Az Új Egyenlőség társadalomelméleti közösség a minap hozta nyilvánosságra a Friedrich-Ebert-Stiftung Budapest támogatásával azt az egészségpolitikáról és az egészségügyről szóló programot , amelynek legelső megállapítása, hogy mindenkinek képességei szerint kell fizetnie, és szükségletei szerint részesednie az egészségügyi ellátásból. Szerintük az államnak társadalmi-morális kötelezettsége és feladata, hogy esélyt adjon polgárainak - anyagi helyzetüktől és lakóhelyüktől függetlenül - az egészségük megőrzéséhez vagy meggyógyulásukhoz, ami Magyarországon senki számára nem lehet anyagi kérdés.
Ez azért égető probléma, mert a magyar emberek átlagosan 4-5 évvel rövidebb ideig élnek, mint más európai uniós országok polgárai. Ráadásul magasabb a halálozás azoknál a súlyos betegségeknél (a daganatos vagy a keringési betegségeknél), amelyek gyógyításának eredményességére az egészségügy működése komoly hatással van. Ráadásul minél kevésbé iskolázott valaki, valószínűleg annál rosszabb az egészsége. Így például az érettségizett férfiak várható élettartama 76, a nem érettségizetteké 66 év. A legszegényebb kistérségekben pedig 13,5 évvel élnek rövidebb ideig a férfiak, mint a leggazdagabban. Nem fogadható el, hogy azért haljunk meg 4-5 évvel hamarabb és rövidebb életünkből azért töltsünk többet betegségben, mert Magyarországon születtünk - állítják a program írói.
Szerintük mérgező konfliktusforrássá válik, ha az egészségügyi ellátás szétszakad a tömegeket ellátó, szakmailag kiüresített, pusztuló "szegényellátásra" és "puccos" "gazdagellátásra". Mivel ez a folyamat megindult, addig kell megakadályozni az ellátórendszer és vele együtt a magyar társadalom végletes szétszakadását, amíg még megtehető. Ehhez az egészségügynek megfelelő nagyságú közfinanszírozásra van szüksége, amihez az éves egészségügyi közkiadásoknak el kell érniük a legfejlettebb 15 uniós ország átlagát. Ezzel lehetővé válna, hogy minden ember kötelező társadalombiztosítási alapon és térítésmentesen vehesse igénybe az alapvető egészségügyi ellátást.
A magyar állam a rendszerváltás óta − kormányoktól függetlenül − a GDP arányában évente mintegy 1,5-2 százalékponttal kevesebb költ az emberek egészségi állapotának megőrzésére és gyógyítására, mint az Európai Unió országainak átlaga, GDP-arányosan pedig mintegy 1000 milliárd Ft-tal kevesebbet, mint az EU legfejlettebb 15 országa. Magyarországon a korábbi időszakhoz képest is csökkent az egészségügyi közkiadások aránya. Míg 1992-ben a GDP 6 százalékát, addig 2015-ben csak valamivel több mint 5 százalékát költötte a kormányzat a közösségi egészségügyre. A fenti adatok is alátámasztják, hogy a hazai egészségügyi ellátórendszer katasztrofális állapotromlásának elsődleges oka a biztonságos működéséhez szükséges források elégtelensége: az a minimálisan évi 300-500 milliárd forint összegű pénzhiány, amelyet egyáltalán nem indokol az ország gazdasági helyzete.
A magyar lakosságot ellátó egészségügyi rendszer működési színvonala és biztonsága a hatalmas uniós forrásokból származó tőkeberuházások ellenére is évről évre romlik az orvosok és ápolók túlterheltsége és az alacsony bérek miatt bekövetkező elvándorlásuk következtében. A helyzet megváltoztatására a program azt javasolja, hogy a közfinanszírozás nagyságát az EU 15 átlagára kell emelni, és GDP-hez viszonyított, évi minimálisan 8 százalékos mértékét kétharmados törvényben rögzíteni. Így az egészségügyi közkiadások tervezésének elsődleges célja a magyar társadalom egészségi állapotának javítása lesz a maradékelvű költségvetési tervezéssel szemben. Az egészségügyi rendszer közösségi finanszírozása ugyanis olyan beruházás - a társadalomba, az emberekbe -, amely bőségesen megtérül.
Állami és magánegészségügy
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Pénz nélkül leépül az állami ellátás, és a tehetősebbek kilépnek a rendszerből. Az állam által beszedett állampolgári finanszírozás mindenki számára egységes arányú. Nem engedhető meg, hogy a tehetősebbek alacsonyabb hozzájárulásért cserébe elmeneküljenek az állami rendszerből, és ezáltal még inkább gyengítsék annak finanszírozási lábát. A magánkézben lévő egészségügyi szolgáltatást kizárólag piaci alapon szabad működtetni. El kell választani mind intézményi, mind személyi értelemben a "magánt" a "köztől". Vagyis az alapvető egészségügyi ellátáson felüli szolgáltatások igénybevétele állampolgári lehetőség lehet, amelyet a magánegészségügy szabályozott módon és piaci alapon szolgáltathat bárki számára. A magánegészségügy igénybevétele nem jelentheti egyetlen állampolgár számára sem, hogy nem vesz részt a közösségi egészségügy finanszírozásában, a kötelező egészségügyi járulék megfizetésében. Azaz a magánegészségügy ne választott alternatívája, hanem az öngondoskodás alapján kiegészítője legyen a közösségi egészségügynek.
Ezért - a program szerint - vissza kell állítani a járulékfizetési alapon működő, kötelező társadalmi egészségbiztosítás rendszerét és intézményeit, illetve meg kell határozni a térítésmentesen mindenki által igénybe vehető alapvető egészségügyi ellátás körét, az alapellátási csomagot. Az egészségügyi társadalombiztosítás alkotmányos védelmének visszaállítása teremti meg a garanciát, hogy a magyar emberek társadalmi hovatartozásuktól és anyagi helyzetüktől függetlenül azonosan hozzáférhető és a kor színvonalának megfelelő szakmai szintű ellátásban részesülhessenek.
A közcélú társadalmi kockázatkezelést végző, kötelező egészségbiztosítás rendszerének és intézményeinek, az Egészségbiztosítási Önkormányzatnak és az Országos Egészségbiztosítási Pénztárnak a visszaállítása alapvető feltétele lehet annak, hogy az egyenlő hozzáférés pénzügyi forrásait igazságos közteherviseléssel megteremtsék, és felhasználásuk társadalmi kontrollja is biztosított legyen.
A mindenki által kötelezően, de "jövedelemszerző képessége szerint" fizetett társadalombiztosítási járulék lehet a fő pénzügyi forrás "a szükségletek szerinti ellátás" garantálásához. A munkajövedelem alapján a munkaadók és a munkavállalók által kötelezően fizetendő járulék és a járulékot fizetni nem tudók utáni állami hozzájárulás együttesen teremtheti meg az egészségügyi ellátás közfinanszírozásának pénzügyi fedezetét. Ezzel a forrással, amelyet a parlament az éves költségvetéssel együttesen fogad el, a munkavállalók, a munkaadók és az állam képviselőiből álló Egészségbiztosítási Önkormányzat önállóan gazdálkodik. Így a járulékfizetők közösen határozhatják meg a járulékalap felhasználásának területeit és ellenőrizhetik a felhasználás eredményességét. A közösségi kockázatvállalás feltételezi, hogy az állampolgárok akkor is kötelesek társadalombiztosítási járulékot fizetni, ha csak részben vagy egyáltalán nem kívánják igénybe venni a közösségi egészségügy szolgáltatásait.
A közfinanszírozott alapvető egészségügyi szolgáltatások tartalma, az úgynevezett ellátási csomag meghatározása és folyamatos aktualizálása objektív, átlátható és alátámasztható módszertan alapján az egészségügyi kormányzat és az OEP közös szakmapolitikai feladata kell legyen. Az ellátási csomagnak az európai gyakorlat által igazolhatónak, objektívnek, átláthatónak és módszertanilag igazolhatónak kell lennie. Az ellátás körét a parlament hagyhatja jóvá, és évente, az egészségügyi költségvetés fejezeteként aktualizálható. Reális és méltányos ellátási csomagra van szükség, megfelelő térbeli és időbeli hozzáférési garanciákkal annak érdekében, hogy az ország teljes területén minden állampolgár hozzáférhessen a számára jogosan járó ellátásokhoz. Az alapvető egészségügyi szolgáltatások köre a háziorvosi ellátástól a szűréseken át a kórházi betegellátásig a teljes körű betegellátást le kell fedje. A közfinanszírozott alapvető egészségügyi ellátás körének meghatározásakor három fejlett európai ország alapcsomagját kell figyelembe venni. A magyarországi alapcsomag tartalma nem lehet szűkebb az ausztriai alapcsomagnál!
Egészségközpontú egészségügy
Az egészségközpontú egészségügy két kiemelt szereplője a beteg és az orvos. Az egészségközpontú ellátásnak kell szavatolnia, hogy minden ember egészségben eltöltött éveinek száma az egészségtudatos életmód és a prevenció következményeként minél hosszabb, betegségben töltött ideje pedig a lehető legrövidebb legyen. A gyógyítás, a kezelés pedig az emberi méltóság maradéktalan megőrzésével történjen.
Az egyenlő hozzáférés megteremtése az egészségügyi ellátáshoz a háziorvosi praxisok megfelelő számával kezdődik. Ezért a háziorvosi munka társadalmi és anyagi megbecsülésével (adókedvezményekkel, autó- és lakhatási kedvezményekkel stb.) el kell érni, hogy az országban mindenütt, így a legszegényebb településeken is legyenek háziorvosok, és a praxisban dolgozó szakképzett gyermek- és idősgondozó ápolók. A háziorvosi praxis feladatává kell tenni, hogy a háziorvosok és az ápolók vegyenek részt a körzetükben élők egészséges életmódra nevelésében, a gyermek-védőoltások beadásában és a rendszeres óvodai és iskolai gyermek-, valamint lakóhelyi felnőttszűrések elvégzésében, megszervezésében.
A szakorvosi és a kórházi ellátásban is garantálni kell, hogy az ország bármely régiójában európai minőségű, azonos orvosi és hotelszínvonalú ellátásban részesüljön minden állampolgár anyagi helyzetétől és lakóhelyétől függetlenül. A rossz színvonalú ellátást nyújtó intézményeket, ha fejlesztésük nem racionális, be kell zárni.
A gyógyszerár-támogatási rendszer alakításánál a gyógyszerek mindenki számára megfizethetőségét kell a rendszer prioritásává tenni. A generikus és innovatív gyógyszerek ártámogatásának meghatározásánál is prioritási szempontnak kell lennie a minél szélesebb hozzáférésnek. A legszegényebbek számára néhány generikus gyógyszer támogatását minden évben a minimálbér és a nyugdíjminimum ismeretében külön kell meghatározni.
Az egészségközpontú egészségügy megteremtése szükségesé teszi az egészségügyben dolgozók bérének érdemi és azonnali emelését. A közfinanszírozott egészségügy nem működtethető a jelenlegi súlyos orvos- és ápolóhiány mellett. A gyorsított ütemű egészségügyi béremeléseket mindaddig folytatni kell, amíg a biztonságos és színvonalas egészségügyi ellátáshoz elegendő számú orvos és ápoló nem áll rendelkezésre. A program javaslatai szerint az egészségközpontú ellátórendszer kialakításakor meg kell oldani a orvosok és ápolók társadalmi megbecsülését. Így az orvosok bérszínvonalának el kell érnie a társadalmilag legmegbecsültebb állami közalkalmazottak, például a bírák jövedelemszintjét. Az ápolók és az egészségügy más területein dolgozók anyagi megbecsülése versenyképes legyen a piaci szférával, illetve az egészségügyben dolgozók gyógyító munkájának műszerezettségi és gyógyszer rendelési feltételeinek összhangban kell lenniük gyógyító munkájuk felelősségével. Az egészségügyi dolgozók megbecsülése nem csak bérkérdés. Ezért az életpályamodellben egyéb kedvezményekkel is ki kell fejezni az ágazat munkájának elismerését (pl. speciális adószabályok, egészségügyi bérlakásprogram stb.).
A működtetés valós költségeinek tervezése, mérése és ellenőrzése közgazdaságilag megalapozott, a piaci árakkal és az orvosi eszközök amortizációjával számoló árképzést igényel az egészségügyben. A közgazdaságilag megalapozott árak mérhetővé teszik az egészségügyi ellátás valós költségeit, így mérhetővé és ellenőrizhetővé tehetőek az egészségügyi ráfordítások.
Ez is érdekelhet
Az átlátható szakmai és hozzáférési szabályok, továbbá a betartott szakmai protokollok esetén mindenki tudhatja, mi, hol és hogyan jár neki a közfinanszírozott egészségügyi ellátórendszerben, és ezt hálapénz nélkül meg is kapja. Az átlátható szakmai szabályok (pl. központilag vezetett várólisták) csökkentik a hálapénzzel befolyásolható döntési helyzeteket. Ha a fenti feltételek - az egészségügyi dolgozók tisztességes anyagi megbecsülése, az alapvető egészségügyi ellátás körének és módjának közérthető és átlátható szabályozása - megvalósul, bevezethető a hálapénz teljes tiltása.
