Akármilyen betegséggel vagy panasszal is küzdünk, természetes igényünk, hogy minél előbb kivizsgáljanak és ellássanak minket, illetve megfelelően tájékoztassanak bennünket a további lépésekről. Egyre többen várják el továbbá azt is, hogy empatikus és türelmes szakemberek foglalkozzanak velük, akiket esetenként akár közvetlenül fel is kereshetnek – telefonon vagy e-mailben –, ha felmerülne valamilyen kérdés vagy újabb panasz. Bár ezek az igények nem tűnnek túlzónak, a hazai viszonylatban egyre inkább elfogadott az a vélekedés, miszerint a fent ismertetett szempontoknak csupán a magánegészégügyi szolgáltatók tudnak maradéktalanul megfelelni.
Egyre több magyar fordul inkább magánorvoshoz
Az EY által végzett, közelmúltbeli kutatás megállapította , hogy a magyarok csaknem kétharmada (63 százaléka) igénybe veszi a magánegészségügy szolgáltatásait, és ez a 2 évvel ezelőtti (44 százalékos) arányhoz képest jelentős növekedést jelent. Az összesített vélemények szerint a megkérdezettek leginkább azért fordulnak a magánszektor felé, mert az ott kapott ellátást a gyorsasággal, a minőségi környezettel, valamint a kölcsönös bizalmon alapuló orvos-beteg kapcsolattal azonosítják.
Azt, hogy napjainkra a magánszféra térnyerése soha nem látott méreteket öltött, már a Magyar Orvosi Kamara (MOK) is megemlítette abban a 2021 novemberében, az Orvosok Lapjában publikált tanulmányában , amely az állami és a magánegészségügy kapcsolatát vizsgálta meg az uniós országokban. A kutatás elkészítéséhez a MOK elnöksége felkereste az EU-tagállamok orvosi kamaráit, és arra kérte őket, hogy töltsenek ki egy 31 kérdésből álló online kérdőívet, hogy a válaszokból fel lehessen mérni, milyen gyakorlatot követnek az egyes európai országok a köz- és magánellátás együttélését, illetve szabályozását illetően. A tanulmány szerzői (Borbás Ilona és dr. Kincses Gyula) ugyanis kiemelték, hogy a hazai közösségi és magánellátás viszonyának rendezése miatt megalkotott, az egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló törvény nem feltétlenül kezelt jól minden vitás kérdést. A kérdőívet végül 16 ország képviselői töltötték ki.
A MOK kutatásának egyik legfontosabb megállapítása az, hogy a közösségi és a magánegészségügy egyik vizsgált országban sincs mereven, a betegeket és az orvosokat egyaránt érintő módon kettéválasztva. Az országok jellemzően lehetőséget adnak az orvosoknak arra, hogy egyidejűleg mindkét szférában dolgozzanak (a tagállamok fele azonban ezt engedélyhez köti), és a legtöbb helyen a betegek is szabadon eldönthetik, hogy állami vagy magánellátást kívánnak-e igénybe venni. (Vannak azonban példák szektorsemleges működésre is: Finnországban, Németországban, Görögországban és Ausztriában például, ha a beteg az állami helyett magánellátást vesz igénybe, akkor az ezzel járó költségeinek egy részét – bizonyos feltételek mellett – visszatéríti neki az állam.) A tagállamok válaszaiból azonban az is egyértelművé vált, hogy ezen a téren egyáltalán nem létezik egységes „európai modell”, hanem az országok igen változatos gyakorlatokat követnek.
Fontos a szabad orvos- és intézményválasztás
Európában a 90-es évek óta jellemzően arra törekednek a legtöbben, hogy minél szélesebb körben lehetővé tegyék a betegek számára a választási szabadságot, ezzel pedig egyre inkább elterjedtté válik a betegközpontú szemlélet. Kilenc országban van lehetőség külön díj fizetése nélkül, szabadon orvost választani a közfinanszírozású alap- és szakellátáson belül: Csehországban, Észtországban, Horvátországban, Lengyelországban, Magyarországon, Szlovéniában, Írországban, Németországban és Luxemburgban. Igaz, Írországban bizonyos lakossági csoportok számára korlátozva van a választható orvosok köre, Németországban pedig kórházi ellátás esetén csak akkor kérheti a beteg, hogy a vezető orvosok, főorvosok kezeljék őt, ha külön fizet érte.
Magánegészségügy: mennyit kapnak az orvosok?
A nagy magánellátók árlistáját nézve sokak első gondolata, hogy az orvosok manapság a világ összes pénzét megkeresik, hiszen díjazásuk kiemelkedő. Ez általában így is van, de a vizitdíjnak meglepően kis százaléka landol a doktorok zsebében. Megnéztük, milyen arányban fedezi a számla végösszege a tényleges orvosi munkát.
"Az emberek arra szavaztak, hogy az egészségügyben ne változzon semmi"
Lantos Gabriella szerint nem lesz érdemi változás az egészségügyben, mert az emberek a folyamatos leépülés ellenére a változatlanságra szavaztak. Ezért tovább fog erősödni a kétsebességes ellátás: a gazdag magyarok, akik amúgy egészségesebbek, magánklinikára mennek a kisebb betegségeikkel, míg a széles tömegek a leromlott állapotukkal, súlyos betegen az állami kórházba. Ugyanakkor jönni fog a kiegészítő biztosítás a magánegészségügyben. Interjú.
“Az első szülésnek úgy futottam neki, hogy a kórházban töltött 2-3 nap túlélhető”
Egyre többen döntenek úgy, hogy a szolgáltatások borsos ára ellenére magánkórházban szülnek. Sokan viszont elégedettek az állami ellátással, és második vagy harmadik gyermeküket is állami intézményben tervezik világra hozni. Mindkét lehetőség járhat csalódással és örömteli meglepetéssel. Többgyermekes édesanyák mesélik el tapasztalataikat.
Bizonyos feltételek mellett Spanyolországban és Görögországban is lehetővé teszik a szabad választást. Bulgáriában, Lettországban, Romániában és Szlovákiában csupán a háziorvos választható, a szakorvos nem, illetve Bulgáriában külön díjhoz kötik a kórházi szakorvosválasztást, Szlovákiában pedig a kórházi sebészválasztást. Egyes országokban azonban nincs lehetőség arra, hogy egy beteg ugyanazzal a problémával magán- és állami ellátásban is részesüljön, még akkor sem, hogy ugyanahhoz az orvoshoz menne szakrendelésre és magánrendelésre is.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
A szabad kórházválasztás a válaszadó országok többségében biztosított. Kivételt képeznek azok a tagállamok, ahol regionális betegutakat követő rendszer működik, mint Magyarországon is. Itthon azonban a betegnek joga a lakhelye szerint kijelölt intézménytől eltérő kórházat választani, az intézmény azonban nem köteles befogadni és kezelni azokat a pácienseket, akik nem tartoznak az ellátási területhez. Finnországban, Spanyolországban és Észtországban is van lehetőség a kezelést/ápolást végző kórház kiválasztására, de csak bizonyos megkötésekkel.
A MOK szerint összességében Észtországban, Németországban és Luxemburgban érvényesíthetőek a legszélesebb körben a szabadságjogok az egészségügyön belül, a legtöbb korlátozásba és falba pedig a spanyol betegek ütköznek.
Hogyan dolgozhat egy orvos mindkét szektorban?
Görögország kivételével az összes válaszoló országban vállalhatnak az orvosok magánegészségügyi munkát a közegészségügyi állásuk mellett. (A görögöknél kizárólag az egyetemi klinikák orvosai és a katonai orvosok dolgozhatnak párhuzamosan mindkét szektorban – de ők is csak engedéllyel –, a szakorvosoknak viszont választaniuk kell.) Kilenc országban – Csehországban, Horvátországban, Magyarországon, Szlovákiában, Szlovéniában, Finnországban, Görögországban, Írországban és Spanyolországban - előzetes engedélyt kell kérnie az orvosnak a munkáltatójától, hogy az állami szektor mellett privát másodállást is végezhessen. Bulgária, Észtország, Lengyelország, Lettország, Románia, Németország és Luxemburg nem köti engedélyhez a másodállás vállalását.
A MOK megemlítette továbbá, hogy egyes szakirodalmi tanulmányok szerint az állami kórházi szektorban dolgozó európai orvosok többsége magánintézményben is végezhet munkát. Ausztriában és Írországban például szinte minden orvos visz magánpraxist is, az Egyesült Királyságban pedig a 60 százalékuk. Sok helyen azonban korlátozzák a magánszektorban végzett munkát, jellemzően úgy, hogy meghatároznak egy összeget vagy százalékos arányt, amelynél nem lehet több egy orvos magánellátásból származó jövedelme. A kétszektorú munkavégzés egyébként különösen elterjedt a sebészek, a kardiológusok, az ortopédusok, a szülész-nőgyógyászatok és a bőrgyógyászatok körében, míg például a radiológiai területem már sokkal kevésbé jellemző.
A magánorvosok jogosultságai is jelentősen eltérnek
Igen változatos a gyakorlat abban a tekintetben is, hogy meddig terjed a magánorvosok hatásköre. A 16 vizsgált országból 11 ország a magánorvosai például felírhatnak támogatott gyógyszereket is a betegeiknek, Csehországban, Horvátországban, Lettországban, Romániában és Spanyolországban azonban erre nincs lehetőség. Jóval nagyobb a különbség azonban a beutalók kiadását érintve. A válaszoló tagállamok felében – Horvátországban, Lengyelországban, Lettországban, Magyarországon, Romániában, Szlovéniában, Írországban és Spanyolországban – a magánszektorban dolgozó szakembernek nincs joga beutalót adni a közfinanszírozott vizsgálatokra és kezelésekre.
Azt mindössze négy ország – Horvátország, Magyarország, Szlovénia és Spanyolország – állította, hogy nálunk a magánorvos nem rendelhet el táppénzt. „Ez némileg ellentmondásos, hiszen a táppénz-utalványozás elvben szigorúbb kritériumrendszer alapján történik, mint a beutalás” – jegyezték meg a tanulmány szerzői. Romániában és Lengyelországban csak bizonyos feltételekkel rendelhet el betegszabadságot egy magánegészségügyi szakember. Írország – 2021 nyarán adott – válaszában pedig az szerepelt, hogy a magánorvosok is elrendelhetnek táppénzt, azonban már az akkori szabály is jelentősen korlátozta ennek lehetőségét. Magánegészségügyi szakember egyszerre maximum 7 napra írhatta ki a táppénzt, és ezt is csak évente háromszor tehette meg. 2022-től viszont új táppénzszabályok léptek életbe, amely előírja, hogy mindenki csak háziorvosi igazolás alapján vehető táppénzre.
A betegek érdekeit valószínűleg az szolgálná a leginkább, ha a legtöbb szolgáltatást – beleértve a beutalók kiadását, a táppénz elrendelését és a támogatott gyógyszerek felírását – bármelyik szektorban igénybe tudnák venni, akár felváltva is. Fontos lenne továbbá minden országban egy olyan, az állami és a magánszektor szakemberei által egyaránt elérhető informatikai rendszer kiépítésére is, amely elősegíti, hogy az orvosok közösen felügyelhessék a beteg állapotának javulását vagy romlását, illetve a kezelés sikerességét. Mindez azt feltételezi, hogy az állami és a magánegészségügy szigorú különválasztása helyett talán inkább a két szféra hatékonyabb összehangolására kellene törekedni, figyelembe véve a lakossági igényeket. Mint az a kutatásból kiderült, az elektronikus adatbázis egyelőre csupán négy országban – Észtországban, Magyarországon, Finnországban és Luxemburgban – megoldott, az összehangolt közös felügyelet azonban tulajdonképpen sehol sem áll erős lábakon, Magyarországon sem.
