„Ahogy kiderült, hogy az anyám rákja végstádiumban van, és hogy az orvosok legfeljebb a fájdalmait tudják csillapítani, azonnal magamhoz költöztettem” – kezdi a Huffpostnak írt cikkében Denise Massar, aki ezután hat hónapig gondoskodott a haldokló édesanyjáról. Ahogy az írásából kiderült, a tapasztalat egészen másmilyen lett, mint amit a kezdetben elképzelt maguknak.
Türelmetlenség
„Azt gondoltam, rengeteg időt tölthetünk majd együtt. Hogy sokat olvasunk, beszélgetünk; azt gondoltam majd én leszek a tökéletes gyerek, aki ebben az utolsó időben viszonozza a rengeteg szeretet és törődést, amit gyerekként az édesanyámtól kaptam” – magyarázza, majd hozzáteszi, nem gondolta volna, hogy az ápolójaként például türelmetlenebb lesz majd az édesanyjával.
Denise bevallotta, miközben ebben az érzelmileg igen megterhelő időszakban egyszerre próbált anyaként és gyerekként is helytállni, észrevétlenül az egyik gyerekeként kezdte kezelni a beteg édesanyját. „Egyszer emlékszem, dühösen ki is fakadt a férjemnek, amiért szerinte úgy akartam őt megfürdetni, mint a gyerekeket” – idézi fel Denise.
Tagadás
Elmondása szerint komoly gondot okozott kettejük között az is, hogy édesanyja sokáig nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy halálos beteg. „Elhatározta, hogy neki márpedig eltűnt a rákja és pont, a továbbiakban pedig egyszerűen nem volt hajlandó erről beszélni” – mondja Denise, aki úgy érzi, abban az időszakban mintha két külön világban léteztek volna. „Soha korábban nem éreztem magányosnak magam a társaságában, csak az utolsó hónapokban, amikor egy szinte áthidalhatatlan szakadék tátongott kettőnk között” – mondja Denise, aki ma már tudja, hogy édesanyja tudatosan választotta a tagadást, hogy fel tudja dolgozni a feldolgozhatatlant.
Fizikai változások
„Anyám az életének utolsó két hetében már nem beszélt, nemigen volt tudatában a külvilágnak, nem tudott nyelni és a bőre is kezdett megváltozni” – írja Denise, akit sokkolt, hogy édesanyjának olyan erős fájdalmai lettek, amit már csak folyékony morfiummal lehetett csillapítani. „Az élete utolsó napjaiban az egyik szeme folyamatosan nyitva volt, ahogy a szája is. Mint megtudtam azért, mert a végstádiumú betegeknek egyszerűen nincs már erejük csukva tartani a szemüket és a szájukat.”
A halál pillanata
„Aznap két hospice ápoló érkezett hozzánk, hogy segítsenek anya körül. Emlékszem, épp arra készültek, hogy áthúzzák az ágyát. Mikor belekezdtek, még hallottam anya nehézkes, szörcsögő légzését. Aztán néma csend lett. Ránéztem anyára, aki a másodperc tört része alatt – mintha csak egy varázsló tette volna vele – fehérré változott. Mondanom se kell, ezt a pillanatot se ilyennek képzeltem” – vallja be Denise, akit azóta rendszeresen foglalkoztat a gondolat, hogy ha újrakezdhetné, teljesen máshogy állna az édesanyja ápolásához.
Ez is érdekelhet
„Ahelyett, hogy gyógyszerlistákkal és Excel-táblákkal nyomasztom, többet kérdezném a szülővárosáról, a kedves emlékeiről. A lánya lennék inkább és nem az ápolója” – mondja, majd hozzáteszi, amikor igazán komolyan maga alá gyűri a lelkiismeretfurdalást, mindig hallani kezdi az édesanyja hangját, ahogy azt mondja neki: „Minden tőled telhetőt megtettél drágám. Jól csináltad.”
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
