Ritkán szoktuk műtéti praktikák mélységéig kalauzolni az olvasót, de e szenzációsan ügyes találmány ürügyén hadd tegyünk most kivételt.
Az elmozdult törés gyógyítása
A csonttörések - hála szervezetünk öngyógyító mechanizmusainak - rendszerint maguktól is összeforrnak. Mégsem mindig hagyjuk magára ebben a folyamatban, hiszen nem mindegy, hogy a törések milyen helyzetben gyógyulnak. Zárt törésnél kívülről sokszor egy duzzanaton kívül nem sok minden látszik, de a röntgenfelvétel hamar elárulja, hogy elmozdult-e, és hogy egyszerű, vagy többszörösen darabos-e a törés. Ha a csontdarabok nem illeszkednek egymáshoz megfelelően, látszik, hogy elmozdultak eredeti helyzetükből, bizony a helyükre kell tenni őket. Mivel az izmok gumiszalaghoz hasonlóan húzzák össze a törött csont darabjait, az anatómiai helyzet megváltozik, a végtag megrövidül, tengelye elferdül. Az izmok ellenében erőt kell kifejteni ahhoz, hogy a törött csontvégeket egymástól széthúzva a megfelelő helyre lehessen visszailleszteni. Bizonyos esetekben az ügyes traumatológus érzéstelenítéssel műtét nélkül, ún. konzervatív módszerekkel (rövidebb, hosszabb idejű húzással) rakja helyre a csontokat, és a végtagra külső rögzítést - leggyakrabban gipszkötést - helyez fel a gyógyulásig. Ha erre eleve nincs kilátás, vagy a konzervatív módszer eredménytelen, akkor műtéti megoldásra van szükség. Ennek célja a helyére illesztett csonttörés megfelelő helyzetben való rögzítése, többek között az izmok összehúzásának ellensúlyozására. A törések rögzítésére rendszerint szövetbarát fémből készült eszközöket használnak, melyeket vagy kívül a csontfelszínen, vagy a csont belsejében, a velőüregben helyeznek el. Ezzel elérkeztünk a velőűrszegezéshez.
Mi az a velőűrszegezés?
A törések kezelésére Gerhard Küntscher, német sebészorvos 1940-ben szabadalmaztatta új módszerét, a velőűrszegezést. A beavatkozással a csonttörést nem tárják fel, azaz a műtéthez nem szükséges nagy, a csonthártyát a törés után tovább roncsoló, és ezzel a csont vérellátását tovább károsító sebet ejteni. Ehelyett a sérült combcsont, sípcsont vagy felkarcsont felső végét - a bőrön ejtett rövid metszésen keresztül - egy hegyes csontárral kilyukasztják, s ha szűk a velőüreg, ki is fúrják néhány milliméterrel nagyobb átmérőjűre, mert a velőüreg keresztmetszete nem egyenletes. A nyíláson ezután a velőűrbe a törésen keresztül egy 2-3 milliméter vastag rugalmas nyársat vezetnek be a csont teljes hosszában. Hosszmérés után a szükséges méretű és keresztmetszetű vastag falú fémcsövet (velőűrszeget) vezetnek be, amelyre mintegy fölfűzik az eltört csont darabjait. Ez a módszer csak az egyszerű törések rögzítésére alkalmas. A továbbfejlesztett változatnál, a reteszes velőűrszegezésnél a velőűrszeg felső és alsó harmadában harántirányú furatok, ún. reteszlyukak vannak, amelyek arra szolgálnak, hogy ezekbe kívülről, azaz a test felszínétől kiindulva és a csontot megfelelő helyeken átfúrva reteszcsavarokat vezessenek be. Ezek elhelyezése csak kis, pontszerű sebekkel jár. A csavarok a hosszanti velőűrszeghez rögzítik a törött csont egyes darabjait, és ezzel mindhárom dimenzióban megfelelő stabilitás érhető el. A megkímélt csonthártyának és a csupán apró műtéti sebeknek köszönhetően az így ellátott törések szövődményszáma jóval alacsonyabb, a csonttörés gyógyulása sokkal gyorsabb, mint a feltárással járó lemezes, csavaros műtéttel.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Mindennek megvan a maga hátránya?
A velőűrszegezés számos előnye mellett hátránya is van. A szeg bevezetése feltárás nélkül csak úgy lehetséges, hogy a törést, a szeg helyzetét röntgensugárral ellenőrzik, ami természetesen sugárterheléssel jár. Reteszes velőűrszegezésnél ez fokozottabban érvényesül. A szeg közeli végéhez eső lyukak a szeg végére erősített célzókészülékkel is nagy találati biztonsággal megtalálhatók, a csont megfelelően átfúrható. Ahhoz, hogy a velőűrbe vezetett szegek távoli végén lévő furataiba pontosan beletaláljanak a reteszcsavarokkal, a műveletet folyamatosan, röntgensugárzás segítségével működő képalkotó műszerrel nyomon kell követni, ami viszonylag tartós sugárterheléssel jár. Fokozottan jelentkezik ez az orvosoknál és asszisztenseknél, akiket a beteggel ellentétben nem csupán egyszer, hanem minden egyes műtét alkalmával ér sugárzás, ami az előírt óvintézkedések betartása mellett sem küszöbölhető ki teljesen.
A magyar találmány
A sugárterhelés régi gondja volt a sebészeknek, aminek a megoldását a feltaláló magyar munkacsoport a Gerhard Küntscher Társaság 2003. szeptemberében Magyarországon megrendezett vándorgyűlésén, az Osteosynthese International kongresszusán mutatta be. A Semmelweis Egyetem Traumatológiai Klinikája, a Péterfy Sándor utcai Kórház Baleseti Sebészete és a Sanatmetal Kft. közös munkájának eredménye a "mágneses célzás" nevű eljárás, amihez a szegek és a közeli reteszcsavarok behelyezésére szolgáló mechanikus eszköz ötletesen továbbfejlesztett változatát használják. A röntgensugár használata ezzel a lyukfúrásokhoz és a csavarok bevezetéséhez teljesen fölöslegessé vált. Az eszközt bemutató professzor, Dr. Sárváry András elmondta, hogy az egyszerű kézi szerszámmal a módszer találati biztonsága - a furatlyukak biztos megtalálása - jóval felülmúlja a korábbi módszerekét. Úgy fogalmazott, hogy a működési elv magyarázatát és egy rövid bemutatót követően az utca embere is könnyedén tudná használni az eszközt.
Egyszerű, de nagyszerű
Legalábbis egyszerűnek látszik, mert az alapelv valóban egyszerű. Mégis mintegy öt év kutatómunka volt szükséges a módszer tökéletes kidolgozásához. A képalkotó eljárás alkalmazása mellett is tudták az orvosok, hogy a velőüregbe vezetett szegek az adott csont egyéni formájától függően valamennyire elhajlanak, de hogy merre és mennyire, azzal nem foglalkoztak. A távoli reteszlyukak helyváltoztatását folyamatos röntgensugárral meghatározhatták, és az egyéni térlátástól, kézügyességtől, meg a röntgen-asszisztenst ügyességétől függően rövidebb-hosszabb idő alatt megtalálták a reteszlyukakat. A magyar kutatók viszont computer-szimulációs módszerekkel bebizonyították, hogy a velőűrszeg bevezetés után gyakorlatilag mindig egyetlen síkban hajlik el nagyobb mértékben. A másik két dimenzióban a hagyományos, mechanikus célzókészülékek is használhatók, tehát három dimenziós terünkben egyetlen dimenzióban kell korrigálni a célzást a lyuk helyváltoztatásának ismeretében.
Ahogy már említettük, a szegbe fúrt lyukak közül a bevezetés helyéhez közel esők helye a szeg végére erősített mechanikus célzókészülékkel mindig pontosan meghatározható, csak a távolabbi csúszhat el a szeg elhajlásának következtében. Ennek megtalálása az új célzó eszközbe épített néhány cm hatótávolságú egyszerű mágnessel és a szeg üregébe tolható vezetőnyársba épített mágneskapcsolóval immár nagyon könnyű. A mágneskapcsoló a szeg belsejében pont a furat magasságában helyezik el. Ezután a készülék "szánkóját" a szeg görbületének síkjában mozgatják a mágnessel. Ha a mozgatáskor a mágneses erőtér eléri a mágneskapcsolót, az rögtön bekapcsol, majd ha az erőtér kilép az érzékelő zónából, akkor kikapcsol. A kapcsolásokat kis ledlámpa jelzi. A ki- és bekapcsolás közötti távolság a szánkó helyzetének megfelelően mérhető. A távolság felezője pontosan a mágneskapcsoló tengelyén fekszik, ami a szánkón lévő mérőskálán pontosan beállítható. A mágnes helyére fúróperselyt helyeznek be, ezen keresztül a csont pontosan a reteszlyuk tengelyében fúrható ki. Ha ezt a lyukat elkészítettük, egy egyszerű kézi fúrópersely segítségével a másik távoli lyuk is könnyedén megtalálható.
A laikusokban felmerülhet a kérdés, nem okozza-e a szeg a csontvelő maradandó sérülését. Felnőtt korban a csöves csontok velőüregében található csontvelőnek nincs élettani szerepe, lényegében laza zsírszövet; a válasz tehát: nem. A fémeket fiatalabb betegeknél általában eltávolítják, nehogy a több évtizedig a szervezetben helyet foglaló fém esetleg vegyi károsodást okozzon, idősebb betegeknél - 60-70 év felett - ha egyébként nem okoznak panaszokat, ez nem szükséges.
A mágneses célzás jövője
A teljesen kiküszöbölhető sugárterhelés előnyét már említettük. Ezen túl, várható, hogy a módszer a nemzetközi gyakorlatban már csak azért is nagyon gyorsan elterjed majd, mert a kezelőszemélyzet sugárterhelése világszerte egyre inkább az érdeklődés homlokterébe kerül. Az éves szintű megengedett terhelést nagy forgalmú trauma-centrumokban gyakran már az év első 6-8 hónapjában "összeszedi" a műtő személyzete, a létszámcsökkentések miatt nincs, aki tehermentesítse őket, vagy a kritikus időn túl helyettesítse munkájukat.
A műtéthez szükséges eszköztár is lényegesen olcsóbb. A kis mágnesbetét, amely lényegében egy egyszerű iskolai szemléltető eszköz is lehetne, a mágneskapcsolóval, led-lámpával együtt filléres tétel az egészségügyben. Ezzel szemben a repülésnél használatos navigációs rendszerek, melyeket egészségügyi területen ilyen célra próbálnak alkalmazni százmilliós nagyságrendűek. E szám mellett az új módszer alkalmazásához kifejlesztett teljes műtőszerszám-készlet félmillió forintos ára is eltörpül.
Az eddigi, az újítás bevezetése óta eltelt két-három hónap alatt szerzett tapasztalatok nagyon kedvezőek. Külföldre már 18 szettet szállítottak le a gyártók, és várható, hogy ezt további megrendelések követik.
Ez is érdekelhet
Reméljük, a magyar találmánynak sikeres pályafutása lesz, miközben Olvasóinknak természetesen azt kívánjuk, hogy betegként mégse kelljen találkozniuk vele.
Legjobban: