Az elmúlt évtizedekben sokat tett azért, hogy az orvostársadalom, és maguk a páciensek is elfogadják a daganatos betegek pszichológiai támogatásának létjogosultságát. Miért ennyire fontos ez?
Néhány évtizeddel ezelőtt ha valakiről kiderült, hogy daganata van, csak a testét gyógyították. Számtalan beteg van azonban, akinek szüksége van pszichés támogatásra. Mi abban tudunk segíteni, hogy a páciens ne szorongjon a kezelésektől, észrevegye, miért érdemes küzdeni, és ne veszítse el a gyógyulásba vetett hitét. Ráadásul nem csak a betegnek könnyebb, ha kiegyensúlyozott, reménykedik és nem fél, hanem maguknak az onkológusoknak is könnyebb így a velük való közös munka.
Az onkopszichiáteri ellátás jelenleg mennyire bevett gyakorlat a hazai kórházakban?
A nagy onkológiai ellátóhelyeken már van erre lehetőség, a célunk pedig az, hogy országszerte mindegyik ilyen intézményben legyen elérhető pszichiátriai vagy pszichológiai segítség. Ahol viszont nincs erre lehetőség, az ott kezelt betegek is felkereshetnek más intézményben működő ellátást.
Minden betegnek szüksége volna pszichés támogatásra?
A lelki támogatás a legtöbb esetben nélkülözhetetlen, de vannak olyan szerencsések is, akiket rendkívül erős családi, baráti támogató közeg vesz körül, így nincs szükségük külső segítségre. Fontos, hogy a beteg ne szorongjon, bízzon a gyógyulásban és tűzzön ki reális, megvalósítható célokat, amik eléréséhez muszáj életben maradni. Ha ezt sikerül elérnie egyedül, vagy a családdal karöltve, képes lehet szakszerű segítség nélkül megküzdeni a betegséggel.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Miben tudnak önök segíteni a betegeknek?
A rák szó a legtöbb ember számára sokkoló, nem könnyű szembesülni vele. Az érintettek azonban nem csak a haláltól félhetnek, sokakban a kemoterápia és az ezzel járó mellékhatások is ellenérzést keltenek. Szintén gyakori, hogy a sugárkezeléstől tartanak, és nem mernek befeküdni a sugárterápiás gépbe. Ilyenkor már rögtön a diagnózis közlése után segítséget kérnek, bizonytalanok abban, hogy szeretnék-e alávetni magukat a kezeléseknek. Mi ebben is tudunk segíteni, hiszen alapvetően mindig az a cél, hogy a beteg – ha lehetőség van a gyógyulásra – részt vegyen a kezeléseken. Legtöbbször tehát a terápia és a pszichológiai kezelések egyszerre indulnak, de az is előfordul, hogy már zajlanak az onkológiai kezelések, amikor a beteg elbizonytalanodik, és elküldi hozzánk az orvosa, vagy ő maga kér tőlünk segítséget. Olyan betegünk is van, akivel már a diagnózis előtt elkezdünk dolgozni, amikor még csak felmerül a daganat lehetősége.
Hogyan dönti el, hogy egy betegnek egyéni, vagy csoportos terápiára van-e szüksége?
Ez attól is függ, hogy a beteg mit szeretne, mert tulajdonképpen mindkét terápia jó mindenkinek. Amikor egy betegre figyelünk, csak az ő problémái kerülnek felszínre, azokkal dolgozunk. A csoportterápiában viszont megtapasztalhatja azt is, hogy nincs egyedül, mások is hasonlóan élnek meg nehéz helyzeteket. Ilyenkor egymástól is sokat tanulhatnak, tapasztalatot cserélhetnek, a sorstársak ráadásul jobban megértik, támogatják egymást, és hatalmas erőt adhat egy betegnek, amikor látja: más már túlélte azt a kezelést, amitől ő retteg. Gyakran egyébként egyéni terápiával kezdjük a közös munkát, majd később felajánljuk a betegnek a csoportterápia lehetőségét.
Van olyan, akin nem tudnak segíteni?
Igen, sajnos ez is előfordul, aki ugyanis nem tudja elfogadni, hogy szüksége van lelki támogatásra, nem is tudja befogadni azt. Ennek egyik oka, hogy még mindig nagy a pszichológus, sőt a pszichiáter szakmával szembeni előítélet. Ráadásul sokan gondolják, hogy segítséget kérni a gyengeség jele, ezért inkább önerőből akarnak megoldást találni. Pedig éppen ennek az ellenkezője igaz: hatalmas bátorság kell belátni, hogy egyedül megoldani ezt nem lehet.
A családot mennyire szokták bevonni ebbe a folyamatba?
Sok esetben ez lenne a cél, a gyakorlatban azonban ritkán fordul elő, hogy itt ül az egész család. Ez ugyanis egy hosszú folyamat, több alkalmat jelent, ráadásul sokan órákat utaznak egy ilyen beszélgetésért. Nem is beszélve azokról a családokról, amelyek nem jelentenek támogató hátteret, mert sajnos ez is gyakori. Pedig akit segítő családi, baráti közeg vesz körül, annak jobbak az esélyei is. E nélkül előfordulhat, hogy a beteg elveszíti a gyógyulásba vetett hitét, belefárad a kezelésekbe és feladja, jóllehet ez az életébe kerül.
Előfordul, hogy egy beteg élete pozitív irányt vesz a diagnózis után?
Igen, van ilyen, ezt
poszttraumás növekedésnek nevezzük. Aki alapból optimistább, megláthatja a
betegséggel járó előnyöket, így a diagnózis pozitív irányba mozdíthatja el az
életét. Például ez segít neki abban, hogy megváljon a számára mérgező
emberektől, megtudja, ki áll igazán közel hozzá, vagy megvalósítsa egy régi
álmát, amit egész odáig csak halogatott.
Lehet-e előre sejteni, hogy milyen típusú emberek hogyan reagálnak egy rossz diagnózisra?
Nagyjából személyiségfüggő, ki hogyan reagál. Aki a
nehézségeket amúgy is rosszabbul éli meg, őt nyilván jobban le fogja törni egy
ilyen diagnózis, aki viszont optimistább, hamarabb talpra áll, megoldandó
feladatként tekint a kezelésre és arra koncentrál, hogy mit tudna ő maga tenni
a gyógyulása érdekében.
Sajnos a rák még mindig halálos diagnózis az emberek fejében, pedig a gyógyulás esélyei már jóval kedvezőbbek,
mint akár néhány évvel ezelőtt. A betegek azonban csak azt látják maguk körül,
hogy ebbe mindenki belehal, az, hogy sokan meggyógyulnak, jóval ritkábban lát
napvilágot. Pedig a rák már annyira gyakori, hogy akármelyik kollégád,
ismerősöd túlélhette már, csak nem beszél róla, mert az nem szokás.
A nők általában egészségtudatosabbak és szívesebben beszélnek a problémáikról. Elmondható, hogy a gyógyulás lelki részében is aktívabbak?
Igen, sokkal több nő fordul hozzánk segítségért, de ennek csak egy része az egészségtudatosság. A társadalmi szerepek miatt a férfiak nehezebben vállalják be, ha segítségre van szükségük, hiszen az számukra a gyengeség jele.
Mennyire fontos, hogy a beteg megértse, mi történik vele? Jó-e, ha utána olvas, milyen kezelések, esélyek várnak rá, vagy jobb, ha csukott szemmel reménykedik?
Ez egyéni. Van olyan beteg, akinek az a jó, ha tudja, pontosan hol van a daganat, vagy hogy működik a kemoterápia, mert akkor tudja elfogadni. Olyan is akad azonban, aki nem szeretne semmit tudni erről. Ezt tiszteletben kell tartanunk, és amikor egy beteggel először leülünk beszélgetni, ezt is felmérjük. Ilyenkor megkérdezzük, mit és mennyit szeretne tudni a betegségéről, a kezelésről.
Hogyan segítenek feldolgozni, ha egyértelműen nincs remény a gyógyulásra?
Fontos, hogy a beteg a rossz hír közlésekor kapjon valami
kapaszkodót is, ami nem egyenlő az irreális reménykeltéssel. Inkább arról kell
őt biztosítani, hogy az utolsó pillanatig fog kapni segítséget. Ilyenkor magát
a reményt kell átkeretezni, vagyis a reményt egy haldokló lehetőleg már ne
abban lássa, hogy meggyógyul, hanem hogy lesznek még jó napjai, és elérheti még
azokat a dolgokat, amiket régóta szeretne. Mivel ez az utolsó szakasz
hónapokig, sőt akár évekig is eltarthat, ezért nagyon nem mindegy, azt
hogyan éli meg egy beteg. Ilyenkor gyakori a szorongás, a félelem és a
depresszió, amiket kezelnünk kell, mert nagyon rontják az életminőséget.
Fontos, hogy reális célokat tűzzön ki arra az időre, ami még megadatik neki. A
világ körüli út nem feltétlenül ilyen, bár ilyennel is találkoztam már. Ilyenkor
segítség még, ha rávezetjük a család fontosságára, vagy akár az élet apró
örömeire.
A lelki támogatást nyújtó szakemberek mindig tisztában vannak a beteg gyógyulási esélyeivel?
Igen, ez fontos. Ennek objektív megítélésében az is segít, hogy a kezelőorvosokkal folyamatosan konzultálunk, másképp nem is tudnánk érdemben segíteni.
Hogyan indította el a daganatos betegek pszichés támogatását itt a Bács-Kiskun Megyei Kórházban?
Pszichiáterként korábban a hospice ellátásban dolgoztam, így volt már tapasztalatom daganatos betegek gondozásban. Amikor pedig megnyílt itt a kórházban az onkológiai centrum, és elkezdtem dolgozni azon, hogyan tudjuk beilleszteni a gyógyításba a pszichés támogatást, azonnal érzékeltem, hogy a betegeknek óriási szükségük van erre. Annak idején egy kórházlelkésszel, egy szociális munkással és egy gyógytornásszal kezdtük el itt a munkát, most pedig egy pszichológus kolléganőmmel dolgozunk együtt.
Miért ezt a szakmát választotta?
Egy magyar-szlovák határ menti
faluból származom, Sátoraljaújhelyen jártam gimnáziumba. A biológiatanárom, aki
nagy hatással volt rám, egyszer olyan feladatot adott, ami miatt bele kellett
ásnom magam az orvostudomány történetébe. Akkor határoztam el, hogy orvos
leszek, a pszichiátria pedig az egyetemen került igazán közel hozzám.
Sokan mégis előítéletesek a szakma iránt, és azt gondolják, hogy a pszichiáterek csak "dühöngő őrültekkel" foglalkoznak. Ön is találkozik ezzel?
Persze, de a valóság az, hogy ez egy rendkívül sokrétű munka, ami ráadásul nagyon széleskörű és komplex látásmódot igényel. A beteg testét és lelkét is látnunk és gyógyítanunk kell, a holisztikus látásmódban pedig a pszichiátria nagy segítség. Hiszen a pszichiátriai betegeknek is lehetnek testi tüneteik, illetve testi betegségek is okozhatnak pszichiátriai rendellenességet.
Mi adja az erőt ahhoz, hogy nap mint nap súlyos betegek halálfélelmét segítsen feldolgozni?
Megrázó emberi sorsok bontakoznak ki előttem, ezt megélni valóban nem könnyű. Ráadásul bárki szembesülhet egy ilyen diagnózissal, hiszen senki sincs "beoltva" rák ellen. Ugyanakkor megtanultam már elválasztani ezt a saját életemtől, és inkább arra koncentrálni, hogyan tudok segíteni. Ha pedig ez sikerül, az rengeteg energiát szabadít fel, főleg, ha valaki évekkel a kezelések után tér vissza látogatóba, és látom, mennyit változott az élete. Emellett segítség, hogy a kollégákkal jól együtt tudunk dolgozni, a munka végeztével pedig egy támogató családba térhetek haza. Illetve a magánrendelésemen teljesen más típusú betegek keresnek fel, ott is vannak sikerélményeim. A lényeg tehát, hogy nem csak erről szól az életem, ha így lenne, talán jobban megviselne. De ami még ennél is fontosabb: látom, hogy milyen nehéz helyzetekből fel tudnak állni a betegek, úgyhogy nekem nincs okom panaszra. Tudja, minden relatív.
