A bölcsőde már alapesetben is egy megosztó téma az anyukák körében. Van, aki a világ legrosszabb ötletének tartja, el sem tudja képzelni, hogy másra bízza a gyerekét 3 éves koráig. "Nem azért szültem, hogy más vigyázzon rá" - hangzik el sokszor az érv. És van, aki szerint jó dolog, ami segíti a gyerek szocializációját, fejlődését, önállóságát, nem mellesleg pedig szükséges is, ha anyuka szeretne visszatérni a munkahelyére. Én az utóbbi táborba tartozom, korábban én is jártam bölcsibe és imádtam. Biztos voltam benne, hogy ha odajutunk, a lányom is szeretni fogja, nem traumaként éli meg, mivel elég nyitott, barátkozós típus és bár a kapcsolatunk szuper, szándékosan nem "matricababaként" neveltük. Tavaly ősszel ezért, 16 hónaposan elkezdett járni a lakásunkkal szemben lévő állami bölcsődébe, ami éppen a kerület központi intézménye. Szerencsére igazam lett: a beszoktatás könnyen lezajlott, minden nap szívesen ment, a kisgyermeknevelőkkel és gyermektársaival jó kapcsolatot alakított ki. Aztán március közepén Magyarországot is elérte a világjárvány, az iskolák után az óvodákat és bölcsődéket is bezárták , így hirtelen vége szakadt a bölcsis napoknak.
Összezárva 34 négyzetméteren
Munkánk természetéből kifolyólag adott volt a home office lehetősége, aminek örültünk a férjemmel, hiszen legalább nem kellett az értékes szabadságnapokat felélni, vagy ami még rosszabb, fizetetlen szabadságot kérni. Ennek ellenére már az elején sejtettem, hogy nem lesz egyszerű menet hatékonyan végezni a munkánkat egy világot felfedezni vágyó kétévessel a másfélszobás panellakásban.
A férjem beosztása miatt menedzseri feladatokat is ellát, rengeteg a videókonferenciája. Az első 1-2 napon pedig még vicces, ha a gyerkőc belekiabál a beszélgetésbe, elrángatja a laptopot, de aztán már egyre idegőrlőbbé válik. Mivel munkája során olyan fontos, felelősségteljes döntéseket hoz, amelyek kihatnak az adott projekt sikerére, a cég teljesítményére, emellett a munkatársakat is koordinálnia kell, ő általában órákra elvonult a lányunk szobájába. Én pedig maradtam a kislányunkkal a nappaliban, és próbáltam azt menedzselni, hogy a munkámat is elvégezzem és a kétévest is lekössem, szórakoztassam, megetessem, biliztessem és még sorolhatnám. Az ehhez szükséges eszközök híján - mint két fej, négy kar, szemek a fejek hátsó részén is, szemmel bűvölés - ez nem igazán ment.
A lányunk alapvetően ügyesen eljátszik egyedül is, de éppen abban a korszakban van, amikor felfedezte a gyurmázást, festést, puzzle-t, na és persze szívesen utánozza a felnőttek tevékenységét. Ha egyedül hagynám gyurmázni, festeni, pár perc alatt visszafordítatlan károkat szenvedne a lakás, ha pedig megengedem, hogy mellettem vagy az ölembe ülve figyelje, ahogy cikket írok a számítógépen, persze ő is szeretné nyomogatni a billentyűket. Így marad az, hogy fél kézzel gyurmakígyót segítek gyúrni, két másodpercenként felugrálok munka közben helyére illeszteni egy darabot a kirakóshoz, letörlöm a festékes kezét, leszedem az asztalról vagy székről, mielőtt leesne a parkettára és így tovább.
Egy kétévesnek szerintem még nem lehet elmagyarázni, hogy világjárvány miatt megváltozott az életünk, és bizonyos szabályokat a saját érdekünkben kell betartani. Eleinte például sokat hiányolta a kis barátait, a "néniket", mire mondtuk neki, hogy betegség miatt zárva a bölcsi. Ezt még megemésztette, de láttam rajta, hogy bántja. Szerencsére azt is elfogadta, hogy a játszóterek le vannak zárva. De azt már nem, hogy a szülei otthon vannak egész nap, mégsem tudnak vele játszani eleget, mert dolgozniuk kell. És ez nem is várható el egy pici gyerektől. Kihúzza az ölemből a laptopot, fogja a kezem és hív játszani a szőnyegre, vagy hozza a mesekönyvét olvasni. Nemet mondok egyszer, hogy be tudjam fejezni a cikkem utolsó mondatát. Másodszor, hogy feltöltsem az adminba, de harmadszor már nem megy, hiszen anyaként is feladatom van. Úgyhogy megyek játszani, szórakoztatni, hogy ne az iPaden mesét nézve kelljen a napjait tölteni, de tudom, hogy ezért cserébe éjszakába nyúlóan vagy hajnalban pótolhatom a munkahelyi feladatokat. Míg korábban viszonylag tartható volt, hogy a nap egy bizonyos pontjáig dolgoztunk, majd jött a játék, családi közös program, a karanténnak hála most egybefolyik a munka és magánélet.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Dupla bűntudat
És még mielőtt hosszúra nyúlt panaszáradatnak tűnne ez a cikk, hozzáteszem, hogy tudom, vannak, akik nálunk is nehezebb helyzetbe kerültek. A kisiskolások szülei például, akiknél nem opció, hogy megpróbálják játékkal lekötni a gyereket, hanem tanítaniuk kell. Vagy azok, akiknek jelenleg nem kell választaniuk a munka vagy gyereknevelés között, mert elvesztették az állásukat.
Szerencsésnek mondhatom magam, mert a főnököm rugalmasan áll a helyzetünkhöz, elfogadja, hogy napközben nem tudok 8 órát a gép mellett tölteni. De természetesen ezzel nem szeretnék visszaélni, főleg, hogy egészségügyi tematikájú honlap révén most fontos feladatunk naprakész, hiteles információkkal ellátni az olvasókat. Így a feladatmennyiségünk is gyarapodott, gyorsult a munkarendünk. Két hónapja mardos a bűntudat, hogy a nem gyerekes kollégáimhoz képest valószínűleg kevesebbet tudok dolgozni, hiába igyekszem utolérni magam, amikor csak lehet, pihenést is félretéve. Sajnos nem lehet huzamosabb ideig éjszakázni, főleg nem úgy, hogy közben a második gyerkőccel vagyok várandós. Számomra mindig is fontos volt az egyenlő bánásmód, tehervállalás, ezért is érint rosszul a kialakult helyzet.
A két hónapja tartó kialvatlanság, bezártság és a soha véget nem érő napoknak köszönhetően nyilván a türelmem is elkezd fogyni. Beismerem, előfordul, hogy hangosan ráförmedek a kislányomra, ha már fél órája próbálom altatni, de ő továbbra is ficánkol. Egy másodperccel később persze már bűntudatom van, mert hagyom, hogy rajta csattanjon a feszültség. Az pedig már csak hab a tortán, hogy a férjemmel hetek óta három értelmes mondatot nem tudtunk váltani egymással. A jobb napokon igyekszünk nevetni a káoszon, ami az életünk lett és élvezni, hogy a kislányunk egyetlen új szaváról, vicces pillanatáról sem maradunk le. A rosszabb napokon viszont küzdünk egy egyre reménytelenebbnek tűnő csatában.
"Beadja a bölcsibe, mert úgy kényelmes"
Mindezek miatt, mikor kihirdették, hogy április 30-ától már nem csak azok a szülők kérhetik a bölcsődei, óvodai ügyeletet, akik bejárnak a munkahelyükre dolgozni, bizony rögtön jelentkeztünk. Anyukás Facebook-csoportokban többen kezdtek közvéleménykutatást, ki engedi már bölcsibe, oviba a gyerekét és döbbenten láttam, sokaknál mennyire elszabadultak az indulatok. Felelőtlennek nevezték a szülőket, akik a bölcsi, ovi mellett döntöttek; volt, aki például kijelentette, hogy az "ilyenek" miatt jön majd a járvány második hulláma, egy másik hozzászóló pedig a fejünkhöz vágta, hogy többet ér a saját kényelmünk, mint a kisgyerekünk egészsége.
De mit értünk kényelem alatt? Mi nem azért döntöttünk az ügyelet mellett, hogy egész nap feküdjünk a kanapén sorozatot bámulva, vagy online edzéseken vegyünk részt, esetleg a konyhába alkossunk remekfogásokat. Pedig milyen jó lenne! Nálunk a kényelem jelenleg azt jelenti, hogy idegtépés nélkül el tudjuk végezni a munkánkat, csökkenteni és ledolgozni az elmúlt hetek során feltorlódott feladatmennyiséget, és jó esetben még a lakás kitakarítására, mosásra, bevásárlásra is jut idő.
Döntésünkben közrejátszott az is, hogy a saját bölcsődénk lett az ügyeletes intézmény. Bár nem a megszokott szobába jár jelenleg a lányunk, de a terep és a gondozók ismerősek. Ugyan első nap megszeppent picit, de azóta minden reggel ébredés után kérdezi, hogy lesz-e bölcsi és örömmel indul el. Újra gyerekek között lehet, nem egy másfél szobás lakásba bezárva, sokat vannak az udvaron, ahol szaladgálhat, homokozhat, motorozhat. Este pedig élvezheti a teljes figyelmünket, nem kell a munkán agyalnunk, minőségi időt tölthetünk együtt.
És hogy féltem-e lányomat, családunkat a fertőzéstől? Természetesen mérlegeltem ezt is, mivel gyakorlatilag február óta a koronavírus veszélyeiről, hatásairól írok, tisztában vagyok a rizikótényezőkkel. De szerencsére utaznunk nem kell, hogy elvigyük a bölcsibe, csupán pár lépést sétálni. Megnyugtatóak a bölcsőde óvintézkedései is: a bejáratnál mindenki hőmérsékletét mérik reggelente, csak egy szülő kísérhet egy gyereket, maszkot és kesztyűt kell hordani, a fertőtlenítés és szellőztetés pedig rendszeres. Nem félek a koronavírustól, nem hiszem, hogy nagyobb veszély leselkedne rá a bölcsődében, mint mondjuk a panelházunk liftjében vagy a - most már újranyitott - játszótereken. Tudom, hogy kislányom jó kezekben van, a kisgyermeknevelők és a bölcsőde más dolgozói is szeretettel és a szabályokat betartva végzik a munkájukat. Mindezt pedig úgy, hogy mellette nekik is van családjuk, akikről gondoskodnak. Ezért számomra ők is ugyanolyan hétköznapi hősök, mint az orvosok, ápolók.
A kislányom mosolya pedig mindig megerősít abban, hogy jól döntöttünk, nem ördögtől való a bölcsőde a járvány ellenére sem. Természetesen azt a szülőt is megértem, aki a bölcsik és óvodák teljes nyitása ellenére sem szeretné egyelőre közösségbe vinni a saját gyerekét, mert fél a fertőzéstől. Amit nem értek meg, hogy miért kell valakit a döntése miatt támadni, kioktatni? Úgy gondolom, nem szabad senkit elítélni, hiszen nem látunk bele az életébe. A pandémia mindannyiunkat olyan kihívások elé állított, amelyekkel korábban nem találkoztunk, általánosan érvényes jó és rossz döntés most nem létezik. A gyereknevelés során egyébként is éppen elég sok kérdés, bizonytalanság szül bűntudatot az édesanyákban, édesapákban, nem kell ezt súlyosbítani.
