Fel tud idézni olyan emlékképeket a gyerekkorából, amelyek a mostani felfogásának, munkásságának alapjaként szolgálhattak?
Abszolút. Négyéves voltam, amikor először találkoztam Ekhardt Sándor professzor úrral, édesanyám daganatos betegsége miatt. Fantasztikus orvos és ember volt! A szerencsétlenségben számomra sorsfordítóvá vált, hogy megismerhettem. Máig meghatározó inspirációt jelent számomra a szakmai és személyes hozzáállása, nemcsak a gyógyításhoz, hanem gyerekként hozzám is. Visszatekintve az eseményekre elmondható, hogy édesanyám a kor szakmai színvonalának csúcsát jelentő, kísérleti, célzott, hormonreceptor-specifikus kezelést kaphatott. Sokáig úgy tűnt, hogy meg is gyógyulhat, bennem gyerekként fel sem merült, hogy a hosszú betegség ellenére meghalhat… A kórházzal kapcsolatos élményeim is a reményhez, és a kedves, bölcs, szeretetteljes orvoshoz fűződnek, akiben mindannyian bízunk, aki megtesz mindent az édesanyámért, és aki számomra feltétel nélküli példakép.
Minden erőfeszítés ellenére azonban a betegség kerekedett felül. Kilencéves voltam, amikor édesanyám meghalt. A sors nagy ajándéka, hogy később orvosként is kapcsolatban voltam Eckhardt professzorral, aki segített az első komoly nemzetközi cikkünk megjelenésében, sőt közös publikáció is született ebből a kapcsolatból.
A veszteség nem tette csalódottá?
Szívből mondhatom, hogy bennem nem düh, vagy tehetetlenség munkált. Édesanyám nagyon sok időt töltött a kezelések miatt kórházban. Akkoriban kisebb gyerekek nem járhattak „csak úgy” be egy osztályra, de a helyzetre való tekintettel én engedélyt kaptam. Elkerülhetetlenül magával ragadott ez a világ. Tulajdonképpen magam sem tudom, hogy ez pontosan hogyan és mikor fogalmazódott meg bennem először, de amióta az eszemet tudom, élt bennem a gondolat, hogy én is betegeket akarok gyógyítani.
Inspiráló volt ez az egyszerre szakmailag világszínvonalú és mélyen emberi közeg... Tudom furán hangzik, de most is az orromban van a régi kórház kicsit penészes, klóros illata, ahol az első perctől valamiért otthon éreztem magam.
Csodálatos az orvoslásban az a sallangmentes mély emberi kapcsolat, ami kialakulhat jó esetben egy orvos és a beteg között. Van egy olyan láthatatlan konszenzus, hogy elhagyhatjuk a formaságokat és rögtön a lényegre térhetünk, hiszen adott esetben életről és halálról van szó.
Egy belgyógyásznak például az egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy ’türelmes füle’ van. Képes meghallgatni, meghallani dolgokat.
Az évek és sok ezer beszélgetés után egyre gyorsabban sikerülhet az, hogy eljussunk a fontos mozzanatokig, de paradox módon ez nem keltheti azt az érzést, hogy egyébként ne lenne bármennyi idő megbeszélni ezt. A technológia fejlődésével egyre több információt kapunk online. Használhatunk kérdőíveket, szofisztikált laboratóriumi és képalkotó teszteket, de sosem volt annyira igaz és aktuális, hogy a betegségek az életünk lenyomatai, és a mögöttes okok, tényezők ismerete nélkül csak tüneti megoldások születhetnek.
Miért éppen a gasztroenterológia irányába haladt tovább?
Eredetileg a neurológia vonzott, de harmadéves koromban Pap Ákos professzor volt a belgyógyászat gyakorlatvezetőm, és fél év elég volt ahhoz, hogy ezt a területet válasszam. Ákos tudása, elhivatottsága, személyisége és iskolateremtő műhelye volt az, ami miatt ma is őt választanám mesteremnek. Az alapkutatással mélyen integrált, nemzetközi szintű, rendkívül kreatív, innovatív klinikus szemlélet. Fáradhatatlan orvos, tanár... számomra egy önzetlen apafigura. Ami a sors érdekes fintora, hiszen bár elveszítettem az édesanyámat, mind a mai napig él az édesapám, akivel csodálatos, mély baráti kapcsolatom van és volt mindig is, mégis egy második apafigurát kaptam Ákossal. Egy szigorú, de szeretetteljes mentort, mestert, aki önzetlenül adott át minden szakmai tapasztalatot, kapcsolatot, tudást, szemléletet. Ezek akkor nem voltak tudatos döntések, de valójában mestereket kerestem. Talán azért is, mert fantasztikus tanáraim voltak, már az általános iskolától kezdve. Vastagh Rita néni, a biológiatanárom deklasszált családból származott, ezért nem vették fel az orvosegyetemre. Azt mondták, mikor eltanácsolták, hogy lányként inkább menjen biológiatanárnak. Ekkor azt a bosszút fogadta, hogy ha nem lehet orvos, akkor orvosokat fog nevelni. Én voltam a harmincnegyedik orvos az életében - mindenkinek volt egy strigulája, hogy ő hányadik a sorban. Nagyon sokakat végigkísért és gondozott. Teljesen ingyen tartott szakkört az érdeklődő diákoknak a saját lakásán. Egy igazi nagy formátumú pedagógus volt, aki hihetetlen játékossággal és lelkesedéssel tanította a felsős általános iskolás gyerekeket a biológia és az élettudományok szépségeire, de kifejezett fókusszal mindig a gyógyításra. Nem volt családja, gyakorlatilag bármikor be lehetett csengetni hozzá egy könyvért, vagy egy problémával, és szeretettel, teljes nyitottsággal fogadta a tanítványait.
A tudásvágy, ami önben már akkor megvolt, láthatóan az egész életét végigkísérte.
Nem tudom… talán inkább kíváncsiságnak nevezném.
Boldog születésnapot, HáziPatika! – Töltsd ki ünnepi kvízünket, és nyerj!
Oltári mázlim volt, mert már nagyon korán megmutatták a tanáraim: vannak érdekes dolgok a tananyagban, csak mélyebbre kell egy kicsit ásni azért, hogy a megtanulandó “tények” mögött meglássuk a bizonytalanságot.
Megosztották velünk a saját megismerési folyamatuk lépéseit, a kétségeket, az ellentmondásokat.
Önt "újhullámos" gasztroenterológusnak gondolják a szakmában? Gondolok itt nemcsak a mikrobiommal kapcsolatos érdeklődésére, hanem arra is, hogy erről ismeretterjesztő igénnyel mesél.
A mikrobiom ma az orvostudomány szinte minden szakmai területét felforgatja. Gasztroenterológusként talán annyiban sajátos a helyzetem, hogy a funkcionális bélpanaszok, illetve az elhízás, magas vérnyomás, diabétesz rendkívül gyakoriak a civilizációs ártalmak miatt. Emiatt mindenkinek van legalább egy érintett személy a legszűkebb környezetében, és ezt könnyebb a táplálkozással és a bélrendszer működési zavaraival gondolatilag összekötni. Egy szorongó vagy mentálisan beteg páciens sokkal kevésbé gondolja azt, hogy a tünetei a bélflórájával függhet össze, pedig ez ma elég egyértelműnek tűnik, legalábbis a metabolikus pszichiátria hazai képviselői, így Frecska Ede professzor vagy Oczella Péter szerint, akik jóval kevesebb sajtófigyelmet kaptak. A változás, amit ez a pszichiátria területén eredményezni fog, talán még nagyobb forradalmat jelent, mint a gasztroenterológiában.
A mai világban egy orvos nemcsak a szakterületén kell, hogy helytálljon, hanem menedzser, kommunikátor és közgazdász is egyben, és ön láthatóan jól navigál ezeken a területeken.
Szerencsés véletlenek sorozata miatt alakult úgy az életem, hogy Demján Sándor mellett tölthettem nyolc meghatározó évet, közvetlen munkatársaként. És ez itt is ugyanannyira döntő élmény és tapasztalat, egyfajta “iskola” volt, mint anno az orvoslásban. A kutatói karrierem során nekem is pályázatírás volt a finanszírozás egyetlen lehetősége, de Sarkadi Balázs professzor, aki engem, mint ebben sikeres menedzsert hívott a csapatába a kétezres évek elején, felhívta a figyelmem arra, hogy ezen a területen is képeznem kell magam. Nem elég “lendületből” vállalkozni. Akkor a HVG-ben megjelent egy ösztöndíj a CEU Business School és egy nagy amerikai egyetem nemzetközi MBA képzésére, amit - mint utóbb kiderült - a Demján Alapítvány támogatott. Friss amerikai diplomával a kezemben, így talált meg Demján Sándor személyes felkérése, hogy a munkatársa legyek. Egyéves kalandnak indult, de életem egyik legnagyobb ajándéka lett, hogy végül ennyi időt dolgozhattam minden idők egyik legsikeresebb magyar vállalkozója mellett, akit már életében Széchenyi Istvánhoz hasonlítottak. Mellette nemcsak a szorosan vett üzleti gondolkodásból kaptunk példát, hanem történelmi kitekintésben, széles társadalmi és szociológiai kontextusban gondolkodott a világról. Átformálta a régió nagyvárosainak arculatát, több iparágban is korszakos újítások kötődnek a nevéhez és közben személyes érdekektől mentesen karolt fel fontos ügyeket. És közben pont olyan természetességgel tárgyalt államelnökökkel, mint egy bevásárlóközpont takarításáért vagy épp a biztonságáért felelős emberekkel.
Ön egyre ismertebb és népszerűbb - ma már az internetnek köszönhetően is. Ez vajon hatással volt a személyiségére?
Ezt nem az én tisztem megítélni, de annyi biztos, hogy a mindennapjaimra az égvilágon semmilyen hatással nem volt. Számomra ma is minden a saját orvosi praxisom és a pácienseim körül forog, talán annyi könnyebbség van, hogy ezt többen segítik. Bővült a csapatunk, de a munkaidőm kilencven százalékát a konkrét “szakrendelés” és endoszkópia tölti ki - hála Istennek -, és ezen nem is tervezek változtatni.
Vagyis minden ugyanolyan, és ha megszólítaná a húszéves énjét, akkor pont ugyanezt mondaná, mint most?
Szerencsére nem! (nevet) Inkább azt mondanám, hogy az ambíciók változatlanok. Az évek során változnak az eszközök.
Ez is érdekelheti
Paradox módon az ember egyre több “nem”-et kénytelen mondani ahhoz, hogy teljes szívvel mondhasson “igen”-t az igazán fontos dolgokra.
Ez egy nehéz feladat, nehéz út. De az akadályok elsősorban nem kívül vannak: minden nap önmagunkon kell úrrá lennünk. Ebben is remek példát mutatnak a mentoraim. Pap Ákos nyolcvan felé közeledve is aktív, konferenciákon előad, és a mai napig fogad betegeket. Az édesapám kilencvennyolc évesen is napi több órát olvas, sok időt tölt a kertünkben és őszintén azt látom, hogy egy nagyon nyitott, boldog ember. Nincs jobb iránytű ennél az életben.
Legjobban: