Időnként eszembe jut az idős nő, aki mellettem ült azon a délutánon, amikor először találkoztam az onkológussal. Ahogy mondta, a műtét után megkönnyebbült, hogy hátradőlhet, mert nincs szükség utókezelésre. Jóllehet, ott a váróban, a találkozásunkkor még bizakodott, hogy a folyamat visszafordítható, amikor hónapokkal később újra megpillantottam a betegágyon, már kételkedtem ebben. Természetesen nem tudhatjuk, hogy mi lett volna, ha mégis kezelik.
Egyik, szintén mellrákkal kezelt betegnek az onkológusa azt mondta a műtét után, hogy ő orvosként csak végső esetben ad kemoterápiát. Helyette folyamatosan megfigyeli a pácienst, és akkor lép, amikor szükséges. Még akkor megkérdeztem egyik orvosismerősömet erről, aki nagyon csodálkozott, mondván, ha már az áttétet észreveszi, akkor többnyire nagy a baj. Ennek a betegnek azóta három újabb műtétje volt. Legutolsó alkalommal eltávolították a mellét.
Ma, hat évvel később visszaemlékszem a második kemoterápiás kezelésemre. Mielőtt azonban beszámolnék a tapasztalataimról, szeretnék megosztani néhány információt, amely - annak ellenére, hogy szinte már közhelynek számít - nincs benne a közbeszédben.
- Minden rák más betegség. A tumoroknak ma már számos tulajdonságát ismerik, és ezeknek megfelelően határozzák meg a terápiákat.
- Előzőkből következik, hogy a kemoterápiát is a tumor fajtájához igazítják. Ezen a területen az utóbbi évtizedben forradalmi változás zajlik. A teljes test helyett megpróbálják csak a tumort megcélozni.
- A betegek nem teljesen egyformán reagálnak azonos terápiákra, így azok mellékhatásai is különbözőek.
A továbbiakban kizárólag magamról írok. Nem tudok szorongás nélkül gondolni a kezelésekre, nemcsak a fizikai díszkomfortérzés miatt, hanem a folyamatos lelki teher miatt sem. Mégis, ahogy múlik az idő, látnom kell, hogy a részvétel akkor hatékony, ha az ember nemcsak áldozata, hanem tevékeny részese is a folyamatnak.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Másfél centis vörös haj
A második kemoterápia előtt az onkológus még a megkezdés előtt felajánlotta, hogy részt vehetek egy kísérletben, amelynek célja a terápia mellékhatásaként fellépő rosszullétek, főként a hányinger és a hányás mérséklése volt. Minden kezelés előtt kaptam egy tablettát, amelyről azt sem tudtam, hogy van-e benne ténylegesen hatóanyag, amely esetleg megszünteti a hányingert (azaz hogy placebo-e, vagy sem). A kísérlet természete szerint soha nem fogom megtudni, hogy melyik csoportban voltam: abban, amelynek tagjai valóban megkapták a gyógyszert, vagy abban, amelyikéi nem. (Utólag azt gondolom, hogy megkaptam, mivel a kezelés alatt soha nem hánytam.)
Még nem hullott a hajam, amin az onkológus csodálkozott. Felírta a parókát, amelyet azután hét hónapig hordtam, de akkor még reménykedtem, hátha nem hullik ki a hajam teljesen, és karácsonykor már levehetem a parókát. (Tényleg levettem, de soha nem felejtem el ismerősöm tekintetét, amikor meglátott égő vörösre festett, másfél centis hajammal, és nevetve megkérdezte, hogy "miféle frizura ez?".)
Életmentő telefonhívás
Vártam ismét az orvosi szoba előtt, hogy a nővér behívjon, és a vénámba szúrja a tűt, amelyen keresztül a testembe áramlott a számomra összeállított keverék. (Mindig várni kellett, mert sokan voltunk, és mert még megkaptam a tablettát, amelyről soha nem tudtam meg, hogy placebo volt-e, de ami előtt mindig levették a véremet...) Ahogy ott ültem a padon, felidéztem az első alkalmat, amikor a kezelés után újra vért vettek, majd hazamentem.
Otthon a szívem olyan rettenetesen kezdett verni, hogy a háziorvosomtól valami gyógyszert kellett kérnem, hogy elmúljon a rosszullétem. Délutánra azután már egész jól éreztem magam, el is mentem vásárolni. De a boltban újra remegni kezdtek a lábaim. Estére annyira elfáradtam, hogy szokásomtól eltérően már 9 órakor ágyban voltam. De ez sem bizonyult jó ötletnek, mert amint vízszintesen feküdtem, úgy éreztem, én vagyok a 24 fejű sárkány, és mindegyik számból tüzet okádok.
Az éjszaka folyamán egyre rosszabbul lettem. Álmatlanul gyötrődtem, amikor úgy éjfél után nem sokkal megszólalt a telefon. El sem tudtam képzelni, ki hívhat ilyenkor. Egy nővér telefonált a kórházból, hogy amint tudok, szaladjak be újra hozzájuk. Mint kiderült, a gyógyszergyárban, ahol a kísérleti gyógyszert gyártották, észrevették, hogy fehérvérsejtjeimet szinte teljesen elpusztította a kemoterápiában kapott szer valamelyik hatóanyaga. Ezt a kemoterápia előtt és után levett vérmintából állapították meg, amelyet a kórház a kezelések után (és később is rendszeresen) elküldött a gyógyszercégnek.
Amint megkaptam az injekciót a kórházban, jobban lettem. Megint szerencsém volt. Ki tudja, mi történt volna, ha nem vagyok a kísérletben? Innentől fogva minden kezelés előtt egy nappal magamnak kellett beadni az injekciót, és ezután fizikailag már egészen jól bírtam a hátralévő kezeléseket.
Mi, parókások
A második alkalom után néhány nappal már csomókban hullott a hajam. Úgy láttam, legjobb, ha levágatom centisre. (Nem minden kemoterápiának van ilyen mellékhatása. Van, akinek még csak nem is ritkul a haja a kezelések során.) De kivel nyírassam le a hajam? Nem szerettem volna senkinek nehéz pillanatokat okozni. Végül úgy döntöttem, elmegyek egy hajvágó szalonba, hogy egy ismeretlen fodrász végezze el a munkát. Pechemre (vagy az ő szerencsétlenségére?) fiatal fodrászhoz kerültem. Amint ezt észrevettem, legszívesebben kimenekültem volna az üzletből, de már nem volt visszaút. "Legyen szíves, vágja le a hajamat egy centisre!", kértem a lányt. Azonnal láttam a megrökönyödést az arcán. "Komolyan gondolja?", kérdezte félénken.
Elmosolyodtam (legalábbis, remélem, hogy nem valami fintort vágtam). "Igen. Tudja, nincs választásom. Olyan gyógyszert kapok, amelytől pillanatok múlva kihullik az összes." Láttam, hogy hajvágás közben remegtek az ujjai, ahogy időről időre egy-egy csomó tövestül a kezében maradt. Merev volt az arca. Én továbbra is mosolyogtam. "Nézze, itt van a táskámban az új parókám! Mindjárt felveszem. Senki nem fogja észrevenni."
És valóban, amíg hordanom kellett, úgy tapasztaltam, hogy az emberek általában nem vették észre. Én azonban onnantól fogva, hogy feltettem a fejemre, látni véltem mindenkin, hogy parókát visel. Valószínűleg ők is észrevették rajtam ugyanezt.
Így voltunk összekötve, mi, parókások.
