Most a Semmelweis Egyetemen beszélgetünk, de sokáig dolgozott Szegeden és Pécsen, vezetett intenzív osztályt Angliában is. Mi terelte erre a területre?
Az orvosi pályát édesapám miatt választottam, aki szülész-nőgyógyászként indult, de ’58-ban eltávolították a pécsi klinikáról. A forradalom után nem kapott állást sehol, csak Zala megyében tudott elhelyezkedni körzeti orvosként. Én is ott születtem. Amikor édesapámat barátai révén „rehabilitálták”, kapott egy nőgyógyász-onkológusi állást Kaposváron, de nyugdíjba már nem ment, 63 évesen meghalt. Az ő emberi és szakmai példája minta volt számomra, így nem volt kérdés, hogy a nyomdokaiba lépjek. A Pécsi Orvostudományi Egyetemre jelentkeztem, és harmadéves koromban hozott össze a sors az Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Intézet vezetőjével, Tekeres Miklós professzorral, aki akkor az egyik legjobb előadó volt a karon, és az egész lénye, még az irodája is egy üde színfolt volt a ’80-as évek egyetemi világában, egy ablak a „nyugatra”. Az egyik vizsga után pár csoporttársammal együtt meghívott tudományos diákkörösnek az intézetbe. Így kezdtem meg a tudományos munkát Bogár Lajos – későbbi tanszékvezetőnk – irányításával. Innentől kezdve nem volt számomra kérdés, hogy a végzés után – amikor Tekeres professzor újra meghívott – az intézetben kezdjek el dolgozni. A klinikán egy évet töltöttem, utána egy évig katona voltam, majd nagyjából fél évvel később kimentünk Angliába. Ez ugyancsak a Tekeres professzor által kiépített liverpooli egyetemi kapcsolat révén történt, aminek előttem már sokan részesei voltak. A tervezett egy évből aztán öt lett, valójában rajtam kívül álló okok miatt.
Hogyan teltek a kinti évek?
Az első években a szakképzésben, majd az utolsó kettőben a klinikai kutatásban is részt vettem. A kint eltöltött öt évben szereztem meg az Európai Diplomát, és Liverpoolban született a második gyermekünk is. Jóval később – az ezredforduló környékén –, fél évig vezettem a liverpooli egyetem egyik intenzív osztályát. Aztán a hazatérés után tíz évig voltam a pécsi intenzív osztály vezetője, de akkor még többször vissza-vissza tértem Angliába. Szegedre akkor mentem át, amikor 2009-ben megkeresett egy barátom azzal, hogy pályázzam meg a megüresedő ottani tanszéket. Hosszas gondolkodás után megpályáztam, tanszékvezető lettem, és átköltöztünk Szegedre. Aztán egy-két éven belül kiderült, hogy a hozzáállásom – nyílt sisakkal küldöttem a hálapénz ellen – nem feltétlenül tetszik mindenkinek. Mindenesetre tíz évig vezettem az aneszteziológiai és intenzív terápiás intézetet. Ez tíz nagyszerű év volt, de négy és fél éve végül is fölmondtam. Addigra már szinte tarthatatlan konfliktusaim voltak egyes paraszolvenciás szakmák vezetőivel. Ezt nem részletezném, de összességében az a véleményem, hogy a hálapénz szörnyű örökségünk volt az előző rendszerből, ami olyan anomáliákhoz vezetett, amit az állami egészségügyben nem szabad tolerálni. Kihatott nem csak a betegellátásra, hanem a szakképzésre is.
Szegedről visszament Pécsre, ahol elsősorban tudományos munkát végzett, és a képzéssel foglalkozott, onnan hívták Budapestre.
Két és fél évvel ezelőtt a Transzlációs Medicina Központtal „költöztünk át” a Semmelweis Egyetemre, majd a múlt év végén keresett meg az egyetem vezetősége azzal a felkéréssel, hogy vezessem az intenzív klinikát. Ez nagyon megtisztelő volt, nem tudtam nemet mondani. Most az oktatói és kutató munka mellett újból vannak klinikai feladataim is. Nagy öröm, hogy a hazai egészségügy az elmúlt négy évben alapvetően változott meg azzal, hogy kikerült a rendszerből a hálapénz, rendezték az orvosbéreket. Ennek alapvető szerepe volt abban, hogy Merkely Béla rektor úr felkérésére igent mondtam, hiszen a megváltozott helyzet megteremti annak az elvi lehetőségét, hogy a dolgokat a fejéről a talpára állítsuk, és egy valóban betegközpontú rendszert építsünk.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Az intenzív terápiában mit jelent a betegközpontúság?
Lényegében azt, hogy mindennek a beteg körül kell forognia. De mondok pár konkrétumot, ami nem szigorúan szakmaspecifikus. Például hogy legyen függöny a betegágyak között, azaz a betegek legyenek izolálhatóak, hogy a méltóságukat, szeméremérzetüket tiszteletben lehessen tartani. Az intenzív osztályon a kórház legbetegebb betegei vannak, így annak a lehetőségét is meg kell teremtenünk, hogy a hozzátartozók akkor látogathassák meg őket, amikor ráérnek és szeretnék ezt megtenni, vagy amikor a beteg szeretné, hogy mellette legyenek a hozzátartozói. Ez Angliában és a legtöbb nyugat-európai országban is bevett gyakorlat, már nagyon régóta. Sikerült meghonosítanom és elfogadtatnom Pécsen, aztán Szegeden is, pedig kezdetben volt kétkedés és ellenállás is. Most Budapesten is szeretném ezt bevezetni, persze kellő türelemmel. És persze bízom benne, hogy ennek üzenete az ország legfontosabb szakképzőhelyéről eljut mindenhova. A rendfenntartó erők regulájához hasonlatos, szigorú, kétórás időablakba zárt látogatás föllazítása egyfajta gesztus a betegek és hozzátartozóik felé, hogy érezzék, itt valóban ők vannak a középpontban. Másrészt a betegek felépülését segíti, amit komoly vizsgálatok is alátámasztanak.
Ezt külön kutatták?
Igen, és a rendelkezésünkre álló tanulmányok többsége azt találta, hogy a hozzátartozók jelenléte mérhető indikátorok alapján javítja a betegek állapotát, és a betegség kimenetelét. Például ilyenkor az intenzív kezelés során gyakran fellépő és nagyon veszélyes delírium is kisebb eséllyel alakul ki, és csökken az intenzív osztályon eltöltött idő. A lazító intézkedések a hozzátartozók megfelelő tájékoztatását is segítik. Ha ugyanis mindenki ugyanabban a kétórás – ráadásul alapvetően ügyeleti – időintervallumban érkezik, akkor az érdemi tájékoztatás gyakorlatilag lehetetlen. Pedig ha őszintén elmondjuk, mik az intenzív terápia sajátosságai, miben tér el a munkák a sebészeti, belgyógyászati osztályokétól, miért kerültek ide a betegek, mi várható, akkor ezzel bizalmi tőkét építhetünk. Mivel a hozzátartozók azt sem feltétlenül értik, hogy a szerettüknek miért nincs dedikált kezelőorvosa – ami alapvető az egyéb osztályokon – ezt is el kell nekik magyaráznunk.
Tényleg, miért nincs?
Mert az intenzíves betegeknek a hét minden napján, napi 24 órában megfelelő felkészültséggel rendelkező szakszemélyzetre van szükségük. Szóval lehet, hogy én vagyok az osztályvezető, de hétvégén más fog egy olyan beavatkozást elvégezni, ami adott esetben életmentő. Vagy éjszaka egy másik kolléga fog dönteni valamiről, ami mindenképpen szükséges a felépüléshez. A megfelelő és rendszeres tájékoztatás amiatt is fontos, hogy a hozzátartozók jobban megértsék és elfogadják, ha adott esetben életvégi döntést kell hoznunk, mert már nem tudunk segíteni. Onnantól kezdve minden további kezelés csak a emberi méltóságot sértené, de a kimenetelt nem befolyásolja. Ha a hozzátartozókkal csak felületesen beszélünk, akkor nincs esély arra, hogy ezt megértsék. Az végképp elfogadhatatlan számomra, hogy egy orvos a folyosón, a többi hozzátartozó előtt vagy a betegágy mellett beszéljen a hozzátartozókkal, adjon felvilágosítást egy betegről. Emiatt az egyik első intézkedésem volt, hogy az osztályon alakítsunk ki egy elkülönített helyiséget, ahol nyugodt körülmények között konzultálhatunk.
Ahhoz mi kell, hogy magát a látogatási időt fel lehessen lazítani?
Alapvetően semmi más, csak szándék. Külföldön voltam olyan intenzíven, ahova kisgyermeket, a beteg kedvenc házi állatát, virágot, igazából bármit be lehetett vinni, mert ezt a kórházi struktúra lehetővé tette. Furcsán hangzik és ódzkodunk is tőle, pedig a betegeket nem a látogatóktól kell „óvni”, hanem sokkal inkább a kórházi személyzettől. Mert mi vagyunk azok, akik a többi beteggel is fizikai kapcsolatba kerülünk, mi vagyunk azok, akik potenciálisan átvihetjük egyik beteg kórokozóját a másikra. Persze mi nem betegszünk meg, mert a mi immunrendszerünk ép, de a betegeinké sérült, ezért vigyáznunk kell rájuk. Emiatt mielőtt a beteghez megyünk, fertőtlenítjük a kezünket, és a vizsgálatot követően ismét. Az úgynevezett multirezisztens kórokozók egyébként világszerte komoly kihívás elé állítják a szakmát. Amúgy ezért is alapvetően „mi” vagyunk a felelősek, többek között a nem megfelelő, és sok esetben indokolatlan antibiotikum-használat miatt – a gyermek háziorvosoktól egészen a felnőtt intenzíves szakorvosokig. Ezért szigorú infekciókontroll-stratégiákat kell követnünk, amik elősegítik a személyre szabott antibiotikus kezelés megvalósulását is. Fontos feladat továbbá az ápolók számának növelése, amiben – ez sajnos általános kelet-európai probléma – nagyon el vagyunk maradva.
Mi lenne az ideális?
Ideális esetben egy intenzíves betegre egy ápolónak kellene jutnia, ami eszköze annak is, hogy a kórházi fertőzések számát alacsonyan tudjuk tartani. Ez – mármint az egy beteg, egy nővér arány – Kelet-Európában egyelőre irrealitásnak tűnik, nem sikerült megvalósítanom sem Pécsen, sem Szegeden. Viszont az egy ápoló, két beteg arányt mindenképpen el szeretnénk érni. Ehhez már kaptunk is komoly támogatást a Semmelweis Egyetem vezetésétől. Már el is kezdtük javítani az ápolói béreket, és létszámnöveléssel csökkentenénk a rájuk nehezedő terhelést is.
Főleg milyen problémák miatt kerülnek páciensek az intenzívre?
Alapvetően olyan „inzultusok” miatt, amelyek egy, az egész szervezetre kiterjedő gyulladásos választ provokálnak. Ez azért gond, mert ilyenkor – a szervezet túlzott immunválasza miatt – az adott szervre lokalizált problémák egyszer csak az egész test betegségévé válnak. Ha ennek a hátterében kórokozó áll, akkor szepszisről beszélünk, míg ha nem, akkor úgynevezett hiperinflammációs állapotról. Utóbbira lehet példa a nem kórokozók által indukált hasnyálmirigy-gyulladás, ami a szervezet immunválasza révén „távolabbi” szerveket is megbetegít. Ilyenkor adott esetben tudatzavar, légzési elégtelenség, veseelégtelenség és keringés-összeomlás is előállhat. De létrejöhet ilyen állapot kiterjedt műtétek után is, például hasi vagy nőgyógyászati daganat eltávolítsa után vagy baleseti trauma következtében. Szerencsére ez nem gyakori, de kizárni nem lehet, mert ugyanarra az inzultusra mindenki másképp reagálhat. A hozzátartozóknak ezt is el kell magyarázni, mert ebből ők csak annyit érzékelnek, hogy a szerettük bejön mondjuk egy bélműtétre a kórházba, és utána hozzánk kerül légzési elégtelenséggel, veseműködési zavarral. Nem értik az összefüggést, nem értik azt a rendkívül bonyolult folyamatot, amit mi „többszervi elégtelenségnek” hívunk. Ez egyébként azt jelenti, hogy egy időben válik több életfontosságú szerv működése is elégtelenné, ami olyan szervtámogató kezeléseket igényel, amit egy normál osztályon nem tudnak biztosítani. Ilyen például a gépi lélegeztetés.
Az intenzív terápia olyan terület, ahol az orvosok még a legnagyobb odafigyelés és a leggondosabb kezelés mellett is veszítenek el betegeket. Ezt pszichésen hogy lehet bírni?
Tudom, furcsán hangzik, de meg lehet szokni. Ehhez tudni kell, hogy az intenzívre kerülő betegek jelentős része meghalna a segítségünk nélkül, így óriási sikerélmény, amikor a betegek felépülnek. Összességében egy jól vezetett, úgynevezett multidiszciplináris intenzíven az átlagos halálozás húsz százalék körüli világszerte, ez az, amit el kell fogadnunk. Bizonyos betegségeknél – például a legsúlyosabb szeptikus sokknál – a halálozás még mindig hatvan százalékos. Tudomásul kell vennünk azt is, hogy mi a gyógyuláshoz szükséges feltételeknek csak a felét tudjuk adni, a másik felét a betegben rejlő testi és lelki tartalékok biztosíthatják. És itt kanyarodunk vissza ahhoz, hogy a a hozzátartozók jelenlétének mennyire komoly szerepe van. Ha a beteget mégis elveszítjük, az sem jelent feltétlenül kudarcot, hiszen rengeteget tudtunk neki segíteni: tudtuk a fájdalmát csillapítani, és megkönnyíteni a szenvedését mindaddig, amíg a keringése és a légzése már támogatással sem működőképes. Úgymond „vigaszt tudtunk nyújtani a szenvedőnek”, ami szintén szép és alapvetően fontos orvosi feladat. Ilyenkor a hozzátartozókat is úgy kell vezetni, hogy a megváltoztathatatlant könnyebben el tudják fogadni.
A klinikai munka mellett részt vesz az oktatásban és a kutatásban is.
A szakképzés és a graduális képzés igazi szívügyem. Nagyon szeretek előadásokat, betegágy melletti gyakorlatokat tartani, elmagyarázni, mi hogyan történik. Az alkalmazott élettant, kórélettant a műtőben vagy az intenzív osztályon tudom elmagyarázni a hallgatóknak, ezt is nagyon szeretem. Felfogásom szerint az előadásokon, gyakorlatokon számonkérés nélkül kell átadni a tudást, önzetlenül, alázattal. A klinikai munkától pedig a kutatás sem választható el, mert amikor a betegágy mellett dolgozunk, mindig felmerülnek olyan problémák, amelyekre még nincs megoldás. A Covid idején például – akkoriban még Pécsen voltam –, kiderült, hogy ennél a betegségnél előfordul egy olyan véralvadási probléma, ami mikroembolizációkat okoz, és nehezebbé teszi a lélegeztetést. Emiatt változtatnunk kellett a korábban megszokott lélegeztetési stratégián. Erre egy laborban nem jöhettünk volna rá, ehhez a betegágy mellett kellett adatokat gyűjtenünk. Az ilyen jellegű – tehát a klinikai vizsgálatokból származó – kutatások száma világszerte exponenciálisan növekszik. Magam huszonöt éve végzek ilyeneket, és az elmúlt tizenöt évről elmondhatom, hogy tartósan ott vagyok a nemzetközi fősodorban.
Főleg milyen kutatásokat végez?
Négy-öt olyan fő kutatási területünk van, amiben rendszeresen publikálunk. Foglalkozom keringéstámogatással, elsősorban folyadékterápiával, és az úgynevezett haemodinamikai monitorozással. De végeztünk kutatásokat a gépi lélegeztetés témakörben is. Ott a tüdőben felszaporodó vízmennyiség és az annak okán létrejövő tüdőösszeesés közti összefüggéseket, illetve ennek kezelését vizsgáltuk. Egy másik terület az oxigénadósság betegágy melletti értékelése, amellyel kapcsolatban több állatkísérletet is végeztünk. Ez egy olyan állapot, ami relatív oxigénhiányt jelent, és amit folyadék vagy vér adásával, illetve keringéstámogatással kell kezelnünk. Az elmúlt években sokat foglalkoztam a már többször említett inzultusra adott immunválasz mérésével, a szepszissel és a gyulladásos válasz modulációjával is. Ez az úgynevezett citokinvihar, ami számos következménnyel jár. Ezek egyike, hogy az életfontosságú szervekbe jutó oxigén szintje drámaian lecsökken. Ilyenkor a standard keringéstámogatás mellett felvetődhet egy olyan járulékos kezelés alkalmazása is, ami a gyulladást serkentő anyagokat kiszűri a vérből. Szegeden úttörő munkát végeztünk az egyik erre alkalmas eszköz, a CytoSorb klinikai hasznának vizsgálatában is.
Korábban oktatott külföldön is. Ma még belefér az idejébe?
Lengyelországban, a poznani egyetemen még megvan a látogatói professzori státuszom, de amióta az online órákról visszaálltak a tantermiekre, már nem tudok részt venni az ottani oktatásban. De a kutatásokban továbbra is kollaborálok az egyetemmel, az a kapcsolat még él. Angliában már 2008 óta nem dolgozom, de meghívott előadóként részt veszek rengeteg kongresszuson, ahol rendszeresen találkozom volt kollégáimmal. Áprilisban is megyek Manchesterbe, egy nemzetközi intenzíves szimpóziumra, mint felkért előadó. De nemcsak Európába, hanem szinte minden kontinensre járok meghívott kongresszusi előadóként. Az elmúlt tíz évben közel háromszáz ilyen felkérésem volt, ami sajnos ritka a mi régiónkban – legalábbis ami a mi szakmánkat illeti, hiszen elsősorban azt ismerem. Kelet-Európa tudományos teljesítménye messze elmarad a nyugatiétól. Ez talán a koronavírus-járvány idején volt a leglátványosabb, hiszen akkor a startpisztoly mindenhol egyszerre dördült el. Mégis szinte minden, amit a Covid terápiás lépéseiről, diagnosztikai eljárásairól tudunk, az Kelet-Európán kívülről jött. De megnézhetjük bármelyik nemzetközi folyóirat szerzőinek névsorát is, ott is nagyon kevés kelet-európai nevet látunk, ha egyáltalán látunk. Hosszú út vezet még ahhoz, hogy megközelítsük azokat az országokat, ahol a nagy, prospektív – azaz előre megtervezett –, randomizált vizsgálatokat végzik, és amelyeknek az eredménye alapján a szakmai irányelvek születnek.
Ezen ön is igyekszik rövidíteni.
Abszolút! Egyrészt tizenegy éve indítottam el a SepsEast nevű kezdeményezést – ez egy kelet-európai szepszisfórum –, amit 2025-től „újraélesztünk”, másrészt az érdeklődő kollégákat és rezidenseket bevonjuk a Transzlációs Medicina Központ PhD-képzésébe. Ott a hallgatók megtanulják a tudományos, azaz problémafelvető és azt megválaszoló gondolkodás alapjait, szert tesznek módszertani ismeretekre, terveznek és végeznek klinikai vizsgálatokat, írnak közleményeket. A központ munkájában már most részt vesz hat munkatársam, ketten pedig „senior supervisorként” segítik a programot. Manapság elengedhetetlen, hogy az orvosok a betegágy mellett is alkalmazzák a kutatási szemléletet, mert különben a világ elszalad mellettünk, és a betegek sem kapják meg azt, ami a legjobb számukra. Emellett fontosak a megfigyeléses vizsgálatok és a regiszterek is, mert az adatgyűjtésből is rengeteg dolog kiderülhet. Ennek segítségével ismerhetünk fel olyan mintázatokat, amelyeket érdemes és kell is kutatni, hogy aztán segítsék a gyógyítást.
A munka mellett mivel szokott feltöltődni?
Ez is érdekelhet
Főleg a családommal, ami a legfontosabb dolog az életemben. A pályám elején a szüleim, aztán pedig a feleségemmel teremtett család nyújtott és nyújt számomra biztos, nyugodt hátteret. Ez a kulcsa annak, hogy még a legnehezebb idők sem tántorítottak el semmitől, és mentem tovább, amerre a küldetésem vitt. Mert egy „sikeres” orvos élete olyan áldozatok sokaságán vezet át, amit nem ő, hanem a környezete hoz őérte. Ezt észre lehet és kell venni, de sohasem lehet meghálálni, ezt már tudom. A feleségemmel három lányunk született. A legidősebb angol-francia szakos bölcsész a Szegedi Tudományegyetemen, most fejezi be a PhD-ját. Neki már van egy négyéves kislánya, és egy lassan kétéves kisfia. A középső lányunk közgazdász, neki egy féléves kisfia van. A legkisebb lányom idén érettségizik, és a Semmelweis Egyetemre szeretne jönni. Ő óvodásként még pásztor akart lenni, aztán kisiskolásként eldöntötte: a család orvosi hagyományait követi. A családi programok mellett rengeteget olvasok, tévét már majdnem húsz éve nem nézek. Az olvasás az életem szerves része, egyfajta szükséglet. Több mint kétezer kötetből álló könyvtárunk van, és folyamatosan bővül. Általában két könyvet olvasok egyszerre, egyet nyomtatásban, egyet elektronikusan. Emellett zenélek, egy zenekarunk is van Szegeden, az OnCall, amellyel rockzenét játszunk. Többféle sportot is űztem, de semmit sem versenyszerűen. Nem szeretem a versenyt. Most ezekből – a fájó térdem miatt – egy maradt, a legújabb hobbi, a boksz. Ez úgy kezdődött, hogy a Covid alatt kaptam születésnapomra a családomtól egy bokszzsákot. Az Szegeden maradt, de most hetente járok egy bokszklubba, ahol egy kedves barátom – a keresztfiam öccse – a személyi edzőnk. Csak heti egy alkalom, de az is segít, nem is keveset. És igen, a Balaton. Életem középpontja a víz, a kerti sütés-főzés, a jó magyar bor. Azt hiszem így már kerek a világom.
