A művészettörténészeket, orvosokat és másféle tudósokat is gyakran foglalkoztatja, hogy mi húzódhat meg egy-egy művész kifejezőeszközeinek kialakulásában. Picassóról tudjuk például, hogy a születésekor fellépő oxigénhiány miatt bal agyféltekéje nagyon gyengén működött, de agyának jobb oldala jelentős mértékben kompenzálta ezt a hiányosságot, sőt a jobb oldali féltekéje, amely a kreatív képességeket felügyeli, nem kellett, hogy megharcoljon a dominanciáért, így szabadon bontakoztathatta ki a zsenit.
Egyes tudományos elméletek szerint pedig - írja cikkében a The Conversation - bizonyos művészek látása lehetett sérült a műveik jellegzetességei alapján. Vannak, akik azt állítják, hogy az impresszionista mozgalom vezetői például rövidlátóak voltak (a szó fizikai és nem eszmei értelmében), és homályos távolsági látásuk (már amikor nem használtak szemüveget) magyarázhatja szeszélyes stílusukat. Persze, mindezek csak spekulációk, amíg nincsenek a betegségüket igazoló klinikai feljegyzések. Ezért nem lehetünk benne biztosak, hogy a festészet bevezetőben említett nagyságai nem művészi elhatározásból alkottak olyan módon, mintha látás-rendellenességgel küzdöttek volna - de nagyon is valószínűsíthetjük.
Mit látott El Greco?
A spanyol reneszánsz nagy alkotóművésze El Greco (1541-1614) arról ismert, hogy festményeinek egyes alakjai függőlegesen megnyúltak. Germán Beritens szemészeti szakember 1913-ban azzal érvelt, hogy ez a megnyúlás az asztigmatizmusnak tulajdonítható. Ez az elképzelés azóta is tartja magát, bár az érvek elég halványak mellette.
Az asztigmatizmus tipikusan akkor következik be, amikor a szaruhártya nem gömbölyű, hanem inkább görögdinnye alakú. Ez azt jelenti, hogy a fény meghajlása nem egyenletes, és attól függően változik, hogy milyen irányban halad át a szemen. Egy látvány bizonyos vonalai és kontúrjai kevésbé lesznek fókuszáltak, mint mások. Beritens úgy szerette volna bizonyítani az asztigmatizmusról szóló elméletét, hogy vendégeinek egy különleges lencsét adott, amelyen át El Grecóhoz hasonlatosan függőleges megnyúlással lehetett látni a világot.
Beritens elméletével azonban több probléma is van. Először is, a festő nemcsak a témát látta volna megnyúlva, hanem a vásznát is, ennek pedig nagyrészt kompenzálnia kellett volna az asztigmatizmus hatásait. Ennél is problematikusabb, hogy a korrigálatlan asztigmatizmus elsősorban homályos látást okoz, nem pedig a képarányok megváltozását. Más bizonyítékok azt sugallják, hogy El Greco elnyújtott alakjait szándékos művészi választás hozta létre. Például Szent Jeromost ábrázoló, 1610-es festményén a vízszintesen tájolt kéz is megnyúlt, mint maga az alak, ahelyett, hogy a kéz inkább gömbölyded volna.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Claude Monet és a szürke hályog
A szürke hályog a szemlencse fokozatos elhomályosodása, amely homályos látást eredményez, és nem lehet szemüveggel javítani. A szürke hályogok gyakran barna színűek, amelyek fényszűrőként is működnek, és ez hátrányosan befolyásolja a színkülönbségeket. Súlyos esetekben a kék fény érzékelése szinte teljesen elvész. Claude Monet -nál 1912-ben diagnosztizáltak szürke hályogot, illetve ajánlották neki a műtéti beavatkozást. A művész azonban ezt visszautasította. Az elkövetkező évtizedben egyre romlott a látása, ahogy az a képessége is, hogy a kritikus részleteket kivegye. Színlátása is kárt szenvedett. A vörösek homályosak és sárosak voltak, mondta 1924-ben, és 1918-ra a festékeket már csak a tubusukon lévő címkéjük alapján tudta kiválasztani.
Ha megnézzük, hogy a szürke hályog milyen hatással volt a festészetére, érdemes a korai és kései képeit összehasonlítani. A Híd a vízililiomos tó felett című első képén megfigyelhetők a gazdag részletek. A szürke hályog felfedezése után tíz évvel ugyanerről a hídról készített második képét már inkább dinamikus sötét foltok uralják, és a kép színtónusa is megváltozott a kék szín szinte teljes hiánya miatt. Ezek a változások tehát (feltehetőleg) nem tudatos művészi választás eredményei.
Monet egyik félelme az volt, hogy a műtét megváltoztatja a színérzékelését , sőt műtét után panaszkodott a túl sárga vagy néha túl kék világ megjelenésére. Két évig tartott, hogy úgy érezze, színlátása visszatért a normális szintre. Vizsgálatok később megerősítették Monet állítását, hogy a színérzékelés mérsékelten megváltozik a szürke hályog műtét után, és hónapokba telik, mire a szem és az agy alkalmazkodik a korábban blokkolt kék fényhez.
Degas romló látása
Edgar Degas francia festőművész, aki 1834 és 1917 között élt, élete utolsó 30 évében progresszív látásromlást tapasztalt. Egészen 2006-ig kellett várni, hogy hiteles diagnózis és leírás szülessen Degas betegségéről, és arról, hogyan látta a világot. Michael F. Marmor szemészorvos a művész levelezését és észleléseinek leírását használta fel egy olyan számítógépes szimuláció megalkotására, amely segítségére volt a diagnózis felállításában és annak jobb megérésében, hogy a művész érzékelése milyen módon változott meg.
Marmor - a Scientific American írása szerint - arra a következtetésre jutott, hogy Degas központi látása, ahol a legmagasabb az élesség, lassanként meggyengült. Degas művészetének számos vonása, például a festmény árnyalatai, színei és kompozíciója, rendkívül erőteljesen megváltozott a látásveszteség hatására. Mivel centrális látása elmosódottá vált, festményei durvábbak lettek, és elvesztették a kifinomultságot. Ám maga Degas talán nem vette észre az alapvető különbséget korábbi munkái és későbbi festményei között, ami például a későbbi évekből származó balerinák ábrázolásán jól látszik. Ennek oka, hogy ugyanolyan képtelen lehetett centrális látását a régebbi festményekre fókuszálni. Marmor gyanítja, hogy Degas későbbi művei finomabbá és természetesebbé váltak a festő számára (saját beteg szemén keresztül átszűrve), mint az egészséges nézőknek.
Rembrandt sztereó vaksága
Mindkét szemünk perspektívája kissé eltérő. Az agy vizuális kéregében lévő neuronok a két szem közötti vízszintes eltolódást használják a térlátás kialakítására, amely az egyik legfontosabb módja a távolságok megismerésének. Mivel mindkét retinánk alapvetően kétdimenziós struktúra, a harmadik dimenzió felfogása csak illúzió, agyunk konstrukciója.
Margaret S. Livingstone és Bevil R. Conway idegtudósok a Harvard Orvostudományi Karán 2004-ben megfigyelték, hogy a 17. századi holland festő, Rembrandt van Rijn szeme gyakran eltolódott az önarcképeken, úgyhogy az egyik szem a szemlélőre mered, a másik szem viszont oldalra néz. Azon töprengtek, vajon Rembrandt könyörtelen pontossággal festette-e meg, amit látott. Ez ugyanis arról árulkodna, hogy széttartóan kancsal volt. Rembrandt tekintetét 36 önarcképben mérték meg, és megállapították, hogy ezek alapján Rembrandtnak nem volt normális térlátása. Röviden, a tér mélységét nem érzékelhette a sztereoszkópikus látás hiánya miatt. Rembrandtnak azonban a rossz térlátása jól jöhetett a festésnél, mert egyszerűbben tudta átvinni a háromdimenziós világot a kétdimenziós vászonra.
Ez is érdekelhet
Livingstone és Conway azt is kimutatták, hogy a művészeti hallgatóknak gyengébb a térlátásuk, mint a művészettörténetet hallgatónak, és hogy a megállapodott művészek esetében ez a jelenség még hangsúlyosabb. A térlátáshiány - vagy, ha úgy tetszik, a sztereóvakság - önmagában nem tesz valakit művésszé - ráadásul sok ismert művésznek normális a térlátása -, de a térlátási hiánnyal élő művészek sokkal pontosabban képezhetik le a világot, mint az egészséges látásúak.
