HáziPatika.com: A különbségek az egészségügyi szolgáltatásokban nyilvánvalóak, de honnan fakadnak? Miért alakult ki az egyenlőtlenség?
Pogátsa Zoltán: "A skandinávok azt mondják, hogy a korrupció tulajdonképpen az állami szolgáltatásokhoz való egyenlőtlen hozzáférés kompenzációja. Azért van korrupció, mert az emberek azt érzékelik, hogy alaphelyzetben nem érik el a létező állami szolgáltatásokat, amelyekre igényük volna. Magyar példával, a budapesti Kútvölgyi kórház igen jól felszerelt, ahol sokan szívesen gyógyíttatnák magukat, de hasonló színvonalat csak kevés helyen találni, mert a kórházak jelentős része alulfinanszírozott és gyengén szolgáltat. Ezért nem akarnak ilyen helyre menni, hanem azon kezdenek gondolkodni, hogy milyen megoldást alkalmazva juthatnak be a jó, sokkal biztonságosabb ellátást kínáló kórházba.
Ez arra kényszeríti a társadalmat, hogy folyamatosan korrupciót alkalmazzon, összeköttetéseket keressen, honorálja a szívességeket. Ez egy tipikus hiánygazdasági helyzet, amely növeli az emberek érzetét, hogy csak korrupcióval lehet érvényesülni. Továbbá, ha nagy korrupciót látnak, akkor könnyebben eltűrik: elnézőbbek a politikusokkal, köztisztviselőkkel is, hiszen ilyenféle ügyeknek maguk is részesei. Az egészségügy egyenlőtlensége, igazságtalansága ezért különösen káros az egész társadalomra.
Ráadásul akinek nincsenek összeköttetései, kimarad a jó ellátásból. Tulajdonképpen az ország legnagyobb része kimarad. Adataink vannak róla, hogy az egészségügyi rendszer elképesztő egyenlőtlensége miatt az egész társadalom szenved. Azok is, akik megkapják a jó ellátásokat, mert rosszabb lesz az ország általános egészségügyi állapota. Ez pedig jelentősen rontja a versenyképességünket, hiszen hátráltatja a foglalkoztathatóságot, negatívan befolyásolja, hogy mekkora hozzáadott értéket termelő munkahelyeket tudunk fenntartani, így kevesebb lesz miatta az országban megtermelt GDP és az elosztható jövedelem. Azaz egy ilyen rendszer áttételesen azokra is nagyon negatív hatással van, akik a helyzet látszólagos kedvezményezettjei.
H.P.: Ha ez ennyire nyilvánvaló, akkor miért tartunk fenn egy olyan rendszert, amely lefelé húzza az életszínvonalat, a GDP-termelést, és rosszul érzik magukat, akik kapcsolatba kerülnek vele - sőt mostanában egyenesen félnek tőle?
P. Z.: Az elmúlt 27 évben a magyarok többsége úgy gondolkodott az egészségügyről, hogy az egy szerviz, ahová bemennek, ha már nagyon betegek, és ott megjavítják őket, erre pedig annyit lehet költeni, amennyi megmarad minden más fontos dolog finanszírozása után. Erre azt mondják a közgazdászok, hogy az egészségügy egy úgynevezett reziduális alrendszer, ahogy az oktatás, a szociálpolitika és a többi hasonló, embereket érintő terület is. Azaz a polgárok oldaláról a szervizszemlélet, a finanszírozás oldaláról a maradékelv érvényesült. Ehhez képest Nyugat- és Észak-Európában az egészségügyre úgy gondolnak, mint befektetésre. És nem csak akkor kell befektetni az emberbe, amikor már beteg, hanem akkor is, amikor még egészséges.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Az egészségmegőrzés ugyanis az egészségügy leghatékonyabb formája: életmódprogramok, rendszeres felülvizsgálatok, jó minőségű háziorvosi szolgáltatások is beletartoznak. Habár a szakpolitika szintjén ez a felismerés nálunk is talán megvan, a társadalom nagy része nem így gondolja, hanem konokul kitart a szervizszemlélet mellett. Ezért ahhoz, hogy az egészségügy nyomorúságos helyzete megváltoztatható legyen formálni kell az emberek gondolkodását, hogy befektetést lássanak benne, amelyet nem maradványelven kell finanszírozni, hanem a költségvetés tárgyalásánál az elsők között kell lennie. Meg kell húzni egy vonalat, hogy mi az, aminek a finanszírozásából nem engedünk, és nem a maradékot költjük el rá.
H.P.: A maradványszemléletű finanszírozás nyilván annak a következménye, hogy mindenre sohasem jutott szükséges mennyiségű pénz. A költségvetés összeállítóinak dönteniük kellett, és fontosabbnak tartották, mondjuk, a nyugdíjak reálértékének megőrzését vagy a rendfenntartást. Nem ilyen döntési helyzetben szorult háttérbe az egészségügy?
P. Z.: Lehet vágni a látványsportok, a reprezentáció, a bürokrácia, sőt a honvédelem költségeiből is, de az egészségügy olyan fontos stratégiai kérdés, amelynek elsőbbséget kell kapnia az oktatással és a humántőke -fejlesztéssel együtt. Ezeket a területeket rendesen meg kell finanszírozni, mert Magyarország hosszú ideje jelentősen elmarad az EU átlagától a GDP-arányában ezekre a területekre jutó kiadásokban. Eközben az egészségi állapot nálunk sokkal rosszabb, azaz az átlagnál sokkal nagyobb arányban kellene költeni ilyen célokra. Sokan úgy hiszik, hogy mivel mi szegényebbek vagyunk, nekünk - GDP arányosan is - kevesebb ráfordítási lehetőségünk van. De ennek éppen az ellentéte az igaz: mivel mi egy szegényebb és betegebb ország vagyunk, nagyobb arányban kellene költenünk legjelentősebb erőforrásunkra, a humántőkére. Ha nem így teszünk, akkor szegényebbek maradunk a szükségesnél, azaz a befektetés hiánya a GDP-ben kimutatható veszteséget okoz. Ha egy ország az egészségügyre és az oktatásra nem költ eleget, akkor alacsonyabb lesz a gazdasági növekedés. Ezt rengeteg tanulmány kimutatta nemzetközileg is.
H.P.: Vajon az egyenlőség egyben igazságos-e? A szocializmus idején nagyjából mindenki egyenlően fért hozzá az egészségügyi szolgáltatásokhoz, de ez a szegénység szétterítését jelentette. Ami nem feltétlenül nevezhető igazságosnak.
P. Z.: A fejlett és széles körben elérhető - és egy nyugati jóléti államéhoz mérhető - egészségügy Magyarországon a szocializmus időszakában jött létre, azt megelőzően társadalombiztosítási alapon ilyen ellátások nem jártak. Azaz a szocialista rendszer kevés pozitívuma közül az egyik legfontosabb az általános egészségügyi ellátás volt. Ennek az előrelépésnek a jelentőségét ne becsüljük le. Az igazi bajok a rendszerváltás után kezdődtek, amikor az egészségügyet hagyták lerohadni - lásd a maradékelvű szemléletet és a belőle következő alulfinanszírozottságot. Ma Magyarország már egy sokkal fejlettebb ország, mint a 80-as években, amely sokkal jobb egészségügyet tudna működtetni.
A leromlás okát illetően két nézet van. Az egyik elképzelés szerint ez egy tudatosan végigvitt folyamat volt, mert privatizálni akarták az egészségügyet, és az előkészítéséhez szükség volt a leépülésre. A nem működő szolgáltatásokért az állami rendszert lehet okolni, és bevezetni a helyükre a magánszolgáltatásokat , amelyeket az emberek már akarni fognak, mert frusztráltak az állami rendszerben tapasztalható állapotok miatt. A másik elképzelés egy szemléletbeli problémát állít a középpontba, amiről már szó volt, hogy ez egy maradványelven finanszírozott egészséghelyreállító szerviz, emiatt pedig az embereknek nem is volt fontos annyira, hogy számon kérték volna a rendszer lepusztulását a vezetőiken. Így aztán könnyen elfogadták, amikor azt mondták nekik, hogy nincs pénz, hiszen nem látták át az államháztartás működését. Ennek volt automatikus következménye, hogy akinek lehetősége volt rá, menekült ebből a rendszerből, a magánszolgáltatók pedig tárt karokkal várták. Azóta azt is tudjuk az elemzésekből, hogy már nemcsak az menekül, aki tehetősebb, hanem az is, akinek igazából nincs rá pénze, hiszen hiteleket vesznek fel sokan, hogy kifizethessék a minőségi szolgáltatásokat, amelyeket nem engedhetnének meg maguknak. Ez így egy rendkívül igazságtalan rendszer.
H.P.: Azt senki sem vitatja, hogy ez a rendszer megérett a változásra. Csakhogy a polgárok szintjén nincs olyan erős igény, amely kikényszerítené, a döntéshozókén pedig hiányzik a szándék, hiszen az egészségügy reformja (erre jól emlékezhetünk) politikailag rendkívül kockázatos. Hogyan gondolja a kitörést ebből az ördögi körből?
P. Z.: Ezt a folyamatot csak úgy lehet megváltoztatni, ha az emberek belátják, hogy az egészségügy nem egy szerviz, és nem kezelhető maradékelven, hanem az egészségügy kőkemény befektetés . Egymás között is rengeteg vitát kellene folytatni erről, minél többet beszélni róla, megismerni azokat a módszereket, amelyeket azok az országok alkalmaznak, ahol az egészségügy jól működik. Minél több az ismeret, annál több ember akar majd nyomást helyezni a döntéshozókra önkormányzati vagy országos szinten is.
Jelenleg csak szakpolitikai viták folynak, amelyek nagyon fontosak ugyan, de a tapasztalatok szerint csak akkor lehet jól lefolytatni ezeket, ha tisztázzuk magunkkal magasabb absztrakciós szinten, hogy mit is akarunk ezektől a rendszerektől. A társadalom egészének kell megállapodnia az egészségügy elvárt funkciójában, mert a szakpolitikai viták enélkül nem tudnak minek megfelelni. Ha megjelenik egy tiszta igény, akkor a szakpolitikai vitákat is magával húzza, ehhez viszont az embereknek meg kell érteniük az egészségügy szerepét a saját életükben és a társadalomban.
H.P.: Tegyük fel, hogy ez a felismerés holnap bekövetkezik, és a társadalmi nyomás kikényszeríti a változást. Vajon mennyi időbe telik az érdemi átalakulás, mígnem elfogadható és elérhető szolgáltatásokat kapunk?
P. G.: Sokan - különösen a politikában - még mindig arról beszélnek, hogy ez olyan hatalmas rendszer, amelyet csak hosszú távon lehet megváltoztatni, és legalább 10-15 év szükséges az érezhető változásokhoz. Ez pedig jó alibi ahhoz, hogy bele se fogjanak, ne csináljanak semmit, és elháríthassák a felelősséget. A valóságban ez egy sokrétegű folyamat, amelyben gyors eredményeket is el lehet érni. Ha befektetünk kórházakba, életmódkampányokba, átalakítjuk az adórendszert vagy magasabb béreket adunk az egészségügyben dolgozóknak, akkor azon nyomban érezhető lesz a hatás. Ha sikerül betölteni egy üres háziorvosi praxist, az ott helyben nagy változást okoz. Ha az orvosok rendes finanszírozást és továbbképzést, támogatást kapnak, megváltozik a viszonyuk a betegekhez. Máshogy fognak kommunikálni velük, más körülmények között fogadják a betegeket, helyben elvégeznek olyan vizsgálatokat, amelyek miatt lehet, hogy a pácienseknek utazniuk kellene stb. Ezek a változások nagyon rövidtávon is hozhatnak pozitív hatásokat, amelyek megváltoztatnák az emberek viszonyulását az egészségügyhöz és talán saját egészségükhöz is.
H.P.: Ezen az úton juthatunk el aztán lépésenként az igazságos egészségügyhöz, amelyben a végtelenül leromlott állami és a csillogó magánegészségügy közötti különbség lényegében eltűnik, és mindenki hozzáférhet a szolgáltatásokhoz?
Ez is érdekelhet
P. Z.: Az elit zömének általában egyáltalán nem érdeke, hogy a közép és az alsóbb osztályok magasabb szintű egészségügyi fogyasztását megtámogassa, mert neki kéne több adót fizetni. A társadalmi viták befolyásolásánál pedig éppen ez a réteg van pozícióban. Ők tudják meghatározni, hogy arról folyjanak-e inkább a társadalmi viták, hogy például a Tiszaháton milyen legyen a kórházi ellátás, vagy arról, hogy milyen sörön milyen jelképek jelenhessenek meg. Amíg álviták zajlanak, addig nem lehet arról beszélni, hogy az ország nagy részén tarthatatlanul rossz az egészségügy színvonala, vagy hogy nagyon alacsonyak a bérek. Ez egy kemény politikai gazdaságtani konfliktus. Ahol Nyugat- és Észak-Európában létrejöttek a jó színvonalú egészségügyi rendszerek, ott is csak azért történhetett meg, mert a társadalomban középen és alul lévők kikényszerítették. Méghozzá azután, hogy tudatára ébredtek e szolgáltatások fontosságának, és felismerték, hogy vannak erre források. Magyarországon is ezen múlnak a változások. A felismerés erősödik, amit például az olimpiapályázat esete jól mutatott, hiszen sokan úgy vélték, hogy ha van lehetőség egy kéthetes eseményre több milliárd eurót elkölteni, akkor lehet többek között a jobb egészségügyre is.
