Ahogy öregszünk, egyre nagyobb eséllyel és gyakorisággal szorulunk egészségügyi ellátásra. A mentőfeladatok túlnyomó részét az idős betegek ellátása teszi ki, akik gyakran már meglévő alapbetegségük előrehaladása miatt kerülnek látótérbe. Ez így is van rendjén. Az ember megöregszik és meghal, ez a természet rendje. A halál - mentőápolóként - a munkám velejárója. A szenvedés viszont nem feltétlenül.
Amikor közelről szembesülünk az elmúlással
Egy alkalommal szép, kertvárosi részre riasztottak minket egy rosszullét miatt. Csodás idő volt, tombolt a tavasz. A több generációs családi házban azonban, ahova érkeztünk, az egyik földszinti szoba olyan volt, mintha örök télben maradt volna. A függönyök behúzva, a levegő nehéz, ránézésre pont úgy nézett ki, mint egy elfekvő osztály kórterme. Az itt élő idős, demens , masszívan ágyhoz kötött asszony lánya hívott minket azzal, hogy édesanyja rosszul van.
Kérdezősködni kezdtünk, hogy mi a probléma, mert nem mértünk olyan paramétert, ami bármilyen sürgősségi beavatkozást indikált volna. Úgy tűnt, mintha az asszony állapota már hónapok óta változatlan lenne. A bejelentő elmondta, hogy az édesanyja nem nagyon eszik, gyenge, nem tud felkelni, de kiderült, hogy ez már egy ideje így megy, nem egyik pillanatról a másikra lett rosszul. Kicsit feszült lettem, mert felmerült bennem a gondolat, hogy akkor miért kellett mentőt hívni.
A doktornő, akivel együtt dolgoztam, látta rajtam ezt, és nyugalomra intett. Neki volt tapasztalata e téren is: egy fogyatékkal élő gyermeket ápolt otthon. Odalépett a nőhöz, és halkan annyit mondott neki: "Nincs azzal semmi baj, ha pihenni szeretne pár napot." A nő zokogásban tört ki. Elmesélte, hogy már nagyon elfáradt az édesanyja ápolásában , de esze ágában sincs otthonba adni, mert biztos benne, hogy a legmegfelelőbb ellátást csakis ő tudja neki nyújtani.
Kezdeti indulatom elillant, átvette a helyét a szomorúság. Nekünk, mentősöknek hivatásunk az élet tisztelete, ám amikor ilyen helyzetet látunk, kicsit elbizonytalanodunk. Mert mit tudunk mi tenni? Adott egy hozzátartozó, mondjuk egy anya vagy egy apa, akinek az életet köszönhetjük, akit szeretünk, és szívünk szerint minden pillanatát boldoggá tennénk. De ő beteg, magatehetetlen, állandó gondozásra szorul, és az egymásra utaltság szép lassan elszürkíti, elfárasztja a szeretetet.
Egy nem hivatalos diagnózis
Van egy "diagnózis", ami nem szerepel a szakirodalomban, nem is tanítják az iskolában, de azok, akik az egészségügyben, különösen a közvetlen betegellátásban dolgoznak, mind ismerik. Ez a "suvasztitisz". Ezt a kifejezést akkor használjuk, ha azt tapasztaljuk, hogy az idős, állandó felügyeletre és ellátásra szoruló beteget a hozzátartozók azért küldik kórházba a legkülönfélébb indokkal, mert nem szeretnék, hogy otthon legyen. Ez persze így elég kegyetlenül hangzik.
Pályám elején gyakorlatilag minden ilyen helyzetben azt gondoltam, hogy akik így éreznek, nem szeretik igazán legyengült hozzátartozójukat. Aztán jött pár olyan feladat, mint az imént említett, és elkezdtem a háttérben meghúzódó okokat is látni. Hogy nem kegyetlenségről van szó. De akkor mégis miről? Nehéz lenne pontosan meghatározni, hiszen ez nem egy kimondott, nyíltan vállalt jelenség. Erről nem szokás beszélni, senki nem is teszi szóvá.
Az empátia sokat segíthet
Ha őszintén megpróbálunk belehelyezkedni annak a hozzátartozónak a helyzetébe, aki "beviteti" családtagját a kórházba, óhatatlanul is felmerül bennünk pár kérdés. Hogy mi mit tennénk a helyében? Tudnánk-e évekig etetni, itatni, fürdetni, tisztába tenni , gyógyszerelni szerettünket, ellátni a felfekvéseit , orvoshoz és különféle vizsgálatokra vinni? Tudnánk-e asszisztálni az elmúlásához ? Honnan lenne erőnk mindehhez és mikor fáradnánk el? Ha teljes erőbedobással csak rá koncentrálnánk, azt az időt kitől vonnánk meg: gyerekeinktől, házastársunktól? Hova tűnne a vidámság az életünkből? Hiányozna? Fontos kérdések ezek, de nem könnyű választ találni rájuk.
Az idős asszonyt végül szépen, óvatosan átraktuk egy hordágyra, vénát biztosítottunk neki, megnyugtattuk és bevittük a kórházba. A lánya velünk jött és legalább ezerszer kért elnézést. Elmondta, hogy a kórházból egyenesen az unokájához megy, aki nemrég született, de akit még alig látott. Igyekeztünk eloszlatni a szégyenérzetét. Azt javasoltuk neki, hogy próbáljon kikapcsolódni, pihenni, mert láthatóan ráfér.
Tapasztalataink szerint ilyen helyzetben a legtöbb család nem engedheti meg magának, hogy az idős, beteg családtagot idős otthonban helyezze el. De persze az a kérdés is felmerül, hogyha meg is engedhetnék maguknak, azt hogy élné meg hozzátartozójuk. Az otthoni betegápolók munkájának megfizetése is sok embernek gondot okoz, így a legtöbben kénytelenek családon belül megoldást találni.
Mindent összevetve: a "suvasztitisz" senkinek sem jó. De sokszor elkerülhetetlen. És ha elkerülhetetlen, próbáljuk meglátni az embereket a "diagnózis" mögött, ezzel téve elviselhetőbbé a helyzetüket.
