Aki gyerekkorában sok lelki sérülést szerzett, az gyakran még felnőttkorában is szenved tőle. A német Spiegel Online most ahhoz ad tanácsot , hogy miként birkózhatunk meg saját múltunkkal, és miként békélhetünk meg nemcsak a gyerekkorunkkal, hanem szüleinkkel is.
"Anyának mindig kevés ideje volt, apa pedig a legkisebb dolgokon is kiborult" - majdnem mindenki emlékezhet hasonló dolgokra kiskorából. Sokan úgy érzik: szüleik nem megfelelően nevelték őket, nem szerették eléggé őket. Ha ez valóban így történt, és akár napi szinten is előfordult valamilyen hasonló frusztráció, akkor ennek az lehet a következménye, hogy a felnövekvő gyerekeknek az lesz az érzésük, hogy értéktelenek, nem csinálnak semmit sem rendesen. Szeretethiányban szenvednek majd, és sokszor az egész felnőttkorunkra kihatnak a hasonló érzések. Ilyenkor fontos a kibékülés - a gyerekkorunkkal és a szüleinkkel is.
Sokaknál az élethez való hozzáállást is meghatározza a szülőkhöz való viszonyulás. Ez a véleménye Bertold Ulsamer pszichológusnak, freiburgi pszichoterapeutának, aki könyvet is írt arról, hogy (hét lépésben) miként találjuk meg a lelki békénket, hogyan béküljünk meg szüleinkkel.
Aki felnőttként sokszor vágyakozik valami után, gyakran gyerekkorában érezhette úgy, hogy nem kap eleget. Az élethez való pozitívabb hozzáállás érdekében a pszichológus azt ajánlja, hogy változtassunk a szüleinkhez való viszonyunkon, hozzáállásunkon is.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Sokat segíthet egy levél írása az apának vagy anyának. Ám - és itt meglepő tanácsot ad - ezt inkább ne küldjük el nekik! A dolgok leírása önmagában is segít: már az is nagy eredmény, ha meg tudjuk állapítani, hogy gyerekkorunkban sérüléseket kaptunk. És aki ezt elismeri, az már elindult azon az úton, hogy a helyzetet tisztázza.
Nem a vádaskodás, hanem a megbékélés a cél
Ritkán lehetséges a közvetlen beszélgetés az apával vagy az anyával minderről. A pszichológus szerint a szülők 95 százaléka képtelen erre. Ulsamer szerint ha mégis megtörténik a kibeszélés, akkor ezt mindenképpen szeretetteljes keretek között tegyük. Nem a vádaskodáson van a hangsúly, hanem a kibékülésen. Az apához és az anyához való viszonyunk javításán.
A magatartásterápiával foglalkozó Annika Gieselmann, a Düsseldorfi Egyetem tudományos munkatársa mindennek kapcsán azt emeli ki, hogy a negatív gyermeki élmények feldolgozásában nem a szülőkkel való közvetlen konfrontáció segít. Legalábbis nem ez játssza a főszerepet. Általában mindenkinek van egy kép a fejében a szüleiről. A döntő az, hogy ezzel a képpel megbékéljen valaki. Így tanulja meg, hogy a szülőket egy magasabb, érettebb, felnőttebb szinten kezelje. Ez persze aztán a tényleges viszonyt is javíthatja az apával vagy az anyával.
Ulsamer azt tanácsolja, próbáljuk meg a dolgokat a felnőttek szempontjából nézni. Miként zajlott a szülők élete, milyen volt az ő gyerekkoruk. Őket milyen csapások érték, érhették. Aki a szüleit nem valamiféle maga fölé rendelt jelenségnek tartja, hanem mint egy barátot vagy egy kollégát próbál megérteni, sokkal könnyebben értheti meg a gondokat, és könnyebben is tud megbocsátani. A hasonlóságok beismerése is segíthet. Sokszor ugyanis tényleg hasonlóak vagyunk szüleinkhez. Ennek felismerése a felnőtté válás jele.
Hogy a szülők élnek-e vagy sem, nem játszik szerepet Ulsamer szerint a megbékülésben. Ha már nem élnek, akkor is nagyon fontos a belső békekötés velük.
Aki felnőttként bizonyos szituációkban úgy reagál, mint egy gyerek, fel kell tennie magának a kérdést, hogy ennek oka nem a gyerekkorában rejlik-e - mondja Gieselmann. A korai negatív élmények sokszor vezetnek ahhoz, hogy valaki túl hevesen, nem megfelelően reagál dolgokra. Ha például gyerekkorában sokszor hallotta, hogy "úgyse tudod megcsinálni", akkor felnőttként pánikba eshet a vizsgaszituációktól .
Ezeket a tanult magatartási sémákat először is fel kell ismerni. Ha ez megtörtént - és már ez is komoly lépés - akkor a pszichoterápia mellett egy önsegítő csoporthoz csatlakozás is nagy segítséget jelenthet. Előnyös lehet, ha valaki kicseréli a tapasztalatait, és megtudja, hogy nincs egyedül a problémáival. Ulsamer mindeközben a terápiás segítséget is fontosnak tartja. "Nehéz egyedül csinálni" - mondja. Fontos például, hogy a szülők iránti hála érzését kifejlesszük magunkban, még akkor is, ha ez nagyon nehezünkre is esik, hiszen ez nagyon fontos lépés a megbékéléshez.
Ez is érdekelhet
