Már akkor is halláscsökkenésről beszélünk, amikor bizonyos szótagok és hangok csak nehezen hallhatóak, miközben másokat továbbra is változatlanul jól hallunk.
Míg egy elhaladó teherautó zaja a halláskárosodással élők számára is sokáig jól hallható és hangos marad, a madárcsicsergés ezzel szemben hamar, már a hallásromlás kezdetén eltűnik a mindennapjaikból. Egy nap aztán már nem hallják meg a telefon csörgését vagy a csengetést sem. Sőt a különösen sok magas frekvenciájú hangból álló beszéd, mint amilyen a nők vagy a gyermekek hangja is egyre nehezebben lesz érthető számukra.
A fokozatos hallásromlás során a halkabb, magas hangfekvésű mássalhangzókat, mint az F, az Sz vagy a T egyre inkább elnyomják a hangosabb, kevésbé magas hangfekvésű magánhangzók, mint az A, az O és az U. Ugyanakkor a beszédértés során éppen a magas frekvenciájú mássalhangzók játszanak fontos szerepet. Akik már nem érzékelik megfelelően ezeket a mássalhangzókat, nehezen tudják követni a beszélgetéseket. Így például a »farok«, »karok« és »sarok« szavak számukra ugyanúgy hangzanak. Egy hallássérült személy lényegében már csak annyit ért, hogy aro. Az agy bizonyos szintig ellensúlyozni tudja ezt a hiányosságot azzal, hogy megpróbálja azonosítani az adott szót a szövegösszefüggés alapján. Mire ez azonban sikerül, a beszélő gyakran már jó pár mondattal előrébb jár...
A hallásvesztés típusa és foka személyenként változó. Az enyhe halláscsökkenésben szenvedők nem hallják az olyan halk hangokat, mint az óra ketyegése vagy a suttogás. A hangos környezetben folytatott beszélgetés ugyancsak egyre nagyobb kihívást jelent számukra. Közepes fokú halláscsökkenésről akkor beszélünk, ha a megértéshez fel kell hangosítani a televíziót, vagy ha az olyan egyszerűbb, hétköznapi helyzetek is nehézséget okoznak, mint egy rövid, két ember között zajló közvetlen beszélgetés követése. És ha valaki a beszélgetést már csak szemkontaktussal vagy szájról leolvasással tudja követni, akkor a hallásvesztés nagyfokúnak vagy súlyosnak mondható.