"Az a baj ebben az országban, hogy nincsen egy nemzeti minimum ." Sokszor hallott és hangoztatott állítás, és elsőre talán igaznak is tűnik. Hiszen ha lenne egy univerzális vezérlőelv, amely meghatározza az ország működését, akkor mennyivel kevesebb konfliktus lenne! A pártok nem acsarkodnának, barátságok sem szakadnának meg csak azért, mert nem azonosak a politikai nézetek. Vajon lehetséges ez? Tényleg csak akarat és döntés kérdése?
Ha az egészségügyre terelődik a beszélgetés, egy asztaltársaság minden tagja elmondja, hogy mi a baj, mi nem működik, és néha azt is tudni véljük, hogy miért. Annyira adódik, hogy ebben a kérdésben biztosan tudunk nemzeti minimumot alkotni. De tényleg ennyire könnyű?
"Mindenkinek joga van a testi és lelki egészséghez." Ez talán nem túl erős mondat az Alaptörvényből, és bizony nehéz is megfogni, hogy mit jelent a mindennapi gyakorlatban. Ha csak ennyi a nemzeti minimum, akkor ezzel nyilván nem megyünk sokra.
Általános politikai ígéretek
Az Alaptörvény, illetve a pártok ígéretei, elképzelései alapján csak nagyon általános elveket kaptunk, ami, azt hiszem, még orientációs pontot sem jelent. Ezért támpontok nélkül próbáljuk megérteni, hogy mi is az egészségügyi rendszer, és hol lehetnek a sarokkövek, amelyek révén a nemzeti minimum összehozható.
Leegyszerűsítve: mit is jelent a mai rendszer? Akik helyett az állam nem fizeti ki (például nyugdíjasok, gyermekek), azoknak egy minimumösszeg fejében, de általában a fizetésük arányában hozzá kell járulniuk a nemzeti kockázatközösséghez. Aki ennek tagjává válik, jogosult az egészségügyi ellátásra. Ez természetesen nem korlátlan hozzáférést jelent , de elviekben mindenki számára azonos mértékűt.
Abban szinte biztosan konszenzus van, hogy a jelenlegi rendszer hibás. A meglévő források kevéssé hatékony felhasználása, illetve az általános alulfinanszírozottság szakdolgozói hiányt (a külföldre vándorlás miatt), egyenlőtlen ellátórendszert, sokszor minőségi problémákat okoz.
A probléma másik megfogalmazása szerint nincsen jól meghatározva, hogy az államnak a nemzeti kockázatközösség keretén belül mit kell és milyen színvonalon mindenki számára egyenlően nyújtani.
Politikai értelemben az a probléma, hogy az állam nem meri kimondani: van, ahol káros a betegek számára a meglévő kórház fenntartása. Ahol ugyanis kevés szívműtétet végeznek, ott nyilvánvalóan már a közepesen komplikált esetek is komoly kihívások elé állíthatják az orvosokat. Azaz a gyógyulás esélye rosszabb. A betegnek egészségügyi szempontból érdeke, hogy olyan helyen műtsék meg, ahol gyakoroltabb, nagyobb elméleti tudású orvosok vannak. Ilyenkor az állam vagy a meglévő kórházakba "szerez" valahonnan kiváló orvosokat, vagy oda csoportosítja át a betegeket , ahol ugyan távol vannak az otthonuktól, de nagyobb az esélyük a gyógyulásra.
Az első opció drága, ezért megvalósíthatatlan, a másik a társadalmi ellenállás miatt kockázatos - ezért megvalósíthatatlan. Azaz ha cinikusak vagyunk, máris van egy nemzeti minimumunk az egészségügyben: semmit sem tudunk konszenzussal tenni.
Az egészségügy másik problémája az infrastruktúra helyzete mellett a pénz. Azaz alacsony fizetések vannak, emiatt pedig munkaerőhiány, frusztráció a dolgozók között, gyakran ingerült orvos-beteg viszony.
A varázstündér és a milliárdok<br />
Könnyű volna kijelenteni, hogy "dobjunk oda" pár milliárdot, és a probléma megoldódik. Valójában ezt a pénzt évente kellene odaadni, és pár milliárd nem segít. Ezért folyamatos a szakpolitikai ötletelés, amely politikailag is vállalható megoldást akar adni a problémára.
Nézzük a varázstündér esetét! Azt mondja, hogy terem 500 milliárd forint évente. Mit kezdene ezzel a magyar társadalom? Először is azonnal összecsapnának az érintettek, és a vállalkozó azt mondja, hogy csökkentsd a terheimet, akkor majd jobban megy a vállalkozásom, és új munkahelyeket teremtek, esetleg volumenében nagyobb adót fizetek, mint eddig. Mit mond a munkavállaló? Add ide nekem adókedvezményben, és majd eldöntöm, hogy mire költöm! Ha kell, veszek belőle egészségügyi szolgáltatást, vagy magániskolába járatom a gyerekem, vagy megtakarítok belőle.
Nyilvánvalóan nincsen konszenzus. Ezért szűkítsük tovább a lehetőségeket. A varázstündér apró betűs részben megszabja, hogy csak egészségügyi kiadásra költhetjük ezt a pénzt. Leegyszerűsítve három dolgot tehetünk: emeljük az egészségügyi dolgozók bérét , javítjuk az intézményi ellátottságot, és ott is kórházat hozunk létre, ahol szakmai indokok nincsenek erre, vagy pedig csökkentjük a betegek terheit (például kevesebbet kelljen a gyógyszerekért fizetni, vagy drágább terápiás lehetőségeket teszek elérhetővé).
Az előbb kiderült, hogy nem lehet és nem is érdemes csak azért intézményi kapacitást fenntartani minden kisvárosban, hogy a betegeknek ne kelljen sokat utazniuk. De egyesek számára ez méltánytalan lenne, és úgy éreznék, hogy lakóhelyük miatt diszkriminálják őket. Ők tehát nem adják a nevüket a nemzeti minimumhoz ezen a téren.
Több pénzt az orvosoknak és a nővéreknek? Elvileg indokolt lehet, és valóban válasz is egy problémára. De azonnal lennének, akik a jó tündér apró betűs része ellenére (a pénzt csak egészségügyre költheted), megkérdeznék, hogy mi lesz a tanárokkal, a rendőrökkel, a közigazgatási ügyintézőkkel, a postásokkal, a minimálbéresekkel. Szóval, miért csak az orvosok járnak jól, amikor nekik ott a hálapénz? A kísérlet a nemzeti minimumra tehát összeomlott.
És bizony ugyanígy járnánk, ha a gyógyszerárakat kezdenénk el lenyomni, és a lakossági térítési díjak csökkennének. Ez ugyanis mindenkit, aki beteg, azonos mértékben érint. Azaz a gyógyszer a kisnyugdíjasnak és a vállalati igazgatónak is ugyanannyiba kerül. Igazságos ez? Két szempontból sem. A kisnyugdíjas a maga szemszögéből azt mondja, hogy én keveset kapok, ezért nekem legyen olcsóbb a gyógyszer. Mit mond a vállalati igazgató? Én miért fizessek többet, amikor most is a fizetésem után többet rakok bele a rendszerbe? És ismét mindkettőnek igaza van. A kör bezárult.
Ha nemzeti minimumot akarunk alkotni az egészségügyben, akkor lehetetlen feladatra vállalkozunk. Nem is hiszem, hogy kilúgozott, nagy mondatokat, de kevés valódi tartalmat rejtő víziót kellene elkeseredetten üldöznünk. Sokkal inkább karakteres alternatívákra, elvekkel átszőtt javaslatokra lenne szükség.