HáziPatika.com: Az elmúlt másfél évben sokszor hallottuk nyilatkozni, a járvánnyal rengeteget foglalkozott. A biológia mikor kezdte el érdekelni?
Dr. Falus András: A családomban sok az orvos, a nagybátyám például ismert szívsebész volt, ő végezte az első komoly billentyűműtéteket Magyarországon. Doktorok lettek az unokatestvéreim is, és szintén egészségügyi területen dolgozott az édesanyám, aki nagyon szerette orvosadminisztrátori munkáját. Az egyetlen kivétel édesapám, akinek jogászként nem sok köze volt az orvosláshoz. Viszont a családi háttér így is komolyan befolyásolt, volt egy híres mackóm is, akit mindig injekcióztam, külön készletem volt erre. Szegénynek a hasában hamar el is rohadt a szalma, leesett az üvegszeme, mindenféle malőr érte. Volt játékfonendoszkópom is, amit mindenkire rátettem, aki a lakásunkba belépett. Aztán az általános iskola után ért két hatás, és minden megváltozott.
HáziPatika.com: Mi történt?
F. A.: Édesanyám munkahelyén dolgozott egy farmakológus, Szentiványi Mátyás. Ismerős lehet a neve, mert most az ő fia az OGYÉI főigazgatója ezzel a névvel. Édesapja mindig lelkesen, csillogó szemmel beszélt a munkájáról, arról, hogy békaszív-preparátumokon vizsgál mindenféle anyagokat. Nem tudtam, mik voltak ezek, de az egyiktől gyorsabban vert a béka motorja, a másiktól lassabban. Nekem már maga a békaszív is csodának tűnt, hiszen egy pici bőnye volt, ami egy kis üvegcső végén órákig pulzált. Ehhez elég volt, ha cukrot is tartalmazó fiziológiás sóoldattal itatták, az volt a tápanyaga. Azt, hogy milyen erősen és milyen gyakran pulzál, már akkor is egyszerű módszerekkel lehetett detektálni. Ez engem rohadtul érdekelt, és szombatonként elkezdtem Matyi bácsival dolgozni, imádtam a kísérleteket.
HáziPatika.com: A másik impulzus mi volt?
F. A.: Volt édesanyámnak egy vegyész barátnője is, egy tündéri nő, aki biokémikusként dolgozott a Straub F. Brunó féle intézetben. Ott indítottak középiskolások számára egy hétvégi tanfolyamot, én pedig elmentem egy ilyenre. Ekkor 1963-at írtunk, amikor a DNS-modell már 10 éves volt, kettős hélixszerkezetének meghatározásáért egy évvel korábban kapott fiziológiai Nobel-díjat Watson, Crick és Wilkins. Straub F. Brunó és munkatársai - például Csányi Vilmos és Venetianer Pál - ekkor még fiatal tanársegédek voltak, először ők meséltek nekem a DNS-ről, ami felért egy varázslattal. Mert engem mindig is izgattak a rejtélyek és a találós kérdések, így foglalkoztatott az élet, az öröklés titka is. Fantasztikus dolognak tartottam, hogy a DNS-ben ott van minden, hogy milyen a hajam színe, hogy miként működik a vesém, hogy milyen betegségem lehet. Matyi bácsi békaszíve mellett ez az élmény volt rám komoly hatással. Közben az országos biológiai tanulmányi versenyen bejutottam az első tízbe, ami azt jelentette, hogy felvételi nélkül mehettem bárhova, ahova ez a tárgy kellett. Mindenki számára evidens volt, hogy az orvosit választom, és micsoda mázlista vagyok, hogy csak úgy besétálhatok oda. Erre Falus Andris közölte, hogy nem, ő kutató akar lenni, mert lelkes, ragyogó kutatókat ismert meg. Aztán megnéztem, mi fán terem az ELTE biológus képzése, ahova akkor 20 embert vettek fel, és körülbelül hússzoros volt a túljelentkezés. Majd beadtam oda a papíromat.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
HáziPatika.com: A családja kiátkozta?
F. A.: Nem, de kissé hülyének néztek. A szívsebész nagybátyám nagyon szeretett, de ekkor csak rám tekintett a vastag szemüvege mögül, és megkérdezte: most ez komoly? Ugyan nem voltam önbizalom híján, de szemtelenkedni nem mertem, így csak magamban jegyeztem meg, hogy az utóbbi 30 év orvosi Nobel-díjait nem klinikusok kapták, hanem kutatók.
HáziPatika.com: Az egyetemi élet milyen volt?
F. A.: Nehéz, ugyanis rengeteg olyan dolgot kellett tanulnom, ami sajnos nem érdekelt. Mert én soha nem úgy voltam biológus, hogy a növények, a virágok, a bogarak, a madarak, általában az állatok különösen érdekeltek volna. Az egyetemen legelőször élettan diákkörre jártam, ami egy rendkívül általános, áttekintő biológiai tudomány, ma is az egyik legfontosabb tárgya az orvosegyetemeknek. Ezen belül a molekuláris biológia kezdett el érdekelni, ami mindennek az alapja, olyan, mint egy ábécé. A hozzá kötődő élettani működések közül leginkább az immunműködés foglalkoztatott, amiben az is közrejátszott, hogy találkoztam egy újabb lelkes emberrel, Gergely Jánossal , aki immunológia speciális kollégiumot tartott az egyetemen. Ez akkor még nem volt hivatalos tantárgy, de engem izgatott az a komplex hálózati működés, amivel a fertőzések és a rákos megbetegedések ellen védekezünk, amivel a szervezet vigyáz saját integritására. Ezt hívjuk immunválasznak. Akkoriban még nem tudtunk sokat arról, hogy milyen sejtek vesznek ebben részt - a témába úgymond belenőttem -, de a diákkör roppant izgalmas volt. Idővel immunizáltunk nyulakat is, aminél azt néztük, hogy a keletkező ellenanyagok mit ismernek fel a macskaagyban. Kiderült, hogy van köztük olyan is, amelyik a szinapszisokat (a szinapszis az idegsejtek találkozási pontja, ahol az ingerület továbbítódik az egyik idegsejtről a másikra - a szerk.). A felfedezést elküldtük a Nature-nek is - ez már egy évvel a diploma megszerzése után történt -, a lap pedig egyből befogadta a cikkünket. Ez óriási sikerélmény volt.
HáziPatika.com: Jól értem, hogy élete első publikációját a Nature közölte?
F. A.: Szegény Hámori Jóska barátom nemrég ment el, az ő elektronmikroszkópján láttuk meg a vasszemcsékkel jelzett ellenanyag bekötődését a szinapszisba. Mi ezt csak egy gyönyörű képnek tartottuk, de a főnököm, Adám György rábeszélt arra, hogy küldjük el a Nature-nek. Ezt meg is tettük, de nem reménykedtünk semmiben, azt gondoltuk, sehol nem vagyunk mi attól a szinttől. Aztán meglepődtünk, amikor két apró javítást kérve egyből befogadták a közleményünket. Azt éreztük, olyan nincs, hogy az ember a Nature-rel indít. Mert ez nagyon rossz kezdés, nehéz a szintet tartani, életem során talán három vagy négy cikkem jelent meg ott. Szóval így keveredtem az immunológiához. Az egyetemen Gergely János tanítványa lettem, ott voltam egészen 1975-ig. Ekkor mentem át az Országos Reumatológiai és Fizioterápiás Intézethez (ORFI).
HáziPatika.com: Ott mivel foglalkozott?
F. A.: Megint nagy szerencsém volt, mert Merétey Katalin személyében remek orvos, nagyon jó immunológus lett a főnököm. Bementünk a laborba, Kati kinyitott egy szekrényt, abból pedig kidőlt vagy ezer cikk különlenyomata. Mert akkoriban ezeket kaptuk meg, még nem volt minden elérhető az interneten. A feladatom az volt, hogy olvassam el mindet, aztán kódoljam be őket, hogy kereshetők legyenek. Ehhez vettünk egy 10 ezer pozíciós lyukkártyát (a nagyon korai számítástechnikában ez volt a külső adathordozó - a szerk.), a kódoláshoz azt használtam. Nagyjából fél év alatt végeztem az ezer cikkel, keserves, de nagyon hasznos munka volt, rengeteg immunológiát tanultam akkor. Végeztem az ORFI-ban klinikai labormunkát is - antitesteket mértem -, amit nagyon élveztem. Mert ennek a tevékenységnek már közvetlen eredménye is volt, az orvos tudta használni a diagnózishoz, a terápiához.
HáziPatika.com: Milyen betegségekkel találkoztak?
F. A.: Főleg autoimmun kórképekkel, sokan szenvedtek például reumatoid arthritisben és lupusban . Hatalmas beteganyaggal dolgoztunk, sok fiatal klinikussal ismerkedtem meg. Az orvosok eleinte úgy kértek telefonhoz, hogy adják azt az ember, aki a biológus, de rendes. Érdekelt, hogy ők mit gondolnak az alapján, amit tőlem megtudnak, így Merétey Katival elkezdtünk szervezni egy előadássorozatot is Immuntea címmel. Ezt a laborban tartottuk, és tényleg adtunk teát. Az indulás előtt azt gondoltuk, eljön majd rá 5-6 ember, de fél éven belül már nem fértünk el, 50-60 fő tömörült minden előadáson. Egyre többet kellett készülni is, mert ezek a fránya klinikusok nem voltak restek kérdezni, nekünk pedig választ kellett adnunk. Elkezdtünk egy csomó hazai laborral is együtt dolgozni, többek közt a szegedi bőrklinikával, a debreceni és pécsi egyetemi laborral. Beindultak a külföldi kapcsolatok is, egyre több volt az ösztöndíj-lehetőség.
HáziPatika.com: Önnek is volt ilyen?
F. A.: Én '80-ban mentem ki Dániába, ahol az Odensei Egyetemen - Andersen szülővárosában - immunkomplexekkel foglalkoztam nagyjából kilenc hónapig. Ezek a komplexek akkor képződnek amikor az autoimmun betegek vérében keringő ellenanyagok a szintén a keringésben lévő antigénekhez kapcsolódnak. Az velük a gond, hogy az erekből nem távoznak, hanem leülnek azok falában, és súlyos érbetegséget okoznak. Ezeket már itthon is kutattam, Dániába pedig akkor hívtak meg, amikor az európai immunológus kongresszusra - amit 1978-ban Budapesten tartottak - készítettem belőlük egy posztert. Ezt vette észre egy vörös hajú, szeplős, nagyon fehér bőrű férfi, kiléte csak a kis névtáblájából derült ki. Sven-Erik Svehag, aki hatalmas névnek számított, a szakirodalomból már ismertem. Elkezdtem reszketni, attól féltem, lehülyéz, miután végignézi. De közölte, hogy az elképzelésem nagyon érdekes, majd megkérdezte, van-e kedvem kollaborálni velük. Mit ad isten, volt kedvem. Elkezdtünk levelezni, megjelent egy cikk, aztán meghívtak kintre dolgozni. Hasznos munka volt, beállítottam egy új mérési módszert, lett belőle több publikációnk is. Aztán visszajöttem az ORFI-ba, hazahoztam a módszert, utána pedig mindenki hozzánk járt megtanulni az alkalmazását. A témából megírtam a kandidátusi disszertációmat is, '83-ban meg is védtem.
HáziPatika.com: Mi jött ezután?
F. A.: Elkezdett érdekelni a veleszületett immunitás egyik fontos, ősi része, a komplement rendszer. Ez egy lavinaszerű időzített bomba a szervezetünkben, amivel elsősorban a baktériumok ellen védekezünk. Ebből a témából épp Magyarországon rendeztek egy nemzetközi konferenciát, azon ismerkedtem meg Harvey Coltennel, aki a Harvardhoz tartozó gyermekklinika egyik intézetét vezette. Ő hívott meg két évre Bostonba. A történethez hozzátartozik, hogy a feleségem, aki szintén biológus, olyan munkát végzett az Országos Közegészségügyi Intézetben, ami az antibiotikum-rezisztenciához kapcsolódott. Emiatt adta magát, hogy ne egyedül menjek, pláne hogy akkor már volt három gyerekünk is. Azt ugyanakkor tudni kell, hogy a Harvard nagyon elegáns, de az egyik legfukarabb amerikai egyetem, így kérdés volt, hogy miként mehetünk ki mindannyian. Isten adta szerencsénk volt, hogy végül a feleségemnek is lett ösztöndíja, méghozzá a saját témájában, félállásban. Így sem volt túl sok pénzünk, de azért jól éreztük magunkat, a legkülönbözőbb használt autók mentek alattunk tönkre.
HáziPatika.com: A gyerekei hogy viselték a kinti életet?
F. A.: Ők ekkor 7, 11 és 12 évesek voltak, jó volt, hogy megtanulhattak kint angolul. A nyaraink szuperek voltak, '85-ben például három hét alatt 16 ezer kilométert tettünk meg hatalmas autóval és két sátorral. Voltunk a Grand Canyonnál, a Yellostone nemzeti parkban, rengeteg olyan helyen, ahol az amerikai barátaink sosem jártak. Amerikából '86-ban jöttünk haza, de később is kaptam több meghívást.
HáziPatika.com: Járt Japánban is, ott mit csinált?
F.A.: '89-ben voltam kint, még akkor is az ORFI-ban dolgoztam. Volt a japán akadémiának egy ösztöndíja, ami a gyulladásbiológiáról szólt, és amit meg lehetett pályázni japán-magyar együttműködésben. Elnyertem, így kimehettem az Oszakai Egyetemre vendégkutatónak 9 hónapra. Rengeteget dolgoztunk, megjelent két cikkünk, sokat tanultam. Megéltem néhány enyhe földrengést, de az egyetlen rossz dolog a magány volt, mert itt egyedül voltam, a feleségem csak az utolsó pár hétre jött ki, amit utazással töltöttünk.
HáziPatika.com: Az ORFI után hogyan került a Semmelweis Egyetemre?
F.A.: Először órákat tartottam immunológiai témákban, amelyek iránt hatalmas volt az érdeklődés. Nem akarok álszerény lenni, de megrökönyödtem, amikor az óriási termek tömve voltak, és olyanok ültek ott az első sorban, mint Lapis Károly , aki híres patológus volt. Be kellett mutatnom szövettani mintákat is, azt hittem, feláll és kizavar. De nem történt ilyen. Az immunológiát megpróbáltam rendszerszinten tanítani, rengeteget készültem, foglalkoztam a klinikummal, az elmélettel is.
HáziPatika.com: Immunológiai tankönyvét, amit az orvosok a mai napig alapműként emlegetnek, már a semmelweises idők előtt megírta. Miért kapott ehhez kedvet?
F. A.: Az ötlete onnan jött, hogy anno az egyetemen nagyon régi tankönyvet használtunk. De én fogtam magam - Falus Andris megette a bátorságrépát - és elkezdtem írni egy újat. Közben jöttem rá, hogy egy könyv megírása iszonyatosan nagy munka. Az ember ugyanis nem mindenhez ért, amihez meg ért, arról tankönyvben írni más miatt nehéz.
HáziPatika.com: A Semmelweis Egyetem Genetikai, Sejt- és Immunbiológiai Intézetéhez hogyan került?
F. A.: Megtudtam, hogy Csaba György, a Biológiai Intézet - akkor még így hívták - vezetője nyugdíjba megy. Ki is írták a pályázatot, hogy megtalálják az utódját, és velem együtt jelentkezett egy orvos és egy gyógyszerész is. Azt gondoltam, hogy biológusként esélyem sincs, hiszen nem orvosin, hanem az ELTE-n szereztem a diplomám. Viszont ekkor már megvolt az MTA doktori címem - ezt az amerikai ösztöndíj után szereztem meg -, a jelentkezők közül pedig csak nekem volt ilyen. Sokan tudták, hogy az immunológiához értek, páran azt is, hogy otthon vagyok a genetikában is. Ennek ellenére meglepődtem, amikor megnyertem a pályázatot rögtön az első fordulóban.
HáziPatika.com: Az intézetet miért nevezték át?
F. A.: A Biológiai Intézet elnevezés olyan, mintha a matematikusoknál az mondanák: Számtan Intézet. Viszont mi mit tanítunk? Genetikát, sejtbiológiát és immunológiát. Akkor legyen a nevünk Genetikai, Sejt- és Immunbiológiai Intézet. Óriási meccseim voltak annak érdekében, hogy elérjem, az immunológia legyen kötelező tárgy a Semmelweis Egyetemen. A Genetikai Intézetben összesen tizennyolc évet húztam le, aztán 2012-ben, amikor 65 éves lettem, még maradtam öt évet egyetemi tanárként, majd 2017-ben, amikor a hetvenet is betöltöttem, emeritus professzor lettem. Az utolsó posztgraduális hallgatóm másfél éve végzett, a pályám során összesen 37 PhD-som volt, ők a gyermekeim, nagyon büszke vagyok rájuk. Egy kis szobám ma is van, amikor csak lehet, bejárok. A tanszék nagyon fiatal, remek a hangulat, imádom a munkatársakat. Rengeteg dologról kikérik a véleményemet, más témákban pedig én az övékét. Mert ha valamit nem tudok, akkor azt megkérdezem. Ez nem szégyen.
HáziPatika.com: Ezt még korábban fedezte fel, de egyik nagy eredménye az volt, hogy igazolta: a hisztamin a melanóma növekedési faktora, jelzi, hogy ez a daganat jelen lehet a szervezetben.
F. A.: A konkrét felfedezés nem csak a melanómára érvényes, hanem arra, hogy általában az osztódó szövetek termelnek hisztamint. Mert ennek a vegyületnek a biológiai szerepe messze több annál, mint amit az allergiánál ismerünk. A melanóma azért jött képbe, mert együttműködtünk a bőrklinikákkal, így a kapcsolatot ott tudtuk vizsgálni. Nekem ez volt az a nagyobb eredményem, ami miatt akadémikusnak is megválasztottak húsz éve. A témát később is rengetegen kutatták, voltak külföldi együttműködéseink is. Ennek a vegyületnek a csontritkulásban is szerepe van, erről is jelent meg cikkünk amerikai együttműködésben. Aztán egy japán-amerikai kutatócsoporttal létrehoztunk olyan egeret is, aminek egyáltalán nem volt hisztaminja, viszont helyből vastagabbak voltak a csontjai. Tudjuk, hogy a petefészek eltávolítása általában csontritkulást vált ki, de ezeknél az egereknél ez sem következett be a műtét után. Ebből írtunk egy cikket, amit az amerikai akadémia egyből elfogadott. Életem egyik legnagyobb hibája volt, mert ezt le kellett volna védetni, szabadalmaztatni és használni, ahogy az a leadás után pillanatok alatt megtörtént. Ma bizonyos csontritkulásoknál alkalmaznak is hisztamingátlókat. Szóval így lehettem volna gazdag ember, de helyette naiv voltam és boldog, hogy publikálhatunk azonnal. Nem is tudom, az egérmodellünket azóta mennyit hivatkozták tudományos cikkekben, de ezernél többször.
HáziPatika.com: Több hazai és külföldi szerkesztőbizottságnak is tagja volt. Visszadobálta a kéziratokat?
F. A.: Szigorú voltam, de szerintem mindannyiunk érdeke, hogy legyen minőségi kontroll. Az MTA lapjának, a Magyar Tudománynak ma is főszerkesztője vagyok, de annak egészen más a funkciója, az nem tudományos folyóirat, hanem egy akadémikusi szinten összerakott ismeretátadó, szemléletformáló, trendeket kijelölő lap.
HáziPatika.com: Úgy tudom, hogy más műfajban is kipróbálta magát, publikált verseket is.
F. A.: Ez egy igen régi történet. Öt és fél éves voltam, amikor megírtam az első versem. A gyerekkorom után is írtam, az összes szerelmi csalódásom és kudarcom nyomán újabb ciklus következett, persze csak a fióknak. Aztán nagyfiúként - 50 éves korom után - ismét írni kezdtem, és a verseimet egyszer oda is adtam Juhász Ferenc költőnek, akit orvosfelesége révén ismertem. Rajongtam érte, nálunk érettségi tétel is volt, de egyszer összeszedtem a bátorságomat, és odamentem hozzá azzal, hogy írok. Egyből mondta, hogy hagyjam abba. Mondtam neki, hogy az nem megy. Erre közölte, hogy rendben, akkor küldjek át neki tízet. Rengeteget gondolkodtam azon, melyik tíz legyen, és pont kiválasztottam, amikor telefonált, és azt mondta: küldjem el az összeset. Nem tudta, mit kér, mert hatszáz verset küldtem el neki. Aztán eltűnt a képből, eltelt fél év, amikor üzent, hogy vár engem. Elmentem hozzá, és megdöbbenve láttam, hogy a hatszáz versből egyenként, soronként húzott alá és át legalább négyszázat. Melléjük nyilakat, felkiáltójeleket tett, vagy éppen odaírta, hogy rossz, felejtsem el. Elmondta, hogy van körülbelül negyven, amit kiválasztott, és van egy olyan is, amit holnap leközölnek a Népszabadság vers rovatában. Aztán elküldött egy kiadóhoz, ahol egyből fogadtak, amint meghallották, hogy ő írná a kötetemhez az előszót. Így jelent meg 2009-ben a Kékbordó oltárok című verseskötetem, amit két másik is követett. Ma inkább csak prózákat írogatok, illetve publicisztikákat például az Élet és Irodalomba. Szóval kicsit grafomán is vagyok.
HáziPatika.com: Rengeteg-díja van, köztük a Széchenyi, melyikre a legbüszkébb?
F. A.: Nem az ismerteket mondanám, hanem azt, amit azért kaptam, mert az egyetem hallgatói kiváló PhD-vezetőnek választottak meg. Ezt a díjat nem jegyzik, de nekem ez a legkedvesebb. Jól esett a Neumann-díj is, amit a bioinformatika-oktatásért kaptam meg, mert közben ez is megesett velem. Ugyanis 2004-től oktattok a Pázmány bioinformatika karán is, amit még Roska Botond apukája, Roska Tamás alapított. Nagyon jó hangulatú hely, az egyik unokám épp oda jár MSc szinten.
HáziPatika.com: Hány unokája van?
F. A.: Tizenkettő. A legidősebb most végezte el az ELTE tanítóképzőjét - édesanyja is pedagógus lett -, már állása is van, a második angol-történelem szakra jár a bölcsészkaron, a harmadik most fog érettségizni, és lelkész akar lenni. Ági lányomnál, aki orvos lett, öt gyerek van, az egyikük jár a Pázmányra, a második filmezik, a többiek kisebbek. A fiam geológus, a legnagyobbik fia másodéves az orvosin, a másodikat most vették fel földtudomány szakra az ELTE-re, geodéziát tanul, és van két kicsi. Nyolcan laknak Érden, a közelünkben, őket gyakran látom, de a pestieket is.
HáziPatika.com: A szabadidejét mivel tölti?
Ez is érdekelhet
F. A.: A családdal, de imádom a művészetet és a zenét is, zongoráztam is nyolc évig, teljesen tehetségtelenül. Egy darabig festettem is, szóval azt lehet mondani, hogy rengeteg dologhoz semmit nem értek. Imádom a kutyákat is - ezt kötelező beleírni az interjúba! Életem első nyarait Pásztón töltöttem, ahol kutya mindig volt, mesélték, hogy járni is úgy tanultam, hogy belekapaszkodtam. Állítólag vad és harapós volt, de engem ez nem foglalkoztatott, csak fogtam a szőrét. Utána hosszú szünet után vizslánk lett, Pestről vele költöztünk ki Érdre '93-ban. Tizenhat évet élt, a világ legzseniálisabb kutyája volt, a kezeim között halt meg. Aztán volt németjuhászunk és keverékeink, két éve pedig egy mudink van, aki olyan, mintha a vizslánk reinkarnációja lenne. Kutya nélkül el sem tudnám képzelni az életem.
