Ha valaki visszatér táppénzről, akkor ez egyszerre öröm és nehézség a többieknek. Egyfelől a feladatok jobban megoszlanak, azaz csökken a terhelés, de egy lábadozó emberrel gyakran nem könnyű együtt dolgozni, mert lassú, fáradékony, semmit nem talál, kérdezget, és inkább csak kolonc, mint támogatás. Ha az emiatt érzett frusztráltságon a kollektíva nem képes felülemelkedni, akkor ez rossz a frissen visszatérőnek, de az egész közegnek és a munkamorálnak is.
A helyzet nehézsége akkor mutatkozik meg igazán, ha valaki súlyos betegséget leküzdve tér vissza. Különösen igaz ez azokra, akik rák vagy mentális problémák , esetleg maradandó sérülés miatt voltak kénytelenek mulasztani. Nehéz ugyanis az egészségi állapotukról beszélni velük, szinte tabunak számít: a legtöbben úgy érzik, hogy lábadozó munkatársuk tolakodásnak, privát szférája megsértésének érezné, ha komolyabb kérdéseket tennének fel neki. Ezért legtöbben az "Akkor most jól vagy?" formulát és megfelelőit használják, amelyet egyszerre szánnak kijelentésnek és kérdésnek, de nem várnak rá valóban érdemi választ.
Könnyen ragasztunk stigmákat
A beszélgetések azért nehezek, mert a rákosokon és a mentális betegeken (különösen azokon, akik valamilyen függőségből akarnak szabadulni) ott van a stigma . A rákosokon a halálé. Ami persze sajnálattal jár együtt, de mellette ott a kiszámíthatatlanság és a megbízhatatlanság érzése is. A szenvedélybetegeket pedig sokan erkölcsileg károsodottnak látják, akik megérdemlik a megvetést és a gúnyt, de nem szolgáltak rá az együttérzésre és a gondoskodásra.
Pedig akármilyen oknál fogva betegszik is meg valaki súlyosan, mégiscsak hátrányos helyzetbe kerül, elesetté válik - ha tehet erről, ha nem. Érdemes belegondolni, hogy a helytelen étkezési szokások, a dohányzás és a mozgáshiány - amelyek az érintett aktív közreműködését jelentik - ugyanúgy súlyos, a társadalom számára költséges betegséghez vezethetnek, mint az alkoholfogyasztás vagy a kábítószerhasználat. Előzőeket nem különösebben ítélik el, utóbbiakat viszont keményen. Csakhogy mindenkinek érdeke, hogy a beteg minél gyorsabban és teljes mértékben gyógyuljon meg. Az igazságtalanságnak ebben a folyamatban nincs helye.
Mit tehetünk munkatársunk támogatásáért?
Ha valaki szívesen segítene - saját jól felfogott érdekében is -, de nem tudja, hogyan kezdhetne neki, akkor gondolja végig, hogy önmaga mit várna el a többiektől a kollégája helyzetében. Ehhez persze legalább alapszinten ismernie kell az adott betegséget. Például: mivel jár, ha valaki mentális problémával küzd, valamilyen függősége van, embert próbáló terápiákra jár, és kénytelen hatalmas stresszt kiállni amiatt, mert nem világos a betegség kimenetele, vagy mert az élete veszélyben van, családja anyagi biztonsága pedig esetleg egy hajszálon függ.
Ha sikerül átérezni, hogy a kollégának milyen hatalmas erőfeszítést kell tennie a visszailleszkedésért, akkor könnyebben elfogadhatóvá válik csetlés-botlása, agresszivitásunkat pedig felülírhatják segítő ösztöneink. A legtöbb ember, aki a regenerálódási folyamat kezdetén tart, bűntudatot, zavarodottságot és szégyent érez, és nagyon sok bátorságra van szüksége, hogy leküzdje az első munkanapok mentális kihívásait. E valószínűleg nagyon sérülékeny állapotban a legjobb, amit tehetünk, hogy olyan nyitottan és üdvözlően közeledünk hozzá, amennyire csak lehetséges.
Nincs bejáratott módszere, formulája, hogy miként segíthet valaki a munkahelyére visszatérőknek. Részben az érintettel fenntartott kapcsolattól függ - mind személyesen, mind szakmailag. A visszatérő személyisége is számít, hiszen van, aki az első naptól kezdve ki akar tárulkozni, míg mások kényelmesebben érzik magukat diszkrét magányban, és csak lassan bújnak elő a csigaházukból. Extrovertált embereknél lehetőleg el kell fogadni a nyitottságot, amelyet a betegség megbeszélésére is fel lehet használni. De arra is, hogy a kommunikációt eltérítsük a betegségtől, ami nyilvánvalóan nagyon erősen foglalkoztatja a beteget. A munkatársak létfontosságú forrásai lehetnek a produktív támogatásnak és útmutatásnak, hogy a lábadozó ne hagyja ki a gyógyulásnak azokat a lehetőségeit, amelyek a beszélgetésekben felmerülnek, és amelyekben a kollégák segíthetnek.
Mit tanulhatunk egy kolléga gyógyulásából?
A súlyos betegségek kemény tanítómesterek minden ember számára. Sokan, akik szembenéztek a halál esélyével vagy a megnyomorodás fenyegető rémével, arról számolnak be, hogy átértékelték felfogásukat, máshogy látják életükben a fontos és lényegtelen dolgokat. Ezért felépülésük a hallgatásról, az alázatról (ami főleg azt jelenti, hogy többet figyelnek másokra és kevesebbet magukra), és ezzel összefüggésben a más emberekhez való kapcsolódás megtanulásáról szól. Ezek olyan tulajdonságok, amelyek elősegítik az egészséges és produktív munkakörnyezet kialakulását. Ezért ahelyett, hogy teher lenne az a munkatárs, aki betegségből vagy akár függőségből tér vissza, a többiek számára példát, tanulási lehetőséget is nyújthat. Ezért érdemes nyitottan és tárt karokkal fogadni a betegségből visszatérőket minden olyan munkahelyen, ahol a kommunikációt és a csapatjátékot nagyra értékelik.