HáziPatika.com: Mikor kezdte el érdekelni a pszichológia?
Faludi Viktória: Általános iskolában még külkereskedő akartam lenni, vagy orvos. Aztán német-történelem szakos tanár. Volt sok ötlet, de 17 éves koromig semmiben nem voltam biztos. A pszichológia azért jött képbe, mert nagyon érdekelt a családi dinamika, meg akartam érteni, hogy a saját kis közösségemben mi miért történik. Kíváncsi voltam a társadalmi jelenségek működésére is. Akadt családi példa is: az egyik rokonunk - szintén Viktória - Erdélyben praktizált pszichológusként, tanított az egyetemen is. De a legfontosabb löket irodalom órán ért, amikor találkoztam József Attila Szabad-ötletek jegyzékével . Ez analitikusa kérésére íródott, elkészítése egy asszociációs, freudi alapon működő terápiás módszeren alapult, az irodalmi mű ebből született. Nagyon érdekelt, hogyan működik ez a szimbolikus beszélgetés, létezik-e tudattalan.
Ekkor dőlt el, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Az egyetemen még gyerekpszichológus akartam lenni, azt éreztem, muszáj megmenteni a gyerekeket. De aztán rájöttem: ez nekem nem fog menni, lelkileg kevésbé bírnám. Kicsit meg is inogtam, mert a pszichológia nagyon megfoghatatlan tudománynak tűnt, ezen a területen minden igaz, és mindennek az ellenkezője is. Nem tudtam, hogy ez nekem miként fog menni, mi lesz a vonalvezető. Akkor kezdtem el járni a Közgázra, hogy legyen valamilyen egzakt tudás a birtokomban. Lediplomáztam, de végül rájöttem, hogy a reál tárgyak nem valók nekem.
HáziPatika.com: A társadalmi működések milyen szempontból érdekelték?
F. V.: Például hogy mitől lesz hirtelen gyűlölködés. A szociálpszichológiát borzasztóan élveztem az egyetemen, sok ilyen kérdés foglalkoztatott. Ugyan ma már kételkedve fogadjuk a Zimbardo-féle börtönkísérletet , de engem nagyon érdekelt, miért válik valaki gonosszá. Hogy milyen a háborús helyzet, amit például Jugoszláviában láttunk, ahol az emberek egyszercsak a szomszédjuk ellen fordultak. Vajon mi kell ehhez?
HáziPatika.com: Van erre válasz?
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
F. V.: Érdekes ez, mert hajlamosak vagyunk másokat kritizálni, azt mondani, hogy mi adott helyzetben másképp döntöttünk volna, mást tettünk volna egy háborúban. Pedig nem tudhatjuk, mivel a krízis egy olyan állapot, amikor biztosan másképp működünk, nehéz lenne előre kiszámítani a reakciónkat. Zimbardo legfontosabb üzenete éppen az - etika ide vagy oda -, hogy vannak olyan helyzetek, amikor van bennünk "gonoszság". Szerettem volna ezt megérteni, tudni, hogy ezek a folyamatok miként működnek, emiatt lettem krízisterapeuta. Másrészt úgy éreztem, hogy a személyiségemhez az illik a legjobban: gyors vagyok és dinamikus, szeretem, ha gyorsabbak az események is. A krízis viszonylag behatárolható időtávot jelent, még az elhúzódó is csak maximum egy éves. Ezen lehet dolgozni, folyamatos az aktivitás. Sokáig tevékenykedtem a klinikumban, voltam kórházban, pszichiátrián, addiktológián. Nevelési tanácsadóban foglalkoztam gyerekekkel is, a leginkább kamaszokkal szeretek dolgozni. Szóval ugyan nem a klinikai szakképzést választottam, de azt a területet is ismerem.
HáziPatika.com: Az addiktológia mennyire kemény terep?
F. V.: Szerettem, de kevesebb sikerélményt adott, nagyon nehéz egy komoly függőt meggyógyítani. Nem is tudom, hogy fogalmazzak, de az addiktológiához én nem vagyok elég erős, talán pont a dinamizmusom miatt. Mert ez a terület sokkal lassabb, sokkal analitikusabb gyógyulás, nagyon sok dolgot szét kell benne szedni. Azt láttam, hogy náluk a csoportterápia működik jól, az ad nekik egyfajta tartóerőt, egyedül én ott kevésnek bizonyultam. De voltak sikerélmények is, mert a pszichiátriai gondozóban mindenféle beteg megfordult, találkoztam hangulatzavarral és skizofréniával, gyakorlatilag minden pszichiátriai kórképpel. Egyfajta tanulószakasz volt ez az életemben, ahol megtudtam, nekem mi való. Láttam, hogy nagyon jól megy a válás-elvesztés-gyász problémakör, jól értem ezeket a folyamatokat. A teljesítményszorongás sem véletlenül lett a szakterületem, ebben a saját történetem is benne van: nagyon szorongó kislány voltam, erősen teljesítményorientált, maximalista. Ma már tudom, hogy ezt hogy kellene kezelni.
HáziPatika.com: Miben mutatkozott meg a teljesítményszorongás?
F. V.: Kitűnőnek kellett lennem, nem a szüleim, hanem magam miatt. Az első rossz jegy egyetemen jött, ahol kettest kaptam neurológiából. Majdnem belehaltam, annyira rossz élmény volt, hogy azt éreztem: nekem ez a pálya nem való. A teljes irracionalitásig vittem a szorongást, de ma már látom, hogy ha ilyenkor segít egy szakember, akkor a probléma nem szabadul el a végletekig. Mert az ilyen helyzeteket nagyon jól lehet kezelni, a rossz érzést, izgalmat lehet abba az irányba fordítani, hogy segítse a teljesítményt és ne gátolja azt.
HáziPatika.com: Sportolókkal hogyan kezdett el foglalkozni?
F. V.: Teljesen véletlenül. Az úszószövetségtől szólt egy barátnőm, hogy a Jövő SC pszichológust keres, nekem pedig tetszett a lehetőség. Tizenhat éves gyerekekkel foglalkoztam, csoportban. A velük való munkába hamar belerázódtam, láttam, hogy jól megy, ők is érezték, hogy hatékonyak vagyunk. Aztán sorra érkeztek a sportolók, tizenkét éve vannak vívók is, akik hozzám járnak. Ma már sok szövetséggel dolgozom együtt. Ehhez képest érdekes, de az egyetemen a sportpszichológia egyáltalán nem érdekelt, akkoriban ilyen képzés nem is volt, csak akkor tanultam ilyen tárgyakat, amikor a '90-es évek végén ösztöndíjjal kikerültem Barcelonába. Akkor az ELTE képzése még nagyon koncentrált kutatóképzés volt, rengeteg elméletet tanultunk. Ezt annak idején nem feltétlen láttam így, de ma már azt mondom: ez nagyon hasznos dolog, mert mindig van hova visszanyúlni. Barcelonában posztgraduális képzésen voltam, és nagyon érdekes volt megtapasztalni, hogy a spanyolok elméleti tudása mennyivel kevesebb, viszont mennyire gyakorlatiasak. Akkoriban ez hatalmas kontraszt volt. Nekem például az első kötelező gyakorlatom csak az egyetem után volt, a tanácsadó szakpszichológusi képzésen, addig maximum első interjúkat vettem fel páciensekkel. Ez mára megváltozott, de akkoriban a gyakorlati módszertan hiányzott a képzésből.
HáziPatika.com: A sportpszichológia miben speciális?
F. V.: Nem szoktam ezzel népszerű lenni, de úgy gondolom, az nem más, mint egy alkalmazott tudomány. Mert a sportolók is ugyanolyan emberek, mint bárki más, a velük való foglalkozáshoz is kell klinikai háttér, és minden más. Kicsit talán fontosabb a pedagógia, de csak azért, mert a teljesítmény-összpontosítás miatt a közös munkának több neveléstudományi eleme van. Viszont nem gondolom, hogy másképp kell bánni egy krízisben lévő pácienssel, mint egy sportolóval, hiszen a különbség csak annyi, hogy neki más a munkája. A másik területem a krízisen belül a poszttrauma, ami akkor alakul ki, ha valaki például balesetet szenved, vagy olyan traumát élt át, amit nem tud feldolgozni. Kicsiben ugyanez történik egy sportolóval, amikor valahol rosszul szerepel.
HáziPatika.com: A mentális felkészülés mennyit tesz hozzá egy sportoló eredményéhez?
F. V.: Mint a fizikai, mert az egyik a másik nélkül nem működik. Ezzel persze nem azt mondom, hogy tehetségtelenül lehet bárkiből bajnok, de akaraterővel rengeteg dolog legyőzhető. És ugyanezt gondolom visszafele is: ha valaki mentálisan jól van, de fizikailag nem, akkor abból sem sülhet ki sok jó. El szoktam mondani azt is, hogy a lelki jóllét nem azt jelenti, hogy valakinek nincsenek problémái, hanem azt, hogy abban az 5-10 percben, amíg a pályán van, ki tudja azokat zárni.
HáziPatika.com: Szilágyi Áron 2012-ben, Londonban szerzett először olimpiai aranyat egyéni kardban, aztán '16-ban Rióban, majd legutóbb Tokióban, mindháromszor ön volt a mentális segítője. Hogy élte meg a sikert?
F. V.: Borzasztó hálás vagyok Áronnak, és szerintem a teljes szakma az lehet. Ő volt az, aki megváltoztatta az attitűdöt, ami alapján az emberek azt mondták: pszichológus csak azoknak szükséges, akik gyengék és nem tudják maguk megoldani a problémájukat. Mert ő betekintést engedett abba, hogy a lelki munka nem arról szól, hogy a pszichológus megmondja, mit kell csinálni, hanem arról, hogy segíti megoldani a nehézségeket. Hogy igenis lehet támogatást kérni ahhoz, hogy változás történjen az életükben, hogy a mentális támasz fontos a nagy teljesítményhajhászásban. És persze számomra Áron az egyik cégér, de ez inkább csak szimbolikus dolog. Mert én ugyanolyan folyamaton kísérek át egy olyan pácienst, aki éppen válik vagy átesett egy szakításon, és azt is ugyanolyan sikerként élem meg, amikor látom, hogy ők önjáróvá válnak, megköszönik a segítséget és tudják, máskor is fordulhatnak hozzám.
HáziPatika.com: Foglalkozik paralimpikonokkal is.
F. V.: Ők az uszodában együtt edzenek az épekkel, így kapcsolatba kerültem velük is. Először csak egy paraúszóval dolgoztam, aztán jöttek egyre többen. Ugyanez történt a vívóteremben, ahol az épek vívnak a parasportolókkal is, támogatják egymást, nem különülnek el tőlük. Számomra is egyértelmű volt, hogy bárkinek segítek, legyen az ép vagy fogyatékkal élő.
HáziPatika.com: Ott volt a Bocuse d'Oron induló magyar szakácscsapat mellett is.
F.V.: Igen, és milyen jó, ha séf jár az emberhez, és mindig hoz valamilyen finomságot! De komolyra fordítva a szót: elterjedt, hogy sportolókat készítek fel versenyekre, így jöttek ők. Mert a Bocuse d'Or is hatalmas terhelést jelent, segítségre ott is szükség van. Nagyon élveztem ezt a munkát, a fiúkra - ketten jártak hozzám a csapatból - a mai napig nagyon nagy melegséggel gondolok, talán ők is.
HáziPatika.com: Ön hogy áll a sporttal?
F. V.: Versenyszerűen soha nem űztem semmit, de sportolni imádok, gyerekkoromban sokáig táncoltam is. Ma hetente négyszer-ötször mozgok, legyen az jóga, pilates vagy erősítés, esetleg egy-egy túra. Ezeket nagyon szeretem, engem is ki tudnak lőni a valóságból.
HáziPatika.com: Társzerkesztője A sport pszichológiája című könyvnek, amelybe írt egy fejezetet is.
F. V.: Az ötlet dr. Kurimay Tamástól jött. A könyv eléggé szakmai, sok nagy név írt bele arról, hogy a sportpályán miként működik mindaz, ami a terápiás szobában. A témáról szemelvényeket, kutatásokat is gyűjtöttünk. Viszont a könyv már 10 éves, így lassan kellene egy másik, mert azóta rengeteget fejlődött a neurológiai, biológiai tudománya.
HáziPatika.com: A pszichológia miért bölcsészettudomány?
F. V.: Ez máig nagy kérdés, nem tudjuk magunkat hova sorolni, nincs is egységes kamaránk. A klinikai szakpszichológusok az orvosi kamarához tartoznak, a pedagógia területen dolgozók az oktatáshoz, mi, tanácsadók, szanaszét vagyunk. A pszichológia mindenképp közelebb van az orvostudományhoz, ma már nem létezhet komoly neurológiai ismeret nélkül, értenünk kell az agyműködést. Tudnunk kell, hogyan működnek az idegpályák, mik azok a neuronok, hogy épül fel a memória, az emlékezet, bármilyen kognitív funkció. A neuropszichológia egyre jobban előre tör. Szóval az analitikus irányvonal nagyon fontos, de kognitív, neurobiológiai ismerek nélkül, önmagában már nem állja meg a helyét.
HáziPatika.com: Kutatni soha nem akart?
F. V.: Imádok kutatásokat olvasni, de foglalkozni inkább emberekkel szeretek. Nem voltam soha olyan típus, aki otthon ül és adatokat elemezget vagy oktat az egyetemen, nem vagyok jó előadó sem. Mostanában kezdett csak el érdekelni a munkának ez a része, van is egy fejlesztésünk az egyik kedves barátnőmmel, dr. Ragó Anettel. Olyan tesztmódszereket próbálunk készíteni, amelyeket munkaszervezeteknél lehet használni. Ő korábban az ELTE kognitív tanszékén tanított, most Norvégiában van a Tromsøi Egyetemen. Jó páros vagyunk, mert ő a kutatói, elméleti részen képzett, én pedig a gyakorlatból tudom hozni a példákat. Új fejlesztésekre azért van szükség, mert azok a pszichológiai tesztek, amelyeket ma használnak a munkaszervezeteknél, átláthatók, be lehet őket csapni, valamint a munkaerőpiaci elvárások is teljesen mások. A módszer már kész van, hamarosan a gyakorlatban is kipróbáljuk, hogy működik-e.
HáziPatika.com: Egy pszichológus tud magánemberként szemlélődni a hétköznapi életben? Gondolok itt arra, amikor a rendelő ajtaján kívül érzékel valamilyen pszichés problémát.
F. V.: Nehéz kérdés, mert nyilván már azt megelőzően érdekeltek az ilyen kérdések, hogy pszichológus lettem. Óhatatlan, hogy bekapcsoljon ez a működés, de nyilván a mindennapi életben igyekszem kikapcsolni. Szoktuk egyébként azt is mondani, hogy mi vagyunk a legjobb emberismerők, de közben a legrosszabbak is, véleményt ugyanis soha nem egyetlen találkozás, egyetlen benyomás alapján mondunk. Mert egyetlen reakció, egyetlen elejtett mondat alapján még nem lehetünk biztosak semmiben.
HáziPatika.com: A páciensek lelki problémája mennyire nehezedik rá a pszichológusra?
F. V.: Sok év után talán sikerült megtanulnom, hogy ezt miként lehet kezelni. Korábban mások nehézségei engem is megviseltek, és ma is kell legalább egy óra, hogy visszaálljak a saját valóságomba, ne bóklásszak a pácienseim fejében, élettörténetében. És nyilván ma is van olyan eset, ami sokkal jobban megérint. De egyébként másképp foglalkozunk egy krízisben lévő pácienssel, mint olyasvalakivel, aki önismereti kérdések miatt fordul pszichológushoz. Mert aki krízisben van, az kicsit kötetlenebbül kapcsolódik a terapeutájához, és emiatt - ha valami komoly dolog történik - akár riaszthatja is. Ez a terület nagyobb készenlétet igényelhet, rövidebb távon megterhelő lehet a mentális segítő számára is.
HáziPatika.com: Volt példa arra, hogy az éjszaka közepén hívták?
F. V.: Az ilyen esetek hála istennek ritkák, 25 év alatt talán egyszer fordult elő, egy öngyilkossági krízisnél, ahol gyorsan kellett cselekedni. De a határtartás szabálya - az ilyen helyzeteket leszámítva - nagyon kemény, pszichológust ilyen módon tényleg csak akkor lehet hívni, ha a probléma annyira komoly, hogy azonnali megoldást kíván. Ez nem is feltétlen életveszélyt jelent, hanem a szétesés veszélyét. Nehéz elmagyarázni, hogy ez alatt pontosan mit értünk, de aki krízisben van, az tudja. De hogy mást is említsek, ne csak a negatív élethelyzeteket, például az olimpia idején, vagy amikor bármilyen fontosabb verseny van, akkor tényleg bármikor fel lehet hívni, lehet nekem írni.
HáziPatika.com: Nemrég Szilágyi Liliána írt arról , hogy édesapja testileg, lelkileg, szexuálisan bántalmazta, botrányok pedig korábban is voltak. Elég csak a Turi-ügyre gondolni. Mentális szakemberként nyilván jobban érti az ilyen történeteket.
F. V.: Ez érzékeny terület, konkrét ügyekről pedig nem beszélhetek, hiszen nem ismerem őket részleteikben. De azt így is tudjuk, hogy az ilyen esetek mögött mindig sok tényező húzódik meg, a szociális környezeten belül pedig mind a szülő, mind a tágabb rendszer hibás lehet. Tudni kell azt is, hogy az élsport egy zárt rendszer, ami kizárólag a teljesítményre fókuszál, ahol az ember annyira nem fontos. Viszont ha csak a teljesítmény számít - és most csak a végletekről beszélek -, akkor annak lesznek káros következményei.
De lehet ezt jól csinálni. Például lehet nyitottabbá, demokratikussá tenni egy sportközösséget. Lehet segítséget kérni. Nem véletlenül dolgoznak pszichológusok is ezen a területen, és nem véletlen az sem, hogy ez viszonylag újdonság. Mert korábban végképp nem gondolták azt, hogy fontos a sportoló mentális jólléte. Érdekes az is, hogy egy szülő miként kezeli azt, ha a gyereke edzője például megjegyzi: mennyit hízott a fenekére. Mert a gyerek ilyen esetekben tehetetlen, ő nem tudja, hogy ezekkel a dolgokkal miként kell megküzdeni. Komoly probléma az is, hogy a sportolók hajlamosak azt hinni: a bántalmazás valamilyen formája elengedhetetlen ahhoz, hogy sikeresek legyenek. Pedig ez nincs így, nem kell senkit megalázni, megszégyeníteni ahhoz, hogy jobb legyen. Mi viszont csak azzal tudjuk szembesíteni a sportolót, hogy valami nem jó, valamit nem kell elviselnie, ki kell találnia valamilyen alternatívát. Hogy ezeket a történéseket megelőzzük a sportban is, létrejött egy mozgalom a Hintalovon Gyermekjogi Alapítványon belül, ahol azon dolgozunk, hogy minél kevesebb ilyen eseménnyel találkozzunk a jövőben.
HáziPatika.com: A pszichológus lelkével ki foglalkozik?
Ez is érdekelhet
F. V.: Erre való a szupervízió, ami nagyon fontos, elengedhetetlen ahhoz, hogy fenntartsuk magunkat. Mert nekünk is szükségünk van arra, hogy nehézségeinket meg tudjuk osztani mással, ha elakadásaink vannak, tudjon valaki nekünk is segíteni. A saját lelkére minden segítő szakembernek vigyáznia kell, mert ha nincs jól, nem tud dolgozni. A pszichológus munkaeszköze a saját lelke, érdemes rá odafigyelni.
