Hasonló motívumok
Az öngyilkosság kérdésével régóta foglalkozik a pszichológia és az orvostudomány. A pszichológia részéről Emile Durkheim állította fel az öngyilkos viselkedésről szóló, máig érvényes elméletét. Szerinte az öngyilkosságot az egyén és környezete, illetve a társadalom kapcsolata határozza meg. Három öngyilkossági típust különített el.
Megkülönböztette azokat, akik a társadalom jólétéért, embertársaikért vetnek véget az életüknek. Ennek az önfeláldozásnak a célja mindig a közösség fennmaradása, ezért gyakori a keleti kultúrákban, ahol az emberek gondolkodása nem az "én", hanem a "mi" körül forog. Ennek ellentéte az "egoista" öngyilkosság, ahol az emberek általában magányosak, nem képesek beilleszkedni a társadalom keretei közé. A harmadik szituáció azokat érinti, akik nem tagjai olyan közösségnek, amely szilárd normákkal és szabályokkal rendelkezik. Ilyen például a család, vagy egy vallási közösség. Azok az emberek, akik kiestek ezekből a közösségekből, "törvényen kívülieknek" tekinthetik magukat, és ez felerősítheti az öngyilkosságra való hajlamot. Ha az adott társadalom felbomlott a szabályok rendszere - mint például a rendszerváltozás után a régió országaiban - szintén megnő az öngyilkosságok száma.
A biológiai megközelítés abból indul ki, hogy a családfakutatások alapján lényegesen több az öngyilkosságot megkísérlők száma azokban a családokban, ahol valaki már önkezével vetett véget az életének. A biokémiai kutatások azt mutatták ki, hogy szervezetükben alacsonyabb a szerotonin nevű idegi átvivő anyag szintje - éppúgy, mint a depressziósok esetében. Az alacsony szerotonin szint az agyban pedig hirtelen, impulzív cselekedetekre - akár önsértő vagy másokra veszélyes - hajlamosít.
Vigyázó szemetek a fiatalokra és az idősekre vessétek!
Noha bármely életkor magában hordozhatja a halálvágyat, vannak periódusok, amelyekre különösen oda kell figyelnie az érintett környezetének és a társadalomnak. Vannak életkorok , amikor az öngyilkosságok számát csak a baleseteké múlja felül a halálozási statisztikákban. Az egyik ilyen a gyermekkor. Noha a szülők többségét teljesen váratlanul éri a tragédia, az öngyilkossággal foglalkozó pszichológusok szerint számos előjele lehet a kísérletnek. Ezek közül gyakori az otthonról történő szökés, a dühkitörések, illetve a magányos visszahúzódás, a frusztráció tűrésének képtelensége, a túlérzékenység illetve a személyiségváltozás. Óvatosnak kell lennünk azonban ezek megítélésében, hiszen majd mindegyik jellemző lehet egy gyermek (és főleg egy kiskamasz) életének bizonyos szakaszában.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
A serdülő-és fiatal felnőttkor szintén egy veszélyeztetett időszak az öngyilkosság szempontjából. A gyerekek körüli világ normái változnak, új elvárások elé néznek, megváltoznak azok a csoportok, akik véleményére a leginkább adnak. A család szerepét a kortárs csoportok és az ideálok veszik át, akik modellszerepet nyújtanak. Ez különösen veszélyes abban az esetben, ha a "modellek" közül valaki öngyilkosságot követ el: megfigyelték, hogy egy iskolában, egy osztályban öngyilkossági hullám indulhat el egy társuk erőszakos halála után. Hasonló a helyzet abban az esetben, ha egy ismert személy vet önkezével véget az életének. Itt szintén vannak figyelmeztető jelek: a fáradtság, az iskolai teljesítmény romlása, az alkohol és a drogok előtérbe kerülése mind figyelemfelhívó lehet.
A serdülőkor után csökken az öngyilkosságot elkövetők száma, de az időskor elértével ismét megugrik. Ennek oka egyrészt a betegségek megszaporodása lehet, amelyek egy részével igen nehéz együtt élni. Egy további probléma az idős emberek elszigetelődése, magányossága. Az időskori depresszió magas aránya a nyugati társadalmakban szintén az öngyilkossági kísérletek felé mutat. Érdekes, hogy a kisebbségek körében - feltehetően az öregek iránti nagy tisztelet miatt - ez a jelenség nem tapasztalható.
Kezelés a kétségbeesetteknek
A kezelési lehetőségek alapvetően két csoportra oszlanak. Az egyik esetben a már öngyilkosságot megkísérelt betegeket vonják be a terápiába, a másik esetben az öngyilkosság megelőzésére szolgál a beavatkozás.
Az, a sikertelen próbálkozást tett, általában több orvossal találkozik, míg eljut a pszichiáterhez. Feltehetően előtte kezelni kell a sérüléseit illetve a károsodásokat, amelyek bekövetkeztek a kísérlet során. Ha ezeket a panaszokat megszüntették, a beteg fizikailag gyógyult, akkor kerül sor az elmegyógyászati kezelésre, de már ez idő alatt is jelentős lehet a lemorzsolódás, nem beszélve arról, hogy hány beteg utasítja vissza illetve hagyja abba a terápiát idő előtt.
A kezelések célja elsődlegesen a beteg életben tartása. Ez a gyógyszerek és a beszélgetés, azaz a pszichoterápia kombinációjával a legeredményesebb. A gyógyszerek segítenek a hangulat stabilizálásban, ám fontos megjegyezni, hogy ezeket nem rutinszerűen, hanem igen érzékenyen kell beállítani. Az egyik legveszélyesebb periódus ugyanis egy beteg életében a kevert mániás-depressziós epizód, amelynek kizárólag antidepresszánsokkal történő gyógyítása fokozhatja az öngyilkosság lehetőségét. A pszichoterápia alkalmával a páciensnek elsősorban olyan konfliktusmegoldási technikákat tanítanak meg, amelyek segítségével hatékonyabban kezelik a stresszes szituációkat és a mindennapi problémákat.
