A Fejér megyei Soponyáról származó szakember két évtizede foglalkozik orvoslással, patológus szakvizsgáját tizenöt évvel ezelőtt tette le Budapesten szegedi gyakornokéveket követően. Később Kaposváron, a Kaposi Mór Oktató Kórházban vállalt munkát, majd 2012-ben feleségével Németországba, a Boden-tó térségébe költözött. Jelenleg a singeni Hegau-Bodensee-Klinikum patológus főorvosaként dolgozik azért, hogy a betegek a lehető legbiztosabb diagnózist, illetve arra alapozva megfelelő kezelést kaphassanak egészségügyi panaszaik esetén. Dacára ugyanis a közkeletű tévhitnek, a patológusok egyáltalán nem boncmesterek, sőt, munkájuk jóval hangsúlyosabb és szerteágazóbb az orvoslásban, mint azt sokan gondolnák. Dr. Szalai Krisztiánt erről, valamint a hazai és a németországi egészségügy közötti különbségekről is kérdeztük.
HáziPatika.com: Betegként ritkán találkozik az ember patológussal, kicsit rejtve marad ez a szakma a laikusok előtt.
Dr. Szalai Krisztián: Igen, és bevallom, kicsit nekem is hiányzik a mindennapi betegkontaktus. Tulajdonképpen a mienk egy öltönyös, nyakkendős munka, mondhatnám akár labormunkának is. Kaposváron a citológiai laborban még vettem le személyesen mintákat, itt, Németországban viszont egyáltalán nem találkozom közvetlenül páciensekkel a hétköznapi munkám során. Általában fogalmuk sincs az embereknek, hogy mit csinálunk, emiatt pedig sokszor kapunk negatív megjegyzéseket.
HáziPatika.com: Mi az igazi feladata egy patológusnak?
Sz. K.: A patológia az úgynevezett diagnosztikai orvostudományhoz tartozik. A gyakorló orvoslás ugyanis kétfelé bontható, így diagnosztikus és terápiás részre. Amikor egy beteg orvoshoz fordul, meg kell állapítani, hogy pontosan mi okozza a panaszait, mielőtt még elkezdődhetne a kezelés.
Vegyünk egy példát: a beteg gyengének érzi magát, ezért elmegy egy belgyógyászhoz. Kiderül, hogy vérszegény, illetve az, hogy a széklete vért tartalmaz. Mindezt még egyszerű vizsgálatokkal meg lehet állapítani. A belgyógyász alighanem arra fog gyanakodni, hogy valamilyen vérvesztés történik a bélrendszeren keresztül, amit okozhat akár egy szivárgó daganat is. Tegyük fel, hogy a kolonoszkópián látszik is egy elváltozás. A tükrözést végző szakember ugyanakkor nem tudja teljes biztonsággal megállapítani, hogy a vérző daganat rossz- vagy jóindulatú-e. Éppen ezért biopsziát - egy gombostűfejnyi darabkát - kell venni belőle, amit aztán elküldenek nekem, a patológusnak.
A mintából készült metszetet megnézve tudom felállítani a diagnózist. Az egyetemen és a szakképzés során ugyanis megtanuljuk, hogyan néz ki az egészséges és a nem egészséges vastagbél, illetve hogy utóbbi esetben milyen eredetű a kóros elváltozás. Ez egyfajta képadatbázisként van jelen a patológusok fejében, amely alapján meg tudjuk mondani, hogy - maradva a példánál - az adott daganat rosszindulatú daganat-e, és ha igen, akkor annak is melyik típusa. A diagnózis ismeretében már tovább lehet lépni a kezelésben, tehát a sebészek dönthetnek akár úgy, hogy megoperálják az érintett bélszakaszt.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Miután pedig megműtötték a beteget, megkapom a kioperált béldarabot is további vizsgálatok céljából. Olyan paramétereket kell ilyenkor precízen, standardizált módon megállapítanom, amelyek meghatározzák a daganat kezelését, illetve prognózisát. A terápia további lépéseiről ezek ismeretében tud dönteni az onkológus.
Ez persze csak egy példa a sok közül. Legyen szó akár egy emlőben kitapintható tumorról vagy egy megnagyobbodott pajzsmirigyről, a patológusnak minden esetben készen kell állnia. Sőt, az említett emlőtumorok esetén még szerteágazóbb a feladatunk, hiszen a daganat típusa mellett bizonyos prognosztikai faktorokat is meg kell határoznunk. Amennyiben például a daganat - hasonlóan a normális emlőszövethez - hormonérzékeny, úgy ez lehetőséget teremt a gyógyszeres kezelésre. Nemcsak a diagnózist állítjuk fel tehát ilyenkor, hanem azokat a prognosztikai segédinformációkat is megadjuk, amelyek a beteg életkilátásait és kezelési lehetőségeit alapjaiban meghatározzák.
Tulajdonképpen ugyanolyan klinikusok vagyunk, mint a belgyógyászok vagy a fül-orr-gégészek, annyi különbséggel, hogy mi magunk ugyan nem írunk fel gyógyszert, viszont megmondjuk a kollégáknak, hogy ők mire írjanak fel.
HáziPatika.com: Sokaknak mégis a holttestek boncolása jut elsőre eszükbe a patológus kifejezés hallatán. Miért van ez így?
Sz. K.: A magyar átlagember számára a patológia elválaszthatatlan a halottaktól. Ennek legfőbb oka, hogy Magyarországon a kórházak finanszírozása úgy történt amikor még ott dolgoztam, hogy egy adott intézmény csak bizonyos számú beavatkozást végezhetett el egy-egy műtét- vagy kezeléstípusból. Amennyiben túllépték ezt a mennyiségi korlátot, arányosan csökkent az egészségbiztosító által az egy esetre jutó kifizetett összeg. Azaz, ha több volt a beteg, kevesebb pénzt kapott a kórház. Ez az algoritmus ugyanakkor nem volt érvényes a holttestek felboncolására, azaz a kórboncolásra. Éppen ezért az összes kórházigazgató előírta, hogy minden elhunyt beteget boncolni kell, hiszen ez komoly bevételt jelentett a kórháznak. A hozzátartozókat is automatikusan a patológiára irányították ilyenkor papírügyeket intézni, mindez pedig egy olyan konnotációt eredményezett, amelytől a mai napig sem tudott a szakma megszabadulni.
Magyarországon előfordult velem, hogy nem mertem elmondani, mi a foglalkozásom. Voltak, akik egyszerűen közölték velem, hogy nem is vagyok orvos. Egyetemista koromban, amikor már kezdtem érdeklődni a patológia iránt, ennek hallatán egy - azóta magas pozícióba jutott - belgyógyász is azonnal felcsattant, hogy "fúj, hát akkor te biztosan imádod a horrorfilmeket"...
Itt, Németországban felvilágosultabbak a kollégák is. Nagyon jól esett például, amikor egy onkológus azt mondta, hogy minket tart a legfontosabb partnereinek, hiszen ha nem mondjuk meg, hogy mi a beteg baja, akkor ő sem tud mit kezelni.
HáziPatika.com: Szakmai szempontból mennyire indokolt egyébként a holttest boncolása?
Sz.K.: Szerintem ma már nincs jelentősége a kórboncolásnak. Száz-százötven évvel ezelőtt, amikor még nem léteztek a mai diagnosztikai módszerek, volt értelme a holttest felnyitásának, hogy meg tudják állapítani a halál okát. Manapság viszont, ha egy beteg kórházba kerül, ott eltölt egy hetet, kivizsgálják olyan diagnosztikai eszközökkel, amelyek egy része még húsz éve sem létezett, és ennek ellenére nem tudják megállapítani, hogy mi a baja, akkor - kis túlzással - rögtön be kellene zárni a kórházat. Természetesen akadhatnak extrém ritka betegségek, amelyekkel még egy nagyon tapasztalt belgyógyász is csupán egyszer találkozik életében. Itt azonban nem erről van szó: Magyarországon tömegszámra zajlottak boncolások.
Alapvetően egyfajta boncolást tartok indokoltnak, amikor valaki erőszakos halált hal, legyen az emberölés, öngyilkosság, üzemi baleset vagy bármi hasonló. Ez azonban egy teljesen más terület, ilyenkor igazságügyi orvosszakértőt hívnak. A kórboncolást viszont érdemesebb lenne végleg elfelejteni. Megalázó a hozzátartozóknak, és felesleges munka a patológus számára is. Csak az összehasonlítás kedvéért: a tavalyi évben kollégáimmal a németországi intézetünkben 29 ezer szövettani munkát végeztünk el, illetve nagyjából 15 ezer nőgyógyászati citológiai vizsgálatot. Összességében tehát több mint 40 ezer élő beteg mintájából állítottunk fel diagnózist, miközben csak 22 boncolásban vettünk részt.
HáziPatika.com: Mi a legvonzóbb a patológiában? Ön miért döntött a szakterület mellett?
Sz.K.: Talán furcsán hangzik, de először is a szépsége fogott meg, hiszen a szövettani mikroszkópos világ vizuálisan annyira szép tud lenni, mint egy absztrakt festmény. Másrészt pedig megtetszett a gondolat, hogy mindössze egyetlen kis darab szövetből képes lehetek pontosan megmondani, mi baja a betegnek. Szintén fontos szempont volt számomra, hogy a patológiai munka során nincs szükség azonnali döntéshozatalra. Miután megkapom a metszeteket, van időm rá, hogy megnézzem, elgondolkodjak rajta, szükség esetén akár utánaolvassak a felmerülő kérdéseimnek vagy konzultájak a kollégákkal. Tetszett az is, hogy a patológián nem kell éjszakai ügyeletet vállalni. Kivételt ez utóbbi két jellemző alól a szervtranszplantáció jelenthet, amikor ugyanis beültetnek egy szervet egy betegbe, akkor még a műtét során szükséges kontrollbiopszia segítségével megerősíteni, hogy az adott szerv ép és egészséges-e. Akár hajnali 2-kor is érkezhet egy azonnal beültetendő szív vagy tüdő, ezért a patológusnak is ügyelnie kell.
HáziPatika.com: Akadnak-e esetleg árnyoldalai a szakmának?
Sz. K.: Mint minden orvosi munka esetében, itt is vannak olyan tényezők, amelyek hosszú távon a kiégés irányába hatnak. Egyfelől minden egyes aláírt lelet kapcsán komoly felelősség nyomja a vállunkat. Ha véletlenül aluldiagnosztizálok egy beteget, azaz például a gyomrából vett biopszián nem veszem észre, hogy az valójában gyomorrák, akkor nem kapja meg a megfelelő kezelést. Ugyanígy az sem jó, ha túldiagnosztizálok egy esetet. Meglehet például, hogy valójában nincs gyomorrákja a páciensnek, mégis azt mondom, hogy rosszindulatú elváltozással van dolgunk, a sebész pedig kioperálja az egész gyomrot.
A brit Royal College of Pathologists egy korábbi felmérése szerint körülbelül egyezreléknyi hibahatárt tekinthetünk még éppen elfogadhatónak. Tekintve, hogy évente olyan 6-7 ezer beteget leletezek, a statisztika alapján akár 6-7 esetben is előfordulhat, hogy hibás diagnózist állítok fel. Ez egy olyan lelkiismereti probléma, amely azért érthetően nyomot hagy az emberen.
Szintén nem túl előnyös vonása a szakmának a betegekkel való találkozás hiánya. Időnként jó lenne, ha nem csak egy üveglemezt látnék színes mintákkal, hanem magát az embert is, aki mögötte van.
HáziPatika.com: Miért döntött úgy, hogy elhagyja Magyarországot?
Sz. K.: A feleségemmel Szegeden ismerkedtem meg, de később Kaposvárra költöztünk, mert jogászként ott kapott állást. A Kaposi Mór Oktató Kórházban kezdtem el dolgozni, de dolgoztam a kórház marcali telephelyén, valamint egy állatorvos mellett is, szexuális felvilágosítóként iskolákban tartottam előadásokat, illetve válaszadó orvosként egy tinédzsereknek szóló felvilágosító weboldalon is tevékenykedtem. Feleségem szintén két-három munkahelyen dolgozott, így idővel meg kellett állapítanunk, hogy bár 35 évesen még bírjuk ezt a tempót, 45 évesen viszont már nem fogjuk. Muszáj volt tehát kitalálni valamit, hogy meg tudjunk élni. El kellett jönnünk Magyarországról, mert nem bírtuk már a munkaterhelést. Számos állásajánlatot kaptam, a patológus ugyanis Európa-szerte hiányszakma, végül pedig Németország mellett döntöttünk.
HáziPatika.com: Mekkora a különbség a hazai és a kinti bérek között?
Sz. K.: Nem szégyellem a bérem, hiszen ez egy abszolút tisztességesen megkeresett fizetés. Kaposváron vállalkozóként dolgoztunk, így a fizetésünk is magasabb volt, de nem volt fizetett szabadság. Amikor minden munkanapot ledolgoztam egy hónapban, nagyjából bruttó 500 ezer forintot kaptam kézhez. A mostani munkahelyemen, egy kisebb dél-németországi kórházban bruttó 8800 eurót (átszámítva mintegy 2,8 millió forintot - a szerk.) kapok főorvosként az itteni bértábla szerint.
Érdemes azt is figyelembe venni, hogy a patológia abszolút nem hálapénzes szakma, elvégre a betegek zöme azt sem tudja, hogy létezünk. Marad tehát a hivatalos fizetés, amelyből nem lehet túl sokat félretenni. Kifejezetten negatív egyébként is a véleményem a hálapénzről, mert az tulajdonképpen nem más, mint védelmi pénz.
HáziPatika.com: Németországban is van hálapénz?
Sz.K.: Nincs rá szükség, sőt, külön kifejezésük sincs rá. Amikor erről a témáról beszéltem az itteni kollégáknak, muszáj volt körülírnom a jelenséget, hogy egyáltalán megértsék, miről van szó.
HáziPatika.com: Miben más még a német egészségügy a hálapénz hiányán túl?
Sz. K.: Talán a legfőbb különbség, hogy jobban szervezett, mint a magyar egészségügy. Itt egy elég összetett, több biztosítós rendszer működik, a piaci verseny miatt pedig az egészségbiztosítóknak is érdekükben áll, hogy jól finanszírozzák a velük szerződésben álló kórházakat. Ugyancsak ehhez a modellhez kapcsolódik, hogy Németországban nem létezik olyan formában járóbeteg-szakellátás, mint Magyarországon. Ehelyett minden szakterület orvosai működtethetnek saját praxist, ami tulajdonképpen egy magánorvosi szolgálatként értelmezhető. Éppen ezért, ha például egy nőnek nőgyógyászati jellegű segítségére van szüksége, akkor nem feltétlenül kell kórházba mennie, ha egyébként nem szorul kórházi ellátásra, hanem elmehet egy ilyen nőgyógyászati praxisba. Mindez pedig neki mint biztosított páciensnek már nem kerül semmibe. Olyan ez, mintha Magyarországon menne el egy magánrendelőbe, csak nem kell fizetnie a szolgáltatásért, hiszen a betegbiztosítója szerződésben áll az adott orvossal, így megtéríti az ellátás költségeit. Mindennek viszont az az ára, hogy a havonta fizetendő biztosítási összeg is százalékosan magasabb, mint a magyar egészségbiztosító esetében.
Ami még jó ezen kívül, hogy számos kiegészítő biztosítást is lehet, sőt, esetenként érdemes is kötni. Ajánlott például fogászati biztosítást kötni, mert a fogászat nagyon drága Németországban. Olyannyira, hogy a biztosítók még kiegészítő biztosítással sem fizetnek minden kezelést, anélkül viszont egészen horrorisztikus összeget kellene a fogászati rendelésen hagyni. Ha valaki szeretne, köthet biztosítást akár természetgyógyászati kezelésekre is.
Visszatérve a különbségekre, várólista itt is van, de rendszerint rövidebb. Egy MR-vizsgálatra például elképzelhető, hogy várni kell egy-két hetet, hacsak nem valamilyen sürgős, akut esetről van szó. Szintén fontos a betegek szempontjából, hogy a kórházak jobban felszereltek, tisztábbak, higiénikusabbak. Egyszer a kaposvári igazgató fogalmazott úgy, hogy a beteg nem tudja megítélni, hogy mennyire szakszerűen operálták meg, hiszen nem ért hozzá. Azt viszont, hogy éppen düledezik a kórház épülete, esetleg udvariatlan az orvos vagy arrogáns a nővér, igenis látja és érzi. Itt, Németországban még soha nem hallottam ilyen jellegű negatív visszajelzést.
HáziPatika.com: Leszámítva a bérezést, orvosként mennyivel másabbak a német körülmények?
Ez is érdekelhet
Sz. K.: Talán azt emelném ki, hogy természetesen egy patológiai labornak is vannak anyagköltségei, itt pedig nem probléma, ha szükségünk van valamire. Ezzel szemben Magyarországon olykor szinte filléres eszközökért kellett harcolnia a vezető főnővérnek. Ilyen például az az üveg, amire felhúzzák a metszetet az asszisztensek. Egészen alacsony költséget jelent, de nem lehet nélküle dolgozni. Németországban elképzelhetetlen, hogy ilyesmire ne jutna pénz.
