Rendkívül nehéz meghatározni, hogy az évszázadokkal ezelőtti járványokat pontosan mely betegség okozta, hiszen az ezekre vonatkozó leírások sokszor hiányosak vagy félreértelmezhetőek, sőt gyakran egész egyszerűen eltűnnek. Valószínű azonban, hogy az első tífuszlázas járvány az ókori Athénban a népesség egyharmadát elpusztította, többek között az államférfi Periklészt is. Szintén valószínűsíthető, hogy ez egyik legelső amerikai kolóniát, a virginiai Jamestownt is ez a fertőző betegség tizedelte meg. Mintegy 80 000 katona halt meg a tífuszláz és a vérhas következményeként az Amerikai Polgárháborúban, sokkal többen, mint amennyien a harctéri sérülések miatt.
A tífuszláz terjedéséhez és a nagy járványok kialakulásához elsősorban a nem megfelelő higiéniás viszonyok járultak hozzá. Az 1800-as évek végén már egyre többet tudtak a betegségről, így a rendszeres fertőtlenítéssel, a víz tisztaságának biztosításával és egyéb megelőző intézkedésekkel egyre hatékonyabban voltak képesek visszaszorítani a fertőzéseket. Azonban rendkívül komoly problémát okozott, hogy olyan emberek is hordozhatták a betegségért felelős kórokozót, akik nem mutattak semmilyen tünetet.
George Soper a Journal of American Medical Association című szaklapban megjelent cikkében azt írta: „a 40 éves, magas ír szakácsnő tökéletesen egészségesnek látszott”. Sopert az egyik család bérelte fel, hogy a betegségükkel kapcsolatos nyomozást végezzen, és bár a szakembernek sikerült beazonosítania az esetleges fertőzésgazdát, sokáig nem talált rá Mary Mallonra.
Mallont végül hosszadalmas rábeszélés és drámai jelenetek után sikerült csak rávenni arra, hogy megvizsgálhassák. Mivel nem mutatott tüneteket, Mallon egyszerűen nem hitt a hatóságoknak azzal kapcsolatban, hogy hordozná a tífuszlázat okozó baktériumot , nem volt hajlandó kezelésnek alávetni magát és szakácsnői munkáját sem adta fel. Mint később kiderült, szinte soha nem mosott kezet munka közben. Mary Mallon összesen közel 30 évet töltött karanténban, különleges körülmények között, végül 69 évesen halt meg.
A tífuszlázért felelős baktériumot először az 1880-as években azonosította először Karl Joseph Ebert, majd néhány évvel később Georg Theodor August Gaffky. Az első, hatékony tífuszláz elleni vakcinát 1896-ban fejlesztette ki Almroth Edward Wright, és a védőoltást ettől kezdve rutinszerűen adták például a brit és amerikai katonáknak, ezzel pedig rendkívül nagy lépést tettek a járványok megelőzésének irányába.
A 20. század első felében a fejlett országokban egyre kevesebb lett a tífuszláz áldozatainak száma, köszönhetően a védőoltásoknak, illetve a folyamatosan fejlődő higiéniás körülményeknek, a megfelelő csatornázásnak, az ivóvíz fertőtlenítésének. Szintén nagy lépés volt a betegség elleni küzdelemben az antibiotikumok alkalmazásának elterjedése.
