„Fiatalkorom óta tornázom, szinte egyetlen napot sem hagyok ki. Január 18-án reggel is éppen a szokásos gyakorlataimat csináltam, amikor megtörtént a baj. Az ajtófélfa keresztpántján húzódzkodtam, és ahogy ránehezedtem a karjaimra, mindkét kezem lecsúszott, és teljes erővel a járólapra zuhantam. Agyvelőig hatoló, tompa fájdalom hasított a bal vállamba, mégis megpróbáltam felállni és közben kitapogatni, nem tört-e el. Ekkor vettem észre, hogy kb. 15-20 cm-rel lejjebb csúszott a normális helyzetéhez képest, olyan érzés volt, mintha le lenne súlyozva valamivel. Kiabáltam a férjemnek, hogy jöjjön és segítsen, és amikor odaért, csak üvölteni tudtam, hogy ’a vállam, a vállam’, olyan pokoli kínom volt” – emlékezett vissza a baleset pillanataira a Debrecenben élő Edit.
Az asszonyt a baleseti sebészeten látták el. Először megröntgenezték a vállát, ez alapján kiderült, hogy ficamról van szó, amit helyre kellett tenni. „Kaptam egy adag érzéstelenítőt, majd leültettek egy székre és elém tettek egy járókerethez hasonlatos eszközt. Ebbe kellett beletennem a vállamat. Kérték, hogy amennyire csak lehet, lazítsam el a hátamat, nyakamat, vállamat, mert ha most nem sikerül helyre tenni a vállamat, akkor műteni kell. Aztán, miközben az asszisztens alulról határozott mozdulattal rántott egyet a vállamon, az orvos rátette a kezét, és erőteljesen megnyomta. Szerencsére azonnal visszaugrott a helyére.”
Elkezdődik az őrület
A helyretételt követően ismét megröntgenezték, majd egy szoros, „béklyószerű” kötést kapott, aminek segítségével a testéhez rögzítették az alkarját. Felhívták a figyelmét, hogy semmiképpen se mozgassa, terhelje a vállát, mert újra kiugorhat a helyéről, illetve fájdalomcsillapító szedését javasolták, majd hazaküldték. Edit azt mondja, innen kezdődött az őrület.
„Kétségkívül ez volt életem legborzasztóbb sérülése. Egyrészt a kiszolgáltatottság miatt. Csak az egyik karomat tudtam használni, így segítség nélkül szinte semmit sem voltam képes megcsinálni. Másrészt pedig a folyamatos és iszonyatosan erős fájdalom miatt. Eleve a vállficam is nagyon fájdalmas, de nekem ott volt még mellette az a rengeteg kisebb sérülés, amit az esés közben szereztem; megütöttem a tenyeremet, könyökömet, térdemet is. Sőt – bár akkor erről még nem tudtam, mert csak később derült ki –, részleges rotátorköpeny-szakadásom is volt, ami szintén fokozta a kínokat. Fájdalomcsillapítót csak nagyon ritkán vettem be, mivel hisztaminintoleráns vagyok, így óvatosan bánok a gyógyszerekkel. Inkább gyógynövényalapú krémekkel próbálkoztam, nem sok sikerrel. Ami viszont jót tett, az a vállamnak a hűtése.”
Edit szerint az éjszakák voltak a legrosszabbak. Napközben próbálta elterelni a figyelmét, amennyire bírt, tett-vett, éjszaka viszont csak a fájdalomra tudott koncentrálni – és ha nem lett volna elég a fájdalom, a sérülése miatt képtelen volt kényelmes testhelyzetben feküdni az ágyban. Heteken keresztül alig aludt, ami borzasztóan kimerültté, elcsigázottá tette.
Olyan, mint a betonkerítés
Három hét után következett az első kontroll. A szoros kötés helyett alkarrögzítőt kapott, valamint az orvos azt mondta, hogy bármennyire is fáj, rendszeresen mozgassa a karját, vállát, nehogy „bekössön” az érintett rész (arra azonban ügyelnie kellett, hogy ne lógassa a karját, mert az inaknak, ízületeknek nem tett volna jót, ha megnyúlnak). Az asszony el is kezdte a tornáztatást, ám – ahogy ő fogalmazott – „rendkívül idegen” volt számára a karja. Szokatlannak tetszett, hogy használja, hogy mozog. Azt is észrevette, hogy az izmai az elmúlt hetekben összeestek, visszasorvadtak.
Két hét múlva ismét kontrollra kellett mennie, ahol kiderült, hogy hiába a mozgatás, a válla teljesen be van fagyva. Az orvos végül 15 alkalom fizikoterápiát (ez ultrahang- és interferenciakezeléseket foglalt magába), illetve ugyanennyi egyéni gyógytornát írt fel. Utóbbi finoman szólva is embert próbáló volt. „Nagyon egyszerű mozdulatokat csináltunk, amik nem terhelték meg az izomzatot, nem okoztak nagy fájdalmat, közben pedig a gyógytornász próbálta masszírozni azokat a területeket, amik segítik a mozgást. Sajnos nem ment könnyen. A gyógytornász azt mondta, mivel teljesen egymásra vannak csúszva az inak, ínszalagok, különösen a hónalj alatti részen, olyan az egész, mint a betonkerítés, ezért nehéz a mozgás. Illetve a részleges rotátorköpeny-szakadás miatt, de erről akkor még mindig nem tudtunk” – magyarázta Edit, aki nemcsak szakember segítségével gyógytornázott, hanem otthon, egyedül is napi szinten csinálta a feladatokat.
A rotátorköpeny-szakadásra végül akkor derült fény, amikor – miután vége lett a fizikoterápiás kezeléssorozatnak, illetve a gyógytornának – elment egy ultrahangos vizsgálatra. A vizsgálatra azért volt szükség, mert a válla a vártnál lassabban gyógyult, és még mindig erős fájdalmak kínozták. Az állapota fényében az orvosa ismét felírt 15-15 alkalom fizikoterápiát (benne mágnes - és lézerkezeléssel, iontoforézissel, masszázzsal) és egyéni gyógytornát. Ez a második etap pedig Edit szerint különösen sokat segített a felépülésben.
„Nincs tovább, ez el fog vinni”
Noha most, több mint fél évvel a baleset után sem érzi százszázalékosnak a vállát, sok olyan mozdulatot meg tud csinálni, amiről pár hónapja még csak álmodozott. Ha például hason fekszik, a bal alkarját be tudja fordítani a derekára, és a törölközés sem jelent már gondot. Továbbá a fájdalma is szinte teljesen elmúlt. Azért csak szinte, mert időjárás-változás esetén, vagy ha például napozik, újra előjönnek a kínok, és a válla bekeményedik, merevvé válik, akár be is gyullad.
Egyébként a mai napig rendszeresen gyógytornázik; ha akár csak egy alkalmat is kihagy, már nem mozog úgy a válla, ahogy kellene. Emellett relaxálni is szokott, ami – úgy érzi – szintén segít neki a gyógyulásban. A következő kontrollja júliusban lesz esedékes. „A vállsérülésből való felépülés rendkívül lassú és bonyolult folyamat, ezért nagyfokú fegyelmezettség, és rengeteg kitartás, türelem szükséges hozzá. De bármennyire is nehéz, nem szabad feladni, mert máskülönben nem lehet meggyógyulni. Nekem is voltak olyan pillanataim, amikor nagyon reménytelennek láttam a helyzetemet, és annyira rosszul voltam, hogy azt éreztem, nincs tovább, ez el fog vinni. Valahogy azonban mindig összeszedtem magam, és küzdöttem tovább.”