Olvasóink többségével megesett, hogy panaszai ellenére az orvos nem tett semmit, vagy elutasító magatartást tanúsított vele szemben, ez jól látható a közösségi oldalunkon olvasható kisebb közvélemény-kutatás válaszaiból. A probléma leginkább abban rejlik, hogy ezek a sérelmek többnyire nem jutnak vissza az orvoshoz, ezért – visszajelzés hiányában – nem is tudnak arról, hogy a páciens elégedetlen volt. Ha csak kisebb félreértésről van szó, vagy egy nem egyértelműen elmondott panaszról, akkor az orvos, igazi információk hiányában valóban nem tud szakmailag indokolt döntést hozni. Kivel ne esett volna meg, hogy úton a rendelő felé átgondolta a tüneteit, de mire odaért, részben vagy teljesen elfelejtette? A diagnosztikai módszerek (vérvétel, ultrahang stb) főképp akkor indokoltak, ha az alaptünetek – amiket a beteg felsorolt – alátámasztják azokat. Az évtizedekkel ezelőtt bevált módszer, hogy minden általános vizsgálatot automatikusan elvégeztek egy betegen, akár indokolt volt, akár nem, ma már kivitelezhetetlen. Ennek okai egyrészt a vizsgálatok anyagi hátterében, másrészt pedig abban rejlik, hogy az orvosi protokollok behatárolják a lehetőségeket. Vagyis az orvos úgy kér vizsgálatot, ahogyan az indokolt.
Láthatóan
sok az olyan beteg, aki elégedetlen az orvos-beteg kommunikációval, de
tétovázik a panasz kinyilvánításával a megfelelő hivatalos betegjogi
illetékesek felé. Pedig minden orvosi rendelő vagy intézmény jól látható
felületein szerepelnek a betegjogi képviselők elérhetőségei. Mint ahogy
korábban megírtuk, a betegjogi
képviselet intézménye ingyenes, az állam által nyújtott jogvédelem. A
betegjogi képviselő a rendelkezésére álló keretek között védi a betegek jogait, illetve elősegíti,
hogy ezeket a jogokat az emberek megismerjék, és érvényre tudják juttatni. Amikor
egy páciens panaszkodik, hogy megsértették egy rendelésen, néha elragadják az
indulatai. Megesik, hogy úgy kezdi a mondatát: „nekem jár”, „magának az a
dolga”, „nehogy már megmondja nekem”,”minek fizetem a TB-t?”. A betegjogi képviselők feladata közel sem
egyszerű.
A probléma abban is rejlik, hogy
minden, ami elhangzik egy orvosi viziten, az ajtók mögött marad. Így
bizonyítani legtöbbször lehetetlen. Az egyetlen bizonyítási módszer az lehet, ami írásban
rögzítésre kerül, vagyis amit az orvos az anamnézis során rögzít. A téves
diagnózis vagy figyelmetlenségből nem észrevett tünet, sok esetben az ügyeleteken
vagy kórházakban végződik. Alapvető fontosságú, hogy az egészségügyi
szakemberek együttműködjenek a betegekkel, és megfelelő módon kezeljék a
visszajelzéseket, még akkor is, ha számos kellemetlenséggel járhat
számukra.
Meg kell említeni a betegek
kiszolgáltatottságát is. Amikor meglátogatja háziorvosát panaszaival,
válaszokat és további lépéseket vár a feltételezett betegségével kapcsolatban. Lehet
ez gyógyszer felírása, vagy egy vérvétel. Ha az orvos nem veszi komolyan, joggal
érezheti úgy, hogy nincs hová fordulnia. Amennyiben nem szűnnek a panaszok,
marad az ügyelet hívása. De a háziorvoshoz a továbbiakban is járnia kell,
folyamatosan kapcsolatot kell tartania. A megingott bizalom a jövőbeli
kommunikációra is rányomja bélyegét, és ez sem a betegnek sem az orvosnak nem
jó.
Egy figyelmes és kiváló orvos akár
a legapróbb elszólásból is képes diagnózist felállítani. Ha a beteg nevetve,
félmondattal megemlíti, hogy többször kiszárad a szeme, kiderülhet egy
rendkívül komoly autoimmun megbetegedés is. Ha a páciens napjainak természetes
része a felfújódás és csak a tünetre keres megoldást, egy kivizsgálási sorozat
végén akár daganatra is fény derülhet, olyan stádiumban, ami még gyógyítható.
Betegként érdemes arra törekednünk,
hogy az orvosnál járva világos és tiszta képet tudjunk elmondani a
tüneteinkről. „Ami nem látszik” rajtunk, csak érezzük, arról az orvos nélkülünk
nem tud véleményt formálni.