A 2012-es chicagói Mellkasi Onkológia Szimpóziumon bemutatott retrospektív vizsgálathoz 168 harmadik stádiumú nem-kissejtes tüdőrákban szenvedő beteg adatait gyűjtötték össze, akiket 2000 és 2010 között kemoterápiával és sugárterápiával kezeltek. Kimutatták, hogy a házasok 33 százaléka három év múlva is életben maradt, míg ez az arány az egyedülállók esetében csak 10 százalék volt. A férjezett asszonyok esetében mutatták ki a legkedvezőbb hároméves túlélési arányt (46 százalék), és az egyedülálló férfiak esetében volt a legrosszabb, mindössze 3 százalék.
"A családi állapot ezek szerint jelentős önálló előjelzője lehet a túlélésnek a lokálisan előrehaladott, nem-kissejtes tüdőrákban szenvedő betegek esetében" - foglalta össze az eredményeket a tanulmány vezető szerzője, Elizabeth Nichols. "Ennek okát nem ismerjük pontosan, de kutatásunk rámutat a társadalmi támogatás jelentőségére a tüdőbetegek kezelésében és gondozásában. Ez alapján úgy vélem, hogy a daganatos betegek jobb gondozása és támogatása nagyobb hatást gyakorolhat a túlélés növelésére, mint sok új módszer a rákkezelésben. Az új gyógyszerek és terápiás megoldások fejlesztése mellett tehát arra is nagy figyelmet kell fordítanunk, hogy jobb támogatást nyújtsunk a daganatos betegeknek."
Már korábbi kutatások is kimutatták, hogy számos daganattípus, többek között a prosztata- és a fej-nyaki daganatok esetében is alacsonyabb a túlélési arány az egyedülálló férfiak körében. Egy tavaly publikált norvég kutatás 440 ezer férfi és nő vizsgálatát követően kimutatta, hogy az agglegények 35 százalékkal nagyobb valószínűséggel halnak meg rák következtében, mint a nős férfiak, az egyedülálló nők pedig 22 százalékkal nagyobb valószínűséggel halnak meg rák következtében, mint a férjes asszonyok. A kutatásban 13 gyakori daganattípust vizsgáltak.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
