Miért ennyire szívügye az orvos és betege közti kommunikáció?
A beteg és orvosa közti őszinte, partneri, bizalmi kapcsolat a gyógyítás-gyógyulás alapja, de az egészségügynek nagyon sokat kell még változnia, hogy ez jól működjön. A legtöbb betegpanasz, bejelentés, vagy akár per is leggyakrabban a nem megfelelő kommunikáció következménye. Nagyon fontos, hogy a páciens merjen és tudjon kérdezni az állapotáról, meg tudja osztani aggodalmait az orvosával, a kezelőorvos pedig úgy közölje a diagnózist és a kezelés részleteit, hogy a beteg megértse. Akkor lesz ugyanis eredményes a terápia, ha orvos és betege jól tud együttműködni.
Mennyit változott ez az elmúlt évtizedek során?
Amikor én végeztem,
1979-ben még egyfajta atyai,
paternalista gondolkodásmód volt jellemző, vagyis az orvos elmondta, mit kell
tenni, mit kell beszedni, mire kell figyelni, és ezt a beteg kérdés nélkül elfogadta,
jó esetben végre is hajtotta. Néhány évtizeddel ezelőtt a páciensnek még
teljesen másként kellett viselkednie, passzív elszenvedője volt azoknak a
beavatkozásoknak, amiket a "nagy fehér varázsló" elrendelt. A kórházi ágyban
csendben kellett feküdni, hangoskodni, nevetni nem volt illendő, sőt ilyenkor megjegyezték: ha
ilyen jól van, talán nem is beteg. Olyannyira erős volt ez az atyáskodó orvosi
szemlélet, hogy a daganatos betegeknek nem mondtuk el a diagnózist.
Akkoriban az a szándék vezérelt minket, hogy ne vegyük el a reményt a betegtől, de ma már világos: ez nagyon rossz út volt. Hiszen a betegnek küzdenie kell az egészségéért és fel kell vérteznie magát a betegséggel szemben, ez pedig akkor lesz igazán eredményes, ha tudja, hogy mi ellen harcol. A rák például – bár sokan még mindig így gondolnak erre – ma már legtöbbször nem egyenlő a halálos diagnózissal. Ha pedig már tényleg gyógyíthatatlan a betegség, akkor is joga van a betegnek ahhoz, hogy rendezze a dolgait, lezárja az életét, illetve hogy átgondolja, mi az, amit még mindenképp szeretne megtenni a maradék idejében, ami megadatik.
Mi hozta meg az áttörést?
Az, hogy azóta 180 fokos fordulatot vett a kommunikáció, az egyre szélesebb körű, személyre szabott, precíz kezelési lehetőségeknek is köszönhető. Az említett "kettős zárójelentés" ma már etikátlan és törvénybe ütköző eljárás lenne, de akkoriban az volt az elfogadott szakmai vélemény, hogy a betegnek jót teszünk vele, hiszen reménykedhet a gyógyulásban. Ezzel a gyakorlattal annak idején inkább csökkentettük a gyógyulás esélyét, hiszen ma már tudjuk: valójában éppen a jól tájékozott páciens az, aki képes felvenni a harcot a betegséggel. Ezért is írja elő a jelenleg hatályos egészségügyi törvény, hogy a beteg jogosult a teljes körű tájékoztatásra az állapotával kapcsolatban, és ettől az orvos csak a beteg kifejezett kérése esetén tekinthet el.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Az, hogy mennyi időt tud szánni a betegre az orvosa, hogyan változott az évtizedek során?
Egy nemrégiben közzétett
felmérés eredményei szerint ma egy vizsgálat alatt az orvos átlagosan 18
másodperc után szakítja félbe a betegét, akinek tehát összesen ennyi ideje van egybefüggően
elmondani a panaszait és feltenni a kérdéseit.
Felidézne egy olyan esetet, amikor a megfigyelés mentett meg egy beteget?
Jó példa erre szeretett professzorom, Kerkovits Gyula esete, ami még egyetemi gyakorlati éveim alatt történt. Akkoriban a leggyakrabban úgynevezett mechanikus műbillentyűt tudtak a szívbe beültetni. Ez a műbillentyű működés közben jellegzetes kopogó-kotyogó hangot adott ki. Közvetlenül a beültetés után ez olyan hangos volt, hogy a beteg és a mellette álló emberek is jól hallották. Volt egy frissen operált betegünk az osztályon, akinek a szívébe ilyen kopogós billentyűt helyeztek. Nem sokkal az operáció után hirtelen leesett a vérnyomása, verejtékezett, majd elveszítette az eszméletét, és senki nem tudta, mi történt. Akkor a professzor – anélkül, hogy bármilyen műszerrel megvizsgálta volna – csak megállt a beteg ágya mellett és csendet kért. Pár pillanat múlva pedig csak ennyit mondott: máris hívom az érsebészetet, thrombotizált a műbillentyű, azonnal újra kell operálni. Mikor kérdeztük, ezt honnan tudja, ennyit mondott: "nem hallani a kotyogást!"
Mit tehet a beteg, hogy a kevés idő alatt, ami egy rendelésen neki jut, minél több információhoz jusson?
Mivel a hatékony
terápiának alapfeltétele, hogy a páciens megkapja a szükséges információkat a
betegségéről, a kezelésről és a kilátásairól, fontos, hogy mindenre kitérjenek,
ami ehhez kell.
Miket érdemes ilyenkor tisztázni a kezelőorvossal?
Szinte mindent, ami befolyásolhat egy kezelést, az orvosnak ugyanis az egész embert kell látnia, nem csak a betegséget. Például ha a páciensnek van más betegsége, jár más rendelésre, kapott ott új gyógyszereket, vagy akár csak annyi történt, hogy más élethelyzetbe került, ez mind fontos lehet. Mondok egy példát: ha valakinek megváltozik a munkabeosztása, és nappaliból éjszakai műszakba kerül, ez fontos tudnivaló egy krónikus beteg ellátásában. Egyébként minden betegnek másmilyen a kommunikációs igénye: van, aki szívesen elmondja a magánéleti gondjait is, és van, aki nem. Ezt tiszteletben tartva kell egy bizalmi kapcsolatot felépíteni.
Jó-e, ha a beteg a vizsgálat előtt az interneten tájékozódik a betegségéről?
Előfordul, hogy a beteg kész elképzeléssel, gyógyszer-rendeléssel érkezik az orvoshoz, mert a Google-ban utánanéz, de ez szerintem nem feltétlenül baj. Ha ugyanis a beteg aktív és tájékozódni akar a betegségéről, a kezelésben is jobban együtt tud működni az orvosával. A legtöbben sajnos még a kezelőorvosukkal való konzultációk után is alig tudnak valamit a betegségükről. Viszont vannak szakmailag nem alátámasztott oldalak a neten, ezért én inkább ajánlani szoktam hiteles forrásokat, hogy inkább azokról tájékozódjanak.
Az orvos mit tehet a hatékony kommunikációért?
Sajnos az orvosoknak rengeteg adminisztratív teendővel is meg kell küzdeniük, de akkor sem jó, ha a beteg beszámolója közben a monitorjukat nézik. Ma már erősen támaszkodunk a diagnosztikai eszközökre, és nagyon fontossá vált az adatrögzítés is, ezért rendkívül kevés idő jut egy betegre. Ám akkor is előtérbe kell helyezni, hogy megfelelően el tudja mondani a tüneteit, vagy ha szükséges, beszélni tudjon a megváltozott élethelyzetéről.
Az előítéletek nem befolyásolják az orvos és betege közti kapcsolatot?
Fontos tisztában lenni azzal, hogy az előítéletesség egy létező dolog, az orvosok is a társadalom tagjai, előfordulhat köztük is. Ezt fel kell ismerni, és tudatosan dolgozni kell rajta.
Mit tehet az orvos, ha a beteg nem őszinte?
Vannak olyan élethelyzetek, amikor valaki a betegséget választja menekülőútnak. Ezt fel kell tárni, nem szabad elítélni, de ha szükséges, pszichológus segítségét kell kérni. Meg kell vizsgálni, mi lehet a háttérben, milyen problémák elől menekül a páciens. Létezik egyébként ennek az ellentéte is: ha a beteg disszimulál. Ilyenkor vannak tünetei, fájdalmai, de azokat nem veszi komolyan, ezért meg sem osztja az orvosával. Ám ezek nem feltétlenül akaratlagos dolgok, sok hatás éri az embert, és mindenki más módon próbál talpon maradni az adott helyzetben. Sok esetben azonban a nem megfelelő beteg-orvos kapcsolatban a beteg nem meri elmondani például a diétahibát, ami miatt az orvos téves következtetésre juthat. Ezért különösen fontos, hogy meglegyen a bizalom orvos és betege között, ez ugyanis az alapja annak, hogy minél több dolgot megosszon a páciens, ami a kezelés eredményességéhez nélkülözhetetlen. Számomra ma is érvényes Hippokratész üzenete: “sokkal fontosabb azt tudni, milyen embert érint a betegség, mint azt, hogy milyen betegség érinti az embert.”
Ez is érdekelhet
