Ezek összehangolt működése lehetővé teszi a térdízület gördülő-csúszó mozgását, és megakadályozza a kóros irányokba történő kimozdulást.
Az elülső keresztszalag gyakori sérülése a sporttevékenységet komolyan befolyásoló hatása miatt kerül figyelmünk középpontjába. Összehasonlítva az elülső keresztszalag százszor olyan gyakran sérül, mint a hátsó keresztszalag. A sérülés legtöbbször a térd oldalirányú kimozdulásával, a lábszár fokozott kicsavarodásával jön létre. Gyakori ok, hogy a túl keményre állított síkötés nem old le, hogy a labdarúgó lábára szabálytalanul csúsznak be, vagy a kézlabdázót a levegőben meglökik, és rosszul érkezik a talajra. Mivel az elülső keresztszalagot alkotó kötegek, rostok közül a térd helyzetének megfelelően hol az egyik rész feszesebb, hol a másik, a teljes szakadáshoz az egyébként 31 plusz/mínusz 3 mm-es hosszához képest csak az 56%-os vagy a feletti megnyúlás vezet.
A sérülés pillanatában erős pattanó hang jelentkezik, sokszor a közelben álló csapattársak számára is hallható. Az erős fájdalom, és a fokozatosan kialakuló, térdkalács felett észlelhető duzzanat hívja fel a figyelmet a sérülés súlyosságára. Ilyenkor is fontos az elsősegélynyújtó szerepe, hogy megfelelően alkalmazza-e a tehermentesítés, fáslizás, jegelés, felpolcolás klasszikus szabályát. Az elülső keresztszalag szakadásának diagnózisához az orvos által végzett fizikális vizsgálattól (tapintás, a szalag húzási irányában végzett tesztek) és az MR vizsgálattól várhatjuk a legtöbbet, amennyiben azonban a fizikális vizsgálat egyértelműen bizonyítja a szalagszakadást, hiába bízunk abban, hogy az MR leletben jobb hírek állnak. Fontos a röntgenfelvétel, hogy az esetleges csontsérüléseket kizárjuk, bár ezen a szalagok nem látszanak. A térdízület tokját extrém mértékben feszítő vérömleny (hemarthros) esetén az orvos punctiot végezhet, ami azt jelenti, hogy steril körülmények között injectios tűvel megszúrva az ízületet, lebocsátja a fájdalmas-feszülést okozó és a pH viszonyok miatt a porcfelszínt károsító vért.
Akinél régóta fennáll az elülső keresztszalag hiánya, az alkalmanként bicsaklani érezheti térdét, mintha az "nem támasztaná alá rendesen", " ki akarna menni". A hosszú ideig fennálló instabilitás nem csak a megbicsaklások kellemetlenségét hordozza magában, hanem további porcsérüléshez, meniscussérüléshez, más szalagok sérüléséhez, gyorsuló porckopáshoz vezethet.
Az elülső keresztszalag a sérülését követően nem regenerálódik, hanem lassan felszívódik, összevarrása (bár korábban komoly próbálkozások történtek ebben az irányban) nem hozza meg a várt eredményt, mivel a szalagcsonkokat összekapcsoló hegszövet sosem lesz képes elviselni azt a terhelést, amit az ép keresztszalag (2000 N körüli érték) igen.
Ennek a hegszövetnek a megnyúlásával ugyan folytonos, de laza, hullámos lefutású lesz a szalag, és eredeti stabilizáló funkcióját nem lesz képes ellátni. A visszarögzítés egyedül abban az esetben lehet sikeres, ha a szalag tapadási zónája csontosan szakad ki. Ilyenkor ezt a csontdarabot visszarögzítve bízhatunk a "csont-a-csonthoz" gyógyulás kiváló hatásfokában.
Hiányzó elülső keresztszalag mellett megfelelően megerősített combizomzattal a hétköznapi életben elkerülhető az instabilitás megélése, bár az úgynevezett mikroinstabilitás sajnos ilyenkor is hozzájárul a porckopáshoz. Aki a sérülést követően szeretné folytatni a térdet igénybe vevő sporttevékenységét, annak a szalagpótlást javasoljuk.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Az elülső keresztszalag pótlásának lehetőségei
Az elülső keresztszalag pótlására az orvostudomány története során számtalan különféle megoldás született, közöttük olyan egzotikus lehetőségekkel is próbálkoztak, mint a bika-, vagy kenguru-szalag, vagy az acélsodrony. A különféle szintetikus-műanyag szalagok fő problémája, hogy a szervezet idegenként ismeri fel, hogy a szakítószilárdsága fokozatosan csökken és az esetleges újraelszakadását követően anyagánál fogva rendkívül megnehezíti a további beavatkozásokat.
A fenti problémákat kiküszöbölendő a saját szalagos pótlás az elfogadott megoldás. Több lehetőség is van, a két legjelentősebb a hamstring-inas és a patella-inas pótlás.
A két eljárásban közös, hogy a beteget legtöbbször gerinc (spinalis) érzéstelenítésben, hanyattfekvő, hajlított térdhelyzetben operáljuk. A bevezető arthroscopia során kitisztítjuk a beültetendő szalag helyét, szükség esetén ellátjuk a melléksérüléseket, mint például a meniscussérülés. Az új szalag beültetése minimál invazív módon arthroscopiával történik, anélkül, hogy az ízület integritását jelentősen megsértenénk. A szalagkivételhez viszont elkerülhetetlen a takarékos bőrmetszés. Speciális célzók segítségével olyan furatokat készítünk a sípcsontba és a combcsontba, hogy a belső nyílásuk éppen ott helyezkedjen el, ahol az eredeti keresztszalag eredése és tapadása volt. Amennyiben a választott eljárás lehetővé teszi, és maradt még jó állapotú régi szalagcsonk, törekedhetünk annak megtartására, és a beültetett, új szalaghoz rögzítésére, mivel ilyenkor az abban elhelyezkedő idegek és receptorok hozzájárulnak az ízületi helyzetérzékelés mielőbbi helyreállásához és ezáltal a gyorsabb rehabilitációhoz.
A hamstring-inas pótlásnál a comhajlító izmok közül a féliginas- és a karcsúizom inát vesszük ki. Logikus kérdés ilyenkor, hogy vajon hiányzik-e ez onnan. A megoldást az jelenti, hogy az érintett izmok letapadnak a környezetükhöz, és annak közvetítésével hasonló erőhatásra lesznek képesek, mint azelőtt. Az inakat kettőbe, vagy négybe hajtva kiváló szakítószilárdságú és jó keresztmetszetű új szalagot (graftot) kapunk. Mivel itt nincs csontblokk a beültetendő szalag végén, fémanyaggal kell megoldani a rögzítést. Ez lehet például a felső végen endobutton, ami egy kis fémgomb, amely hosszában átfér a furaton, de kijutva a furat túlsó végén, majd keresztbefordítva, visszacsúszni már nem tud, és a szalag-csontos furatfalhoz rögzülésének idejére biztosítja a jó helyzetet. Ez olyan mélyen van az izomzat alatt, hogy a későbbiekben nem okoz problémát. Az alsó végen csontkapocs vagy csavar karmos alátéttel jelentheti a rögzítést. Ezek későbbi eltávolítása a bőrhöz közeli helyzetük miatt szükséges lehet.
A másik eljárás
A 3 cm széles patellaín középső 1 cm-ét alsó és felső végén 2 csontkockával kivéve szintén megfelelő szakítószilárdságú graftot kapunk, ezt BTB-csont-ín-csont graftnak is nevezzük. A csontblokkokat csonka kúp formájúra kiképezve elérhetjük, hogy a combcsonti, szűkebb furatba a fölső csontblokk szorul be, az 1 mm-el nagyobb átmérőjű sípcsonti furatba pedig az egy számmal nagyobb alsó csontblokk szorítható be. A feszességet rögtön ellenőrizve lazaság esetén lehetőség van a felső csontblokk; túlzott feszesség esetén pedig az alsó további beütésével finomhangolást végezni. Ez a technika lehetőséget teremt a fémanyag nélküli rögzítésre, és a csont a csonthoz gyógyulás is nagy előny. Hátránya viszont, hogy problémás lehet a csontblokkok kivételi helye például kemény talajon térdeléskor, a feszítőapparátus érintettsége miatt a térdkalács porcfelszíne gyorsabban kophat. Az ínsejtek a vérellátás lassú újra-kialakulása miatt többségében elpusztulnak, így a patellaín-graft mintegy üres váz marad, hogy az ínsejtek később ismét benépesítsék. Ezért is kell a műtétet követően mintegy 6 hónapot kivárni a sportba való visszatéréssel. Addig persze komolyan megtervezett, egymásra épülő, szakember által irányított, instabil felszíneket igénybe vevő, alkalmanként küszködéssel, izomlázzal is járó rehabilitációs programot kell végigcsinálni, amelynek a végén egy teljes mozgású ízület stabilitását egy megfelelően megerősített izomzat is segíti, így kímélve az új szalagot.
A jövő lehetősége az eredeti keresztszalag felépítését jobban modellező többköteges műtéti eljárás, a számítógépes navigációval segített tökéletes célzás a furatok kialakításához, a géntechnika a jobb graft-vérellátásért és beidegzésért, vagy a szövettenyésztéssel kialakított az eredeti keresztszalag tulajdonságait elérő graft.
