A minimális szolgáltatást nyújtó, inkább elfekvőre , semmint otthonra emlékeztető intézmények mellett az ország egyre több pontján lehet találkozni pozitív példákkal is. Olyanokkal, ahol nem csak fedél kerül a beköltözők feje fölé, hanem minőségi szolgáltatást nyújtva valóban gondoskodnak a lakókról. Ezek az intézmények ma már sokkal inkább hasonlítanak egy apartmanra, ahol az idősek békét, társaságot találhatnak.
De nyújtsanak bármilyen minőségi szolgáltatást is az intézmények, a beköltözés sokszor így is kemény döntés nyugdíjasnak és rokonoknak egyaránt. A változás óriási, ám az idős családtag biztonsága és megfelelő ápolása-gondozása érdekében gyakran elkerülhetetlen.
Interjúalanyunk, a 87 éves Marika nyolc és fél éve tölti mindennapjait egy fővárosi, 15. kerületi idősotthonban , és remekül érzi magát. Marika évekkel ezelőtt, bármiféle kényszer nélkül saját maga döntött úgy, hogy hátralévő életét biztonságos helyen, nyugalomban szeretné tölteni.
HáziPatika.com: Még manapság is meglepő, ha azt halljuk, hogy valaki saját maga dönt úgy, hogy beköltözik egy idősotthonba.
Marika: Zuglóban laktam 56 évig, egy gyönyörű helyen. Annyira szerettem ott lakni, hogy azt gondoltam, innen csak a temetőbe visznek majd el. A sors azonban máshogy rendezte. Egy szem gyermekem, egy fiam volt, aki meghalt, én pedig ez után annyira egyedül éreztem magam, hogy nem tudtam volna ottmaradni és feldolgozni. A menyemre és az unokámra nem akartam rákényszeríteni magam. Egy nap aztán megláttam a troli ablakából ezt az otthont. Leírtam a telefonszámukat, hazamentem, és rögtön felhívtam őket. Mikor bejöttem ide az Olajágba és végignéztem mindent, nagyon megörültem: olyan volt, mintha egy üdülőbe jönnék. Akkor lettem volna rosszul, ha nem jutok be. Nekem ez kellett, ez hiányzott, hogy a magánytól szabaduljak.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
HáziPatika.com: Menye és az unokája mit szóltak a döntéséhez?
Marika: Senkinek nem mondtam meg előre, hogy mit akarok, senkivel nem beszéltem meg, csak elhatároztam. Mikor már minden el volt intézve, akkor mentem el a menyemékhez, és mondtam el nekik, hogy mit akarok, hogy eladom a lakásom, és beköltözök. A menyem majdnem leharapta a fejem, nagyon mérges lett rám. Az unokám viszont másnap eljött hozzám, és azt mondta, hogy "mama, azt csináld, ami neked jó". Eljött velem megnézni az otthont, az apartmanomat, és azt mondta, hogy szerinte is gyönyörű. A menyem viszont nehezen fogadta el a döntésemet, és két évig nem is hívott fel, nem látogatott meg az otthonban. Két év után végül megenyhült, eljött meglátogatni. Azóta azt mondogatja, hogy vigyázzak magamra, mert még szükségük van rám.
HáziPatika.com: Azóta rendszeresen szokták látogatni, vagy ön szokott kimenni hozzájuk?
Marika: Megmondom őszintén, hogy én nem szívesen megyek el hozzájuk, de az unokám és most már a menyem is meg szokott látogatni, igaz, hogy nem sűrűn.
HáziPatika.com: A gyermekvállalás mellett sokszor hozzák fel az érvet, hogy ha az embernek gyereke van, akkor lesz ki gondoskodjon róla majd időskorában. Ön nem szerette volna, hogy menye vagy az unokája magához vegye?
Marika: Nem, semmiféleképpen. Azt gondoltam, hogy ha hívnának, akkor sem mennék, nem akartam volna a nyakukba varrni magam. Rájöttem, hogy nem szabad arra várnom, hogy majd ők esetleg ellátnak vagy törődnek velem, nekem kell a saját sorsomról intézkednem.
HáziPatika.com: Mennyi időbe telt beilleszkednie?
Marika: Rögtön sikerült, pedig engem anno senki nem vigasztalt vagy biztatott, én viszont mióta bejöttem mindig próbálok segíteni az új lakóknak. Odamegyek, ha látom, hogy egyedül ücsörögnek vagy szomorkodnak, megismerem az újakat a ruhájukról, a viselkedésükről. Bemutatkozom nekik, és megkérdezem őket, hogy érzik magukat. Aztán elkezdünk beszélgetni. Van, aki elpanaszolja nekem, hogy őt csak bedugták ide, hogy nem akart jönni. Az ilyenek persze, hogy nem érzik itt jól magukat eleinte. Nagyon szoktam őket sajnálni, de mindig biztatom is őket, hogy nem lesz semmi gondjuk, és majd megszokják.
Van, aki a mai napig emlegeti, hogy milyen aranyos voltam, amikor odamentem hozzá vigasztalni. Meg kell érteni, hogy minden kezdet nehéz, pláne, ha valaki folyton a múltat emlegeti. Mindig azt mondom, hogy a múltat el kell felejteni, az már nem jön vissza.
HáziPatika.com: Hogyan telik egy átlagos napja?
Marika: Mindig kérdezik tőlem, hogy mit csinálsz, nem unatkozol? Én erre mindig azt felelem, hogy nem tudom, mi az az unalom! Nem tudok unatkozni, rendszeresen járok különböző foglalkozásokra, például kézimunkázni vagy tornára, mindig mindenütt ott vagyok. Már gyerekkoromtól kezdve ilyen aktív voltam, drága jó apám mindig azt mondta, hogy "kislányom, nem féltelek, mert te a jég hátán is megélsz". Mindenhol ott vagyok, ahol valamilyen program van.
HáziPatika.com: Barátokat is sikerült szereznie?
Marika: Abban az évben, amikor bejöttem, velem együtt 4 másik lakó is érkezett, és mi így öten összebarátkoztunk. Mindig megtartottuk egymás szülinapját, névnapját és a különböző évfordulókat, aztán öt év után valahogy szétszéledtünk. Ne tudom igazán az okát, de nem is keresem. Megvagyok magammal. Alapjába véve barátkozó típus vagyok, de Zuglóban, a régi otthonomban is mindig megtartottam a három lépés távolságot. Nálam sosem szomszédoltak, és én sem szomszédoltam másnál. És itt is ezt csinálom: nyolc év alatt én még senki szobájában nem voltam és nálam sem volt senki. De ettől függetlenül mindenkivel jóban vagyok, egyszerűen így érzem jól magam.
HáziPatika.com: Nincs honvágya, nem vágyik néha vissza a régi otthonába?
Ez is érdekelhet
Marika: Nem, pedig kertes házban laktam, és azt hittem, hogy engem majd megüt a guta a honvágytól. Semmi honvágyam nincs, pedig tényleg nagyon szép helyen laktam. De bevallom, hogy már féltem ott. Minden este féltem lefeküdni, és azt mondtam magamnak, hogy amíg normálisan gondolkodom, addig kell intéznem a sorsomat, hogy ne remegve, félve feküdjek le minden este. Itt emberek között vagyok, jól érzem magam. Mi kell más? Visszajárni sem szoktam, itt megtaláltam, ami nekem kell, nem akarok visszanézni.
