A mai hazai ápolónőképzésről
Érettségi után a Kanizsai Dorottya Egészségügyi Szakképző Iskola és Gimnázium három éven át tartó képzésére iratkoztam be - meséli a gyermekápolónőnek tanuló diák. - Ha ezt elvégzem, az Országos Képzési Jegyzékben szereplő gyermekápolói szakképesítést fogok kapni. Az első tanévet végig az iskolapadban töltöttük, elméleti alapozó oktatásban részesültünk. Egészségügyi szaktantárgyakat tanultunk, például kórtant, anatómiát, gondozástant, mikrobiológiát, orvosi latint. A második tanévtől választhattunk: bölcsődei gondozónők vagy kórházi gyermekápolónők szeretnénk lenni. Ennek megfelelő tantárgyaink voltak. A második tanévben bővültek elméleti ismereteink. Ápolástant, gyermekgyógyászatot, gyermeksebészetet, fertőző betegségeket, élelmezéstant, gyermekpszichológiát, általános lélektant tanultunk. Kívülállónak első hallásra talán furcsán hangzik, de gyermekekkel való foglalkozást, papírhajtogatást és gyermekirodalmat is tanultunk, hogy minél változatosabban tudjuk lekötni a kicsik figyelmét; legyen ötletünk, milyen meséket olvassunk a kórházban fekvő csöppségeknek - feltéve, hogy jut rá időnk.
Jelenleg harmadikos vagyok. Idén fogok végezni. Az első félévben hetente már csak egy alkalommal volt elméleti oktatásunk, a többi napon kórházi gyakorlaton voltunk. Most, a második félévben már csak kórházi gyakorlatunk van, amelyet több fővárosi kórházban töltünk. A vizsgákra készítenek fel bennünket. Jelenleg a Szent László Kórház csecsemő- és gyermekosztályán foglalkoztatnak. Osztálytársaimmal együtt két műszakban napi 8 órán át dolgozom.
Milyen a légkör? Milyen mértékben vonnak be benneteket a munkába?
Itt nagyon értékelik, elismerik, megköszönik a munkánkat. Mindig más nővér felügyelete alá vagyunk beosztva. Lényegében minden nővéri munkát elvégezhetünk, de vannak olyan feladatok, amelyeket csak felügyelet mellett, ilyen például vérvételhez történő előkészítés, a vérvétel, az infúzió összeállítása, az infúziócsere. Egyes feladatokat már önállóan is végrehajthatunk, például a fürösztést, etetést, vérnyomásmérést, ágyazást, a beteg megfigyelését infúzió alatt, észlelést, váladékok levételét, betegfelvételi adminisztrációt, ápolási terv írásban történő elkészítését, ami vizsgafeladat is lesz. Ennek része az ápolási diagnózis felállítása, az ápolási cél meghatározása, az ápolási feladatok elvégzése és az ápolás értékelése.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
A nővérektől, orvosoktól nagyon sokat tanulunk. A betegségekről, ápolási, gondozási teendőkről tájékoztatnak bennünket. Igen segítőkészek. A vizitekre is kötelező bemennünk. Itt a Szent László Kórházban nagyon jól érzem magam, de sajnos volt olyan kórház, ahol lekezelően bántak velünk. Hozzá kell tennem, hogy ott a dolgozók egymás közti kapcsolata sem volt felhőtlen. Nagyon fontos, miként fogadnak minket, mert ha szeretettel bánnak velünk, nagyobb kedvünk van dolgozni. Így tudják megszerettetni velünk a pályát.
Milyenek az elhelyezkedési kilátások?
2004 elején tanulmányi ösztöndíjszerződést kötöttem a Heim Pál Gyermekkórházzal, ami azt jelenti, hogy az iskolaéveim alatt ösztöndíjat kapok a kórháztól, s cserébe a diplomám kézhezvételét követő legalább három esztendőn át ott fogok dolgozni. Örömmel teszem. A jelenleg folyó kórházösszevonások következtében a Heim Pál Gyermekkórházban vagy a Madarász utcai Gyermekkórházban fognak elhelyezni. Mindenhol szívesen dolgoznék, de ha választhatnék, a Madarász sebészeti vagy csecsemőosztályára mennék, mert azt jobban ismerem, ott töltöttem hosszabb időn át a szakmai gyakorlatot. A sebészet többek közt azért tetszik, mert ott már nagyobb gyerekek is vannak, akik szavakkal is ki tudják fejezni, mi történt velük.
Az ösztöndíjnak nagyon örülök, de meglehetősen alacsony az összege, ezért mindenképpen szülői segítségre is szorulok.
Az egészségügyben jelenleg zajló átalakulások előtt a hosszú távú elhelyezkedést is biztosnak láttam. Úgy véltem, ápolónőre mindig szükség van. Örülök, hogy ösztöndíjszerződést kötöttek velem, mert így biztos munkahelyem lesz. Azok, akiknek nincs szerződésük, nem biztos, hogy rögtön kapnak majd állást.
Tervezem, hogy a jövőben továbbtanulok valamilyen egészségügyi szakterületen. Vannak mások is az osztályban, akik tovább szeretnének tanulni. Ketten az orvosira, egy harmadik lány a Testnevelési Egyetemre menne, mert nagyon szeret sportolni. Azért választottam ezt a pályát, mert szeretem a gyerekeket, s én is sok szeretetet kapok tőlük, valamint a munkatársaktól. Mindig is érdekelt a betegségek kórlefolyása. Örömmel tölt el, ha másoknak segíthetek, enyhíthetek fájdalmukon. Tudom, hogy ezen a szakterületen nem lesz olyan magas a fizetésem, de nem elsősorban munkának, hanem hivatásnak tekintem azt, amit csinálok.
Milyen ma az ápolónők helyzete Magyarországon?
Elmondhatunk róla jót is, rosszat is - gondolkodik el a megkérdezett pszichiáter. - Kezdjük a jóval.
A szakdolgozók és az orvosok - a munkakapcsolatokon túl - odafigyelnek egymás emberi arcára is: nincs olyan névnap, születésnap, karácsony, ami egy kedves szó, mosoly, csekélyke ajándék nélkül múlna el. Telefonon kapcsolatban állnak egymással, munkaidőn kívül is. Ha valamelyikük bajba kerül, számíthat a többiek segítségére: nővér az orvoséra, orvos a nővérére. A paraszolvenciát - ha kapnak - megosztják a nővérekkel, hisz tudják, hogy azt az ő munkájuknak is köszönhetik. Ne szemérmeskedjünk, az 1950-es évek óta ez az "intézmény" sajnos létezik. És jöjjön a rossz.
A következő megállapításom némelyekben felháborodást válthat ki, ám korántsem a hullámok felkorbácsolása vele a célom, hanem az, hogy elgondolkodjunk rajta: legyünk őszinték, több orvosban, illetve egy-egy intézmény szellemében a mai napig ott él a "királytudat". Külön kasztot képeznek az orvosok és a középkáderek. Nincsenek közös rendezvényeik, a munkakapcsolaton túl különösebben nem beszélgetnek egymással. Még az ebédlőben is külön asztalnál ülnek.
Miért fontos elismernünk az ápolónők munkáját?
Ha elismerjük a szakdolgozókat, egyben a lelküket simogatjuk. Ezáltal jobbá, szeretettel telibbé válik a munkahelyi légkör, és ilyen körülmények között a "kis fogaskerekek is olajozottabban és halkabban forognak". Nagyobb lelkesedéssel fognak dolgozni. Könnyebbé válik az éjszakai vagy a hétvégi műszak is, hiszen a nővérek örömmel mennek be dolgozni.
A munkahelynek olyannak kell(ene) lennie, mint egy nagy családnak, ahol béke és szeretet vesz körül mindenkit. Ne felejtsük: a nővérek s természetesen mások is jószerivel több időt töltenek el bent a kórházakban, klinikákon, mint otthon a saját családjukkal! Amúgy is olyan alacsony a fizetésük. Ha már a havi javadalmazás nem is, legalább az erkölcsi elismerés tükrözze, milyen nélkülözhetetlen az ő munkájuk.
Mégis, mi lehet az oka annak, hogy elvétve ugyan, de találkozhatunk olyan nővérekkel, akik úgy érzik, munkájukért nem kapnak elismerést?
Örülök, hogy a tárgyi körülményeket illetően mára már igen messze kerültünk Florence Nightingale korától, a XIX. századi valóságtól, ám úgy vélem, az előbbiekben vázolt hozzáállásnak a "mély gyökerei" - tudat alatt - a régi korokba nyúlnak vissza: az ápolónők képzetlenek voltak, és a modoruk sem volt a legmegfelelőbb; így nem csoda, hogy nem sokra tartották őket. Ne feledjük, az ápolónői munkavégzés feltételei, követelményei hazánkban is csak a XX. század második felében kezdtek komolyan szigorodni!
Milyen mértékben támaszkodhatnak az orvosok az ápolónők munkájára, szakismeretükre?
Látnunk kell, hogy az orvos jobbkeze az ápolónő! Akármilyen szakszerű orvosi ellátásban részesül a beteg, akármilyen jól sikerül a műtét, ha a nővér a meghatározott rendszerességgel nem kötözi át a sebet, a megadott időben nem köti be az infúziót, nem helyesen adagolja a gyógyszereket, az orvos által elvégzett beavatkozás hiábavalóvá válik. Tehát igenis fontos, hogy a nővérek megfelelően képzettek legyenek, s jó szakmai kapcsolatot ápoljanak az orvosokkal.
Az orvosok - ha idejük engedi - adjanak magyarázatot azzal kapcsolatosan, hogy mit, miért, hogyan kell a nővéreknek tenniük; hogy ne csak feladatot végrehajtó kis "alkatrészek", hanem építően dolgozó munkatársak legyenek. Hajdanán a nővéri, főnővéri munkához elegendő volt a 8 általános elvégzése. Még csak érettségi sem kellett! A munkaévek alatt beletanultak a szakmába, így ma már bizonyára el tudnak végezni minden nővéri feladatot, de valószínűleg sokuk mechanikusan teszi ezt. Ösztökélni kellene őket a továbbtanulásra.
Napjainkban az iskolapadból kikerülő nővérek mindannyian rendelkeznek érettségivel, valamint a tanulóévek alatt szerzett szakmai gyakorlattal. Néhány évvel ezelőtt meglehetősen nagy felzúdulást váltott ki az a kívánalom, hogy a 35 évesnél fiatalabb főnővérek tegyék le az érettségit, hiszen micsoda ellentmondás, hogy a beosztottnak magasabb iskolai végzettsége van, mint a vezetőnek.
A jelenlegi ápolónőképzés szakosított ápolónőképzést is jelent, tehát képeznek csecsemő- és gyermekápolókat, diabetológiai, onkológiai, pszichiátriai, sürgősségi szakápolókat. A teljes paletta megtalálható az Országos Képzési Jegyzékben. Régen állami betegápolói oklevelet szerzett az, aki elvégezte a Varga Katalin Állami Betegápoló-képző Iskolát. Ma az Egészségügyi Szakképző és Továbbképző Intézet működik a helyén.
A mai fiatalok ismeretei egy bizonyos szakterületre összpontosulnak, abban mélyülnek el jobban. Ez egy szempontból jó: mélyebbek lesznek az ismereteik, építőbb szakmai kapcsolat alakulhat ki a nővér és az orvos között. Más tekintetben viszont rossz: a munkahely-választási lehetőségeik jobban korlátok közé vannak szorítva. Természetesen bármibe bele lehet tanulni még később is.
Említene néhány szót a továbbképzési lehetőségekről?
Egy nem oly régi Egészségügyi Közlönyben olvastam egy pályázatról, amelyet a szakmai előképzettségre épülő továbbképzések támogatására írtak ki az onkológiai ellátás területén. Igen kicsi a valószínűsége annak, hogy egy ápolónő az Egészségügyi Közlönyt lapozgatja, ezért úgy vélem, a vezetők dolga, hogy megteremtsék a képzés lehetőségét, s ösztökéljék az érintetteket arra, hogy részt vegyenek benne.
Van néhány szakmai testület is, ahol a nővérek tájékozódhatnak a lehetőségekről, de én még nem nagyon hallottam egyiküktől sem, hogy élő kapcsolatot ápolna velük. Talán ők maguk nem is igazán tudják, hogyan kell kicsikarni az információt az ilyen hivatalos szervezetektől. Alvó tagjai a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamarának, ami alatt azt értem, hogy csak befizetik a tagdíjat, és megkapják - az igen ritkán megjelenő - kamarai újságot. Nem is gondolnak arra, hogy ők is "bombázhatnák" a kamarát különféle kérdésekkel. Fel kellene nyitni a szemüket. Én a helyükben a Magyar Ápolási Igazgatók Egyesületét és az Ápolási Szakmai Kollégiumot is "célkeresztbe venném" annak érdekében, hogy minél többet megtudjak a továbbképzési lehetőségekről.
Ez is érdekelhet
Minél képzettebbek az ápolónők, annál nagyobb segítséget tudnak nyújtani az orvosoknak, annál összehangoltabban tudnak velük együttműködni, s végeredményben annál magasabbá válhat az ellátás színvonala.
