HáziPatika.com: Amikor elkezdett tweetelni, nem is sejtette, hogy hamarosan ön lesz a hazai Twitter egyik legismertebb orvosa?
Dr. Markó Gábor: Kezdetben nem volt cél a betegedukáció, csak könyvekről, filmekről twittelgettem. Aztán jött a koronavírus, és látszott, hatalmas az igény arra, hogy az egészségügy belső történeteit hallani lehessen. Covid-intenzíven is dolgoztam, ahol nagyon rossz állapotú betegeket láttam, emiatt fontosnak tartottam, hogy az emberek vegyék komolyan a járványt, bízzanak az oltásokban. Én például egy kis faluban lakok, aminek van saját fóruma, ott is láttam, hogy milyen nagy a tájékozatlanság. A többi közösségimédia-felület is tele volt félinformációkkal, látszólag belsős hírekkel – olyanokkal, amelyekről mindenki, aki az egészségügyben dolgozik, tudta, hogy nem lehet igaz. Ahogy elkezdtem ilyen témákról tweetelni, egyre több követőm lett, hirtelen rengetegen lettünk.
HáziPatika.com: És hogy indult a Lássa neurológus! Youtube-csatorna, amin filmek, sorozatok kapcsán mutat be betegségeket?
M.G.: Amikor a Twitteren már aktív voltam, meghívtak egy filmes podcastbe, aminek az egyik epizódja azt járta körbe, hogy mennyire valósághűek azok a kórházak, orvosok és nővérek, akiket a képernyőn látunk. A beszélgetésen előkerült, hogy külföldön sok Youtube-csatorna működik edukációs jelleggel, itthon viszont alig van. Aztán nekem szegezték a kérdést, hogy én miért nem csinálok ilyet. Korábban ez eszembe sem jutott, mert írni és twittelni szeretek, de videón szerepelni nem, azt nem éreztem saját platformomnak. A technikai rész viszont foglalkoztatott, jó videókat vágni, filmekkel foglalkozni. Megnéztem pár külföldi Youtube-csatornát, amit orvosok csináltak, és találtam köztük pár olyat, ahol sorozatokat néztek, és azokra azonnal, valós időben reagáltak. Ez nem vonzott, de az a koncepció tetszett, hogy filmekről beszéljek. A csatorna neve azért lett Lássa neurológus!, mert az kettős értelmű. Egyrészt neurológus vagyok, a belgyógyászati vagy sürgősségi viziteken pedig gyakori szófordulat a Lássa neurológus! Olyankor mondják, amikor egy betegséget nem nagyon tudnak hova tenni, és a biztonság kedvéért megnézetik velünk, hátha hozzá tudunk valamit tenni. A másodértelmezést az adja, hogy a videókban orvosként beszélek a filmekről, sorozatokról.
HáziPatika.com: Mi kedvenc filmje?
M.G.: Direkt módon nem fogyasztok orvosos, egészségügyis filmeket, a Doktor House-t is más miatt szerettem. Amúgy négy kiemelt filmem van, az egyik a La La Land, a másik Az élet szép, a harmadik a Tizenkét dühös ember, a negyedik az Inception. Azért szoktam ezt a négyet mondani, mert ezek nagyon különbözőek, az első egy musical, a második egy klasszikus, európai humorú Roberto Benigni film. Az Inception meg egy blockbuster, amit össze sem lehet hasonlítani a Tizenkét dühös emberrel. Most felcsúszik a listára a Babylon is, ami nagyon túl van tolva, de engem megfogott. Damien Chazelle-nek minden filmje zseniális.
HáziPatika.com: Orvosként hogy viseli, ha egy filmben olyat lát, ami szakmailag nem teljesen helytálló?
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
M.G.: Ha káros lenne, akkor zavarna, de amúgy – ha az dramaturgiailag rendben van – nincs bajom az egyszerűsítéssel. Tudom, hogy ezzel a véleménnyel kisebbségben vagyok – a feleségem szintén orvos, ez őt is borzasztóan zavarja –, de akkor is így érzem.
HáziPatika.com: A Lássa neurológus!-on nem csak neurológiai témákkal foglalkozik, hanem egyéb betegségekkel is.
M.G.: Nálam a videók erősen szkripteltek, mindent előre megírok, kevés a spontaneitás. Induláskor nagyon féltem attól, hogy ha az orvoskollégák véletlenül megnézik, akkor túlzottan leegyszerűsítőnek tartják őket. Mert ugyan figyelek, hogy pontatlanságok ne legyenek bennük, de tudom, hogy sokan az egyszerűsítésre is háklisok. Pedig szerintem ez fontos, muszáj megtalálni azt a határt, ami szakmailag még helytálló, de befogadható bárki számára. Mondok erre egy példát: volt egy tweetem nemrég, az afázia világnapján, ahol egy logopédus – teljesen jogosan – fölhívta a figyelmet arra, hogy a magyarul használt beszédzavar kifejezés nagyon slendrián. Ez igaz, de ha az afáziáról beszélünk, akkor azt nem kezdhetjük azzal, hogy elmondjuk, melyik agyi lebeny melyik régiója hogyan okoz a beszédben funkciózavart. Ha ezt tesszük, nagyjából egy perc alatt elvesztjük az emberek érdeklődését. Az egyik szklerózis multiplexes videómban erre szándékosan rá is játszottam. Úgy gondolom, ha leragadunk a kőkemény tudománynál, akkor a laikusoknak pont azt nem tudjuk elmondani, hogy egy-egy betegség miért fontos, hogyan lehet kezelni, miért nem kell rá stigmaként gondolni.
HáziPatika.com: Mit szóltak a kollégák, amikor tudomást szereztek a Youtube-csatornáról?
M.G.: Pozitívak voltak a visszajelzések, a közvetlen részlegvezetőm egyenesen kikérte magának, hogy nem szóltam neki róla. Nem azért, mert baja lett volna vele, hanem mert nagyon tetszett neki, nem értette, miért nem újságoltam el. Volt egy olyan pillanat is, amikor megijedtem, ugyanis a járvány idején csináltam a gyermekneurológiai szakvizsgámat, és lemaradtam arról a körlevélről, amiben az volt, hogy a kórház orvosaként nem nyilatkozhatunk, semmilyen módon nem nyilvánulhatunk meg a közösségi médiában. Több hónappal később olvastam csak el, és mivel komoly hangvételűnek tűnt, picit aggódni kezdtem. Írtam is egy emailt az igazgatóságnak, és megkérdeztem, van-e bármilyen teendőm, de megnyugtattak, hogy nincs, sőt még gratuláltak is. Ezt úgy vettem, hogy nem kell a videókhoz engedélyt kérnem.
HáziPatika.com: A kisfia most lesz hétéves, ő ismeri a csatornáját?
M.G.: Nem nézi, de időnként látja, hogy apa ott van azon a Youtube képernyőn, ahol eddig Peppa malac volt. Illetve egy időben sokat mondogatta, hogy „Sziasztok, Gábor vagyok!”, mert ezt gyakran hallotta, amikor a videókat vágtam. Amikor elkészülnek az epizódok, a feleségem mindig megnézi őket, akkor is bele szokott lesni.
HáziPatika.com: A kórházi munka során mennyire köszön vissza a közösségi jelenlét, van, hogy fölismerik a betegek, vagy a kezelt gyerekek szülei?
M.G.: Arra már volt példa, hogy valaki kifejezetten a Twitter miatt keresett meg, mert onnan tudta meg, hogy mi a szakterületem, és azzal kapcsolatban volt kérdése. Olyan még nem történt, hogy egy páciens vizsgálat közben arról számolt volna be, hogy látta a tweetemet vagy a videómat. Persze lehet, hogy ez csak azért van, mert a rendelő sokkal hivatalosabb közeg, ahol nem akarnak ilyen témát előhozni a betegek, és ahol én sem lehetek olyan közvetlen, mint a közösségi csatornákon.
HáziPatika.com: Noha orvosként tartott attól, hogy a videókban szerepeljen, gimnáziumban tagja volt egy színjátszókörnek.
M.G.: Az osztályból többen is érdekelődtek a színjátszás iránt, engem főképp az írás és a rendezés vonzott. Lett egy 14-15 fős társulatunk, és bár öntevékenyek voltunk, de két éven belül összehoztunk két színdarabot is. Ezeket én írtam vagy adaptáltam. Az első saját ötlet volt, a másodikban az Oscar című filmet – amiben Sylvester Stallone volt a főszereplő – helyeztük vissza színpadra. Tehát nem a színdarabot adtuk elő, hanem a filmet tettük át újra színházba. Nagyon élveztük, jó hangulatúak voltak a próbák és az előadások is. Volt olyan osztálytársam, aki később is maradt ezen a területen, de a többség más irányba ment. Nálam is csak az írás folytatódott.
HáziPatika.com: Két éve megjelent egy kötet Rejtővel egy asztalnál címmel, amibe egy novellája be is került.
M.G.: Hosszabb-rövidebb novellákkal már a gimnáziumban próbálkoztam, de nem tartottam őket jónak, egyetem alatt pedig végképp csökkent a lelkesedésem, másra kellett fókuszálnom. A diploma megszerzése után az írás visszaszivárgott a mindennapjaimba, és már tudatosabb voltam, átolvastam írói kurzusok anyagait, hallgattam írókkal készült interjúkat. Regényt akartam írni, el is kezdtem, de aztán fölhívták a figyelmemet a novellapályázatokra. Jelentkeztem az egyikre, ahol olyan műveket vártak, amelyek Rejtő stílusában íródtak, de nem rejtői történetek. Tetszett a keretezés, de csak írói gyakorlatként fogtam föl, nagyon meglepett, amikor megtudtam, hogy a novellám átment az első rostán. Az pláne, hogy kiderült: bekerül a könyvbe.
HáziPatika.com: Ha már gimnáziumban is érdekelte a színház és az irodalom, akkor miért választotta épp az orvosi pályát?
M.G.: Nincs erről külön történetem, az előzmény csak annyi, hogy jól tanultam, a szüleim pedig az szorgalmazták, hogy olyan egyetemre menjek, ahová kellenek az ilyen eredmények. A szemükben a jogi és az orvosi egyetemnek volt presztízse, azért döntöttem az utóbbi mellett, mert a fizikát és a kémiát jobban szerettem. Az orvoslás tudományos része mindig tetszett, a neurológiában is ez fogott meg, már tanulni is nagyon szerettem ezt. Az összefüggések, a központi idegrendszer huzalozása nagyon érdekes. A mindennapi gyakorlat viszont nehéz, és a mély tudományt nem is nagyon igényli.
HáziPatika.com: Ezt hogy érti?
M.G.: Például ha bekerül hozzánk egy stroke-os beteg, akkor adunk neki vérrögoldó-kezelést, vagy elküldjük trombektómiára, ahol kihúzzák a trombust az agyi érből. De ha az időablakból kicsúsztunk – ami csak néhány óra, így nagyon sokan kicsúsznak belőle –, akkor a munkánk abból áll, hogy a beteget fölvesszük az osztályra, kivizsgáljuk, megnézzük, milyen rizikófaktorai vannak, és ha szükséges, akkor azokat kezeljük. De nem mi vagyunk azok, akik miatt az ilyen betegek újra fel tudnak kelni az ágyból, az már annak köszönhető, hogy erős a szervezetük, kitartóan tornáznak a gyógytornásszal. Sok olyan neurodegeneratív betegséggel – például az Alzheimer-kórral – is találkozunk, amire a diagnózison túl szintén nincs érdemi ráhatásunk. Mert persze vannak gyógyszerek, de ilyenkor gyógyulásról nem beszélhetünk. A szklerózis multiplex, amivel főképp foglalkozom, picit kilóg ebből a sorból, mert gyógyítani azt sem lehet, de gyógyszerekkel remekül szinten lehet tartani, elkerülhetők a rosszabbodások. Talán ezért is szeretek ezzel foglalkozni.
HáziPatika.com: A gyerekneurológia miért kezdte el érdekelni?
M.G.: Egyrészt adta magát a ráépített szakvizsga, másrészt szeretek a gyerekekkel foglalkozni, már az egyetemi időkben is a gyereksebészeten TDK-ztam. A gyerekgyógyászok egyébként kevésbé kedvelik ezt a területet, mert ez nem akkora sikertörténet, de a felnőtt neurológiához képest az. Itt jóval több az olyan betegség – ilyen például az epilepsziák jelentős része –, amit ideig-óráig ugyan kezelni kell, de utána elmúlik, a kicsik pedig teljesen meggyógyulnak. Sok a fejfájós gyerek, és vannak olyan fejlődésneurológiai problémák is, amelyeknél a kivizsgálás a szülők megnyugtatásával zárul. Ilyenkor elmondjuk, hogy csak kicsit lassabb a mozgásfejlődés, de hosszabb távon minden rendben lesz. Szóval itt sem végzünk komoly tudományos munkát, de jó érzés eloszlatni a kételyeket.
HáziPatika.com: Az orvosi mellett szerzett közgazdász diplomát is.
M.G.: Itt az motivált, hogy legyen valami plusz a hétköznapokban. Mert nem álszerénységből mondom, de nem tartom magam kiemelkedő neurológusnak, csak olyan orvosnak, aki tudja és teszi a dolgát, azt gondolom, hogy jól. De nem vagyok kimagasló diagnoszta vagy olyan nagyágyú, akihez az ország minden pontjáról özönlenek a betegek. Ezt azzal próbálom kompenzálni, hogy sokrétű vagyok, részben ilyen funkciója van a Twitternek és a Youtube-csatornámnak is. Ezek a kiégést is segítenek elkerülni. A közgázt azért választottam, mert ez a tudományág mindig is érdekelt. Nem a pénzügyi rész, hanem a tényleges közgazdaságtan. Persze ezt a diplomámat soha nem használtam, de a mindennapi gondolkodásomban az is benne van.
HáziPatika.com: Orvosként mit tart nagy sikernek?
Ez is érdekelhet
M.G.: Ez nehéz kérdés, mert vannak szép diagnózisok, de azok nem igazi sikerélmények a mi területünkön. Mert fantasztikus, ha azonosítani tudok egy ritka betegséget – például sürgősségi osztályon, éjfélkor fölismerek egy szivacsos agyvelőgyulladást –, de ez a páciensnek nem jó hír, mert meggyógyítani nem tudjuk, néhány hónapon belül a halálát fogja okozni. Emiatt az ilyen „szakmai sikereket” függetleníteni kell mindentől, csak azt kell nézni, hogy ezt a betegséget szövettani vizsgálat nélkül, az apró jelekből nagy kihívás felismerni a sürgősségi osztály forgatagában. Pozitív értelemben a neurológiában az jelenti a sikert, amikor nagyon régóta gondozok egy beteget, és látom, hogy jól van. Vannak például olyan szklerózis multiplexes pácienseim, akiket a kórházi munkám kezdete óta – kilenc-tíz éve – látok el háromhavonta. Fantasztikus, hogy ők jól vannak, és hogy közvetlen kapcsolatot tudtam kialakítani velük. Gyakran kérdeznek – az internetről rengeteg téves információt össze tudnak szedni –, ha kell, fel is hívhatnak, de egyikük sem él vissza azzal, hogy tudja a telefonszámomat. Jó lenne, ha mindenhol ilyen orvos-beteg kapcsolatot lehetne kialakítani, a pácienseket pedig mindenki edukálná.
