A halak finomak és egészségesek, húsok összetétele sokkal jobb, mint a négylábú haszonállatoké. Azt a különbséget viszont hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy míg utóbbiakat mi tenyésztjük, addig a tengeri halakat egy természetes, jól működő ökológiai rendszerből emeljük ki. Ezt is lehetne persze bölcsen és jól csinálni, viszont a tengerek többségét túlhalásszuk. A divathullámok pláne veszélyesek, erre már történeti példák is vannak. „A ’30-as, ’40-es években az emberek nagyon rákaptak a tőkehalra az Atlanti-óceán északi részén. A populáció mérete végül annyira lecsökkent, hogy a kilencvenes évek elejére szinte lenullázódott és azóta sem tudott regenerálódni, a halászati tilalom ellenére sem. Itt tehát alaposan túllőttünk a célon. Ez is mutatja annak fontosságát, hogy a tengeri élőlényeket figyelmesen fogyasszuk” – mondja Jordán Ferenc biológus, rendszerökológus, a Pármai Egyetem kutatója, az MTA doktora. Például a vadvízi, vagy a tengeri ketrecben tartott lazac még rendben lehet, de csak ha okosan, fenntarthatóan nevelik, nem rablóhalászással szerzik. A pisztrángot is lehet fenntartható módon halászni, bírja az akvakultúrát is.
Ne legyenek kedvencek
A természetes vizek halászatával a legnagyobb probléma, hogy sérülnek miatta az indirekt, láthatatlan kapcsolatok, így hatása, hatásláncolata nem megjósolható. Ez az akvakultúráknál, halastavaknál lényegesen kisebb gond, de tökéletes kontroll ezekben a rendszerekben sem tartható. Ha ugyanis emberek milliárdjait akarnánk halhússal ellátni, és ehhez nem szeretnénk a tengerekben halászni, akkor fél országnyi területeket kellene akvakultúrává alakítanunk.
„A legjobb, ha az élelmiszeripar diverz. Tehát ha fogyasztunk egy kis algát, akvakultúrából származó halat, szarvasmarhát és sertést, tengerből halászott halat – és persze gyümölcsöt, zöldséget, gabonákat. A forrásokat rugalmasan kellene kihasználnunk, azt a területet pedig mindig békén kellene kicsit hagynunk, ahol problémák vannak. Picit olyan ez, mint amikor a földet ugaroltatjuk. Például ha a tőkehal-populációk gyengülnek, akkor algát eszünk, és ha a tőkehalak rendbe jönnek, akkor visszatérünk hozzájuk. Így semmiről sem kellene végleg lemondanunk, de sokkal okosabban tudnánk kezelni a forrásokat. De ez sajnos nem működik, nem elég rugalmas a rendszer, még az ellátási láncok sem. A túlságosan merev specializáció az élet egyéb területein is veszélyes” – emeli ki szakértőnk.
A változatosságra nálunk is figyelni kellene, még akkor is, ha a tengerek épsége nem a mi lelkünkön szárad: Magyarországon évente fejenként alig eszünk meg átlagosan 6 kiló halat, miközben más európai országok jóval többet fogyasztanak. Még Ausztria is 13 kilónál jár, az olaszok és a franciák pedig 30 kiló fölött. A dánok és a spanyolok fejenként évi 40 kiló halnál is többet fogyasztanak, míg a portugálok 60 kilót. Délkelet-Ázsia népes országai is brutális halfogyasztók, ezekben fejenként évi 30-60 kiló hal fogy, Japán is komoly fogyasztó. Tehát míg globálisan kevesebb halat kellene enni, addig Magyarországon többet. A dietetikusok ajánlása szerint ilyen ételeknek jó lenne hetente legalább egyszer, de inkább kétszer az asztalra kerülniük, ami ökológiai szempontból is rendben van.
Nem való a tányérra
Vannak olyan élőlények is, amelyeket egyáltalán nem szabadna bolygatnunk. „A cápavadászatot például a lehető legszigorúbban kellene tiltani, nem lenne szabad cápauszonylevest enni. Igaz, hogy ezek az állatok évente megölnek világszinten nyolc-tíz embert, de ez egyrészt szinte semmi, másrészt pedig a tengerben iszonyatosan fontos szerepük van. Csúcsragadozóként a többi hal populációját kontrollálják, ökológiai szerepük felbecsülhetetlen. Ehhez képest a kihalás szélére sodortuk majdnem az összes cápafajt. A tonhalakra is figyelni kellene, főleg egyes fajaikra: míg a sárga úszójút lehet okosan halászni, addig a kék úszójút már egyáltalán nem szabadna, az ugyanis nagyon ritka. Sajnos a sárgákat is rablógazdálkodással fogjuk, főleg a fiatal, 1-2 éveseket. Vannak erre szelektív, hatékony – és persze tiltott technikák” – mondja Jordán Ferenc.
A tonhallal – 5 fontosabb fajuk van – külön gond, hogy amikor a boltban megvesszük, általában nem tudjuk, melyik típusáról van szó. A biológus szerint ezt a felelősséget nem is szabadna a fogyasztók vállára tenni, inkább a halászatot kellene jobban szabályozni, ellenőrizni. A helyzetet nehezíti, hogy ugyan vannak olyan „környezeti pecsétek”, amelyeket a fenntartható halászatból származó termékek viselhetnek, de azok megbízhatóságára sem teszik le a nagyesküt a témára rálátó emberek. Van, hogy különböző tonhalféléket kevernek össze, és úgy tesznek, mintha pusztán a szabadon halászható fajokból állna az élelmiszer, de van köztük tiltott is.
Nagy biznisz az ínyenc falat
„Ha Tokióban elmegyünk egy szusibárba, akkor általában a kék úszójú tonhalat kapjuk, pedig az elképesztően veszélyeztetett. Viszont a kifogása hatalmas biznisz – ez a tonhal óriási nagy, megnő 500-600 kilósra is –, egyetlen példány akár 700 ezer dollárba is kerülhet a tokiói Tsukiji halpiacon. Ezt a halat pici darabokra vágják a szusihoz, összességében nyilván bőven bejön így az ára. Innentől kezdve hiába beszélünk a halászoknak a természetvédelemről és fenntarthatóságról, nem fogják a halat visszadobni, hanem rohannak vele a piacra” – mondja szakértőnk. A halászati tiltásokat azért is nehéz betartatni, mert sok ínyenc kifejezetten a ritkaságokat, akár a kihalás szélén álló fajokat keresi (ez sajnos igaz a vadászatra is, egy vörös listára kerülő fajra azonnal megnő az igény.
Külön ki kell emelni a krill, azaz a világítórákok különböző fajait. Ezek nálunk kevésbé ismertek (bár olajukat, illetve az azokból készült termékeket itthon is lehet kapni). A bálnák és sok egyéb élőlény is ezekkel táplálkoznak, a tengeri ökoszisztéma talán legfontosabb élőlényeinek számítanak. Ami egyben az is jelenti, hogy ha velük baj van, akkor rengeteg állat – bálnák, halak, fókák – potenciálisan éhen pusztul. Bár régóta fogyasztjuk kis mennyiségben, ipari mértékű halászatuk sokáig tabu volt, fontosságuk miatt senki nem mert hozzájuk nyúlni. Viszont a tengeri élőlényeket annyira lehalászták, hogy a hetvenes években lassan „belecsúsztunk” a krillek halászatába is. És ugyan a krillhalászatot szigorú egyezmények tiltják, de mindent ki lehet játszani. Pedig ahogy szakértőnk fogalmaz: a krillhalászat a legbutább dolog, amit a tengerrel tehetünk.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Hiányzó játékszabályok
Az észszerű, jól kontrollált halászathoz arra lenne szükség, hogy a tengerek kiaknázását országok közti egyezmények szabályozzák, de a gyakorlatban ezek sokszor csak szimbolikusak, ha egyáltalán léteznek. „A tengeri halászat szálai európai és világszinten összefutnak, a FAO részéről például van némi koordináció, de a szabályokat sok ország nem tartja be. Japán és Norvégia például annak ellenére sem hajlandó föladni a bálnavadászatot, hogy ezek a tengeri emlősök nagyon rossz állapotban vannak, erősen veszélyeztetettek. Ráadásul míg Norvégia egyszerűen csak kivonja magát a bálnavadászati tilalmak alól – saját maguknak szabják meg a kvótát –, addig Japán különösen irritáló módon teszi ezt: ők azt mondják, hogy ugyan a tilalmat betartják, de engedélyezik a tudományos célú bálnavadászatot. Tehát ugyanúgy vadásznak, csak másnak nevezik. De mondhatnám példaként Izlandot is, ahol szintén nem tartják be a nemzetközi kvótákat, erősen döcög az adatszolgáltatás is. Globálisan a legnagyobb túlhalászók Kína, Indonézia, Peru, az Egyesült Államok és Oroszország. És persze sok adatot nem is látunk” – mondja Jordán Ferenc.
Gondot okoz az is, hogy a kultúrákat nehéz befolyásolni, például a norvégok és az izlandiak is azt mondják, hogy a bálnavadászat a kultúrájuk része. De ez más területeken is gond, Délkelet-Ázsiában is nehéz lenne bárkinek elmagyarázni, hogy rizs és hal helyett mást kellene fogyasztani. Pedig már az is segítene, ha megnéznék, hogy a tengeri halak közül mit esznek.
A harmadik probléma, hogy az országok felségvizei a parttól nagyjából 200 mérföldig terjednek, ezeken túl az úgynevezett világtenger van, ami senkihez nem tartozik. „Ezen a területen semmilyen ország jogrendszere nem érvényes, ami azt jelenti, hogy mindenki azt tesz, amit akar. Ha elmegyünk Argentínába, az Atlanti-óceán partjára, azt látjuk, hogy a parttól 201 tengeri mérföldre – tehát már éppen a felségvizeken kívül –, ezrével állnak a halászhajók, és agyba-főbe halásznak mindent tiltott technikákkal, rablógazdálkodással. Pedig nem tűnik annyira bonyolult dolognak, hogy a világtengereknek legyen valamilyen jogi szabályozása. Lényegében azt mondhatjuk, hogy bolygónk felszínének a felén nincs igazságszolgáltatás” – emeli ki szakértőnk.
Elefánt a porcelánboltban
Az édesvízi halászat jobban kezelhető, mint a tengeri, ott jobban ismerjük az összefüggéseket, a fajokat. Emiatt ha okosan nyúlunk az ilyen rendszerekhez, a halászat sokkal fenntarthatóbb lehet. Az viszont gond, hogy a horgászat miatt az édesvizekkel játszadozunk, különböző halak ivadékait telepítjük, megpróbáljuk maximalizálni a horgászat sikerét. „Komoly probléma, ha a tavakra és a folyókra nem a természet részeként tekintünk, ha csak azt nézzük, hogy a horgászok kedvüket leljék bennük. Magyarországon például próbálják elszaporítani a kecsegét, ami egy őshonos halfaj, elvileg nem lenne vele gond. Viszont nincs komoly előrejelzés arra vonatkozóan, milyen a hatása annak, ha rendszeresen telepítjük a Dunába. A hód példáján látjuk, hogy ez a hatás olyan is lehet, mint amikor beengedjük az elefántot a porcelánboltba. Egyszerűen nem lehet a természetre hirtelen, sokkszerűen hatni, nem érdemes játszani vele, mert az szinte mindig visszaüt. Ugyanez történt a Balatonnal is, amelybe betelepítették a busát, nyilván jó szándékkal, de minimális tudással. Az édesvízi halászat csak akkor lehet fenntartható, ha lassan és okosan, a tapasztalatokat felhasználva nyúlunk bele. Azt se feledjük, hogy az édesvízi ökoszisztémák többnyire komoly civilizációs nyomás alatt állnak, már eleve erősen zavart a működésük” – emeli ki a biológus.
Ez is érdekelhet
A halastavakra másképp kell tekinteni, mert azoknak a természethez nem sok közük van, inkább halgyárak: esetükben ökológiáról nem is nagyon lehet beszélni. Ahogy Jordán fogalmaz: a halastavak olyanok, mint egy automata, jobbról betesszük a tápot, balról kivesszük a halat. Ezzel nincs is gond, probléma csak azzal van, ha a természetes vizekkel is így akarunk bánni, és ezzel felborítjuk kényes egyensúlyukat.
