Ahol nem két elefánt harcol...
Véres, hat országot érintő háború dúl a Kongói Demokratikus Köztársaság területén. Becslések szerint több mint három és fél millióan haltak meg a fegyveres összecsapásokban és a háború okozta éhínségben, betegségekben. Ha egyáltalán voltak kórházak, rég kifosztották őket. A menekültek sátrakban vagy kukoricaháncs-kunyhókban húzzák meg magukat. Gyermekbénulás, kolera, véres hasmenés, fertőzéses betegségek szedik áldozataikat. A menekültek vérengzésekről számolnak be. A harcoló felek a holttesteket tömegsírokba dobálják. 12-13 éves fiúkat rabolnak el, hogy besorozzák őket valamelyik harcban álló fél seregébe, a leigázott falvak kislányait pedig szexrabszolgának vagy hordárnak használják.
Egyelőre nem várható béke, a menekültek helyzete napról-napra kilátástalanabb. Dr. Juhász Ágnes, zirci háziorvos két másik magyar orvoskollégájával mégis ide, a borzalmak helyszínére indult, hogy segíthessenek.
Miért akar valaki épp Kongóban gyógyítani?
Az Afrikai-Magyar Egyesület a Háború Gyermekei Segélyakció keretében önkéntes magyar orvosokkal igyekszik segíteni a sorsára hagyott kongóiakon. Első missziójuk, melynek Juhász Ágnes is tagja volt, 2009. február 3-án indult Budapestről.
"Bár most is vannak villongások, és fennállt a veszélye, hogy bajba kerülhetünk, nagy szerencsénk volt. Emellett nagyon jó volt az együttműködés a MONUC (United Nations Organization Mission in the Democratic Republic of the Congo) indiai ENSZ hadtestével, akik amellett, hogy folyamatosan biztosították a védelmünket, logisztikai segítséget is adtak. Ez óriási biztonságot adott. Előtte egyébként nem gondoltam, hogy baj érhet, és ha igazán éles helyzetbe kerül az ember, erre úgysem lehet előre felkészülni."
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
A felkészülési idő viszonylag rövid volt, a személyes poggyász pedig kevés: egy hónapra mindössze egyetlen hátizsák. A lényeg az volt, hogy minél több mindent vihessenek a gyógyításhoz. A négy orvos fejenként 80 kg kötszert és gyógyszert vihetett magával, ennek kellett a hely.
"Mindent mi vittünk, illetve ott is lehetett pótolni a szükséges dolgok egy részét. A gyógyszereket egy helyi nagykereskedésből töltöttük föl. Ezt is, ahogy az itthonról vitt gyógyszerek nagy részét is az Afrikai-Magyar Egyesület vásárolta. Az egyesületen keresztül vagy közvetlenül sok pénz- és gyógyszeradomány is segítette az afrikai munkát."
Mit szólt a családja, betegei, munkahelye?
"A lányom és a barátaim nagyon féltettek, ugyanakkor támogattak mindenben. A betegek is rendkívül megértők voltak, elfogadták, hogy távollétem idején helyettes orvos látja el a körzetet. Hazaérkezésem után szinte minden betegem megkérdezte, hogy milyen volt Afrikában. A segélyakció idejére mindenkinek magának kell gondoskodnia a helyettesítéséről. Kollegáim is segítőkészek voltak. Úgy állapodtunk meg, hogy majd visszaadom nekik a praxisomban eltöltött időt."
"Főként a gyulladásos, felső légúti és bélbetegségeknél vettük hasznukat, és immunrendszer-erősítésre adtuk. Bízunk benne, hogy jól beváltak, bár arra nem volt mód, hogy kövessük a betegek sorsát. Minden nap más faluba, más körzetbe utaztunk mobilklinikánkkal, így nem találkozhattunk visszatérő beteggel. Csak egy-két helyre jutottunk el másodszor is, illetve kétszer három napot voltunk egy 5-8000 fős menekülttáborban."
Kongó kórházak, zsúfolt menekülttáborok, eldugott falvak
Az orvosmisszió olyan helyeken járt, ahol helyi egészségügyi ellátás nincs, és nem is volt. Borzasztó szegény terület ez, csak néhol akad egy-egy kórháznak nevezett épület egy helyi orvossal, de általában ez sem jellemző. Kevés segélyszervezet vállalja a munkát ezen a vidéken, a magyar mobilklinika pedig teljesen egyedülálló és kifejezetten sikeres vállalkozásnak bizonyult, melyet más segélyszervezetek is példaértékűnek tartanak.
A misszió tagjai korán keltek, majd egy ENSZ katonai dzsippel napi 1-2 órát utaztak az aznapi célállomásra. Mindent magukkal kellett vinniük a kezelőasztaltól a sátorig.
"Addig dolgoztunk, amíg a faluból és a környékről jövő betegek el nem fogytak. Egész nap jöttek, körülbelül este hatig." - meséli a doktornő. Sokszor volt, hogy a három orvos több száz beteget látott el egy nap alatt. "Ez nem az a helyzet, amikor ki kell próbálni a helyi körülmények között élni. Nem ittunk például helyi vizet. Nagyon vigyáztunk magunkra és egymásra, hogy ne legyünk betegek, hogy tudjunk segíteni. A MONUC-tól kaptunk enni, inni, indiai kosztot és palackos vizet. Egyikünknek sem lett semmi baja."
Milyen betegségeket kellett leginkább kezelniük, hol volt a legnagyobb szükség?
Nagyon sok volt a maláriás és a tüdőgyulladásos kisgyerek, sok volt a mozgásszervi betegség, rengetegen jöttek izom-, gerinc- és ízületi panaszokkal, találkoztunk AIDS-betegekkel, sőt még elephantiasissal is.
Vannak követői, segítői a kongói szolgálatot vállaló orvosoknak?
"Ma írt egy nővér Veszprémből, és gyógyszerügynök lányok is jönnek, érdeklődnek a lehetőség iránt. A betegeim közül is jelezték, hogy segítenének, ha volna szükség olyasmire, amihez ők értenek. Idős asszonyok, kedves betegeim pedig imádkoztak értem.
A hitet óriási segítségnek tartom, és Kongóban is meggyőződhettem róla, hogy az istenhit nagyon sok mindenen átsegít. A parókián, ahol egyébként laktunk, szuahéli nyelvű egyházi énekekre ébredtünk, és legalább ezer ember vett részt a hétvégi misén. Teljesen olyan érzésem volt, mintha a régi misszionárius időkbe csöppentünk volna.
Nagyon megérintett…
"…az óriási kontraszt, ami a természet szépsége, a vidék, a növények gazdagsága és az ott élők szegénysége között volt. Annak ellenére, hogy mindenki dolgozik, kezdetleges módszerekkel a földeket művelik. A helyiek nagyon türelmesek voltak. Tolmácsok segítségével tudtunk kommunikálni, de nem sokat beszéltek, egyáltalán nem voltak közlékenyek, csak néhányan meséltek arról, hogy milyen borzalmakat éltek át a harcok idején. Csöndesek voltak és keveset mosolyogtak. Halkan megköszönték, amit kaptak, és elmentek. Meg lehet tőlük tanulni az ember sorsa iránti elfogadást. Nem követelőznek, viszont igyekeznek a körülményekből kihozni a maximumot. Nincs semmijük, mégis a nullából és a semmiből is tudnak élni - emlékszik vissza Juhász Ágnes. - A hindu békefenntartó katonáktól pedig emberséget és toleranciát lehet tanulni. Mindig segítőkészek voltak, teljesen függetlenül attól, ki szorult segítségre.
Ami igazán nehéz volt? Elfogadni, hogy emberi segítség véges, korlátozott, amit tehetünk. Szívesen maradtam volna még, és mennék legközelebb is. Ha lehet, már ősszel indulok."
Ez is érdekelhet
Addig is, már áprilisban - 2009. április 14-én - indult újabb magyar orvoscsoport Kongóba. Sok erőt és szerencsés utat kívánunk, az áldozatkész magyar orvosoknak.
