Egy szerettünk halála önmagában is szívfacsaró, és kimondhatatlan fájdalom. De ha a halála ráadásul öngyilkosság következménye, amivel szembesülünk, ha lehet, még tragikusabb. Kutatási adatok igazolják, hogy az elhalálozás módja befolyásolja a környezet gyászreakcióit. Ebből következik, hogy az öngyilkosok környezetében élők nem teljesen úgy gyászolnak, mint a természetes halállal elhunytak hozzátartozói. Gyászuk komplikáltabb, intenzívebb, és gyakran hosszabban tart, mintha a halál "természetes okból" következik be.
Gyakran küzdenek például, a szerettük haláláért való felelősség gyötrő gondolatával, a visszautasítottság, elhagyatottság érzésével. Sajátos probléma a stigmatizáltság, a szégyen és a zavarodottság. A túlélők ("túlélő" az a személyt, aki szoros kapcsolatban állt egy később öngyilkosságot elkövetett személlyel, és lelki közelségből élte meg a tragikus eseményt) gyakran tűnődnek a szeretett személy halálának okáról, és folyamatosan kérdéseket tesznek fel, "miérteket" fogalmaznak meg önmaguknak.
Elsöprő erejű, kínzó, traumatikus fájdalmat érzünk, megsemmisítő érzések cikáznak körülöttünk. Felemészt a bűntudat, és folyamatosan azon rágódunk, tehettünk volna-e valamit, hogy megakadályozzuk. Csak Őrá tudunk gondolni, azt kívánjuk, bárcsak utána halnánk.
Habár soha nem fogja úgy érezni, hogy túl van rajta - hiszen mindig érezni fogja a veszteséget -, a legtöbb, amit tehet, hogy napról napra egy kicsit előrehaladva megpróbál túljutni a traumán, s megtanulva együtt élni a veszteséggel, végül vissza tud illeszkedni a társadalomba. A gyász első időszakában azonban ez még nem lehetséges.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Érzelmek sodrában
Bár egyes esetekben az öngyilkosság végső soron talán előre is látható, legtöbbször váratlanul éri a környezetet; a döbbenetet pedig fokozza, hogy az elkövetés módszere gyakran igen agresszív jellegű. A történtekre adott első reakció a sokk és a tagadás; idővel azonban, amikor a veszteség valósággá válik, sokféle új érzelem keletkezik: düh, zavartság, visszautasítottság. Ha egy szerettünk öngyilkos lesz, intenzív és erőteljes érzelmek árasztanak el bennünket:
- Sokk és tagadás: Hitetlenség és érzelmi dermedtség tart fogva. Nehéz elfogadni egy váratlan és tragikus halált, még akkor is, ha végső soron "voltak jelei". Úgy érezzük, ez nem történhetett meg, ez nem igaz, ez csak egy rémálom, és ha felébredünk, véget ér az egész.
- Döbbenet: Miért tette? Hogy tehette? Semmi jele/oka nem volt annak, hogy öngyilkos akart lenni. Nehéz összeegyeztetni, hogy a mi szeretettünk tette, amit tett.
- Harag, düh: Természetes, ha dühösek vagyunk. Általában azokra irányul ez a harag, akik szeretett halottunk közelében voltak az öngyilkosság idejében - orvosok, rendőrök, szociális munkások, barátok, családtagok. Őket vádoljuk. Úgy érezzük, cserbenhagyták szerettünket, nem vették komolyan az öngyilkossági szándékra utaló jeleket, vagy megakadályozhatták volna a halált. És persze haragszunk saját magunkra is. Dühösek vagyunk Rá is, megcsalatva, elhagyatva érezzük magunkat, mert itt hagyott minket a pokoli fájdalom és pótolhatatlan veszteség örökségével.
- Kétségbeesés: Magával ragad a szomorúság, a depresszió, a kudarc, a reménytelenség érzése. Úgy érezzük, akár utána is halnánk.
- Fájdalom: Bánat, szomorúság, gyötrődés és kín - gyászoljuk, siratjuk szerettünket, és saját magunkat is.
- Bűntudat: Eleinte úgy gondoljuk, hogy tehettünk volna valamit, hogy megakadályozzuk az öngyilkosságot. Azon rágódunk, "mi lett volna, ha...", "bárcsak másképp csináltuk volna", és magunkat okoljuk az ő haláláért. Úgy érezzük, hibákat követtünk el vele szemben, bánjuk azt a dühös telefont, a gyerekkori ugratásokat, vagy azt az elmulasztott látogatást.
Nem "csak" bánat és fájdalom
A gyásszal járó érzelmek mellett fizikai, viselkedéses, és szociális reakciók is jelentkeznek, s hosszabb vagy rövidebb időn át - akár hónapokig, vagy évekig - meghatározóak maradnak. Sírás, kiborulás, összeomlás. Vagy éppen az ellenkezője: a döbbenet és dermedtség uralkodik el, és egy könnycseppet sem tud ejteni.
Olyan heves, intenzív érzéseket tapasztalhat, melyek a poszttraumás stressz zavarhoz (PTSD) hasonlítanak, akár közvetlen a haláleset után, vagy akár hetekkel, hónapokkal utána. Gyakoriak a rémálmok, különösen akkor, ha szemtanúja volt az öngyilkosságnak, vagy Ön találta meg a holttestet. Nem ritka a szociális elszigetelődés sem, nem szívesen találkozik olyanokkal, megy olyan helyekre, akik/amik rá emlékeztetik. Maga elé idézi szerettét újra és újra, miközben folyamatosan válaszokat és okokat keres a halálára.
Ha megpróbálja semmibe venni ezeket az érzéseket, megpróbálja megúszni a gyászolást, nem várható, hogy "jobban legyen". A túlélők hajlamosabbak a depresszióra, és azok, akik nem találnak egészséges utat a megküzdésre, felőrlődnek a megoldatlan konfliktusban.
Ha már fizikailag és érzelmileg is kimerült, előfordulhat, hogy testi panaszok is fellépnek: alvási problémák, étvágytalanság, koncentrálási nehézség, fejfájás, hányinger, émelygés, emésztési problémák, kimerültség, motivációhiány vagy akár valamilyen betegség.
Segítség és támogatás
A veszteséget minden ember a maga módján rendezi el, és csak a saját időzítése szerint képes ezt megtenni. Ami az egyiknél működik, a másiknál hiábavaló. Az azonban fontos, hogy a túlélők megértsék, hogy a gyász idején milyen változatos reakciók léphetnek fel.
A veszteség feldolgozását meghatározza az elhunythoz való viszony, a túlélő neme és életkora, a támogató, segítő közösségek és rendszerek jelenléte, és természetesen az is, hogy az érintett milyen körülmények közt szerzett tudomást az esetről, netán ő volt-e az, aki rátalált a holttestre.
Természetes, hogy elsőként családtagokhoz, barátokhoz fordulunk vigaszért. Nagyon hasznosak azonban a gyászolók részére szervezett önsegítő csoportok is, ahol a túlélők olyan sorstársakkal kerülnek kapcsolatba, akik szintén átélték ezt a traumát, ezért valóban átérzik, megértik, a másik min megy keresztül. A csoportból erőt, megértést merítenek, és másoknak ugyanezt nyújtják. Mivel az öngyilkosság erősen stigmatizált, egy önsegítő csoportban könnyebb lehet erről beszélni. Ez komoly segítség, már csak azért is, mert a kommunikáció hiánya késleltetheti a gyászmunka befejezését és a "gyógyulás folyamatát". A sorstársak elfogadó közösségében szót kaphat a fájdalom, a harag, a bűntudat és minden olyan érzés, amit elrejtünk, kimondani szégyellünk, vagy egyszerűen csak nincs kinek kimondani. Egy ilyen csoportban empátiára, megértésre, útmutatásra lelhetünk.
Ha a trauma intenzitása nem csökken, vagy szervi problémái lennének, feltétlenül szakember segítségét kell kérni, különösképpen, ha netalán öngyilkossági gondolatai támadnak.
A pszichoterápia és a gyógyszeres kezelés is szükséges lehet. Általában rövid-távú kezelésre van szükség, ami segít túljutni a legnehezebb időszakon, a krízisen. Terápiára is szükség lehet elhúzódó, ún. komplikált gyász esetén. Családterápiára akkor lehet szükség, ha a gyásznak már a túlélő családi kapcsolatai látják kárát.
Meg kell küzdeni
Hogyan lehet a szeretett személy öngyilkosságát "feldolgozni"? Milyen probléma-megoldási módok léteznek?
- Ne zárkózzon be! A gyász során hajlamosak lehetünk az elszigetelődésre, visszahúzódásra. Ez végülis könnyebb, mint a fájdalmas érzésekkel, emlékekkel, szituációkkal szembenézni. De a család, a barátok, professzionális segítők támogatása, megértése, gondoskodása biztonság- és megkönnyebbülés érzést hoz, segíthet a fájdalom elviselésében.
- Ne tartsa magában érzéseit! Kezdetben könnyebb lehet az átéltekről egy biztonságos, támogató közegben beszélnie. Eleinte küzdeni fog magában azzal, hogy mit és mennyit mondjon el másoknak. Tegyen úgy, ahogy Önnek jó! Sok gyászolónak az a jó, ha nyílt és őszinte, és el tudja mondani, hogy akit gyászol, öngyilkos lett. Sokszor tapasztalható az emberek részéről elzárkózás, visszavonulás. Bizonyos általános félelmek gátolják a kommunikációt (nem tudom, mit mondjak / mi van, ha valami rosszat mondok / nem szeretném én is csak fokozni a fájdalmát stb.). Van, aki nem tudja, mit mondjon - akár még ki sem meri ejteni a halott nevét - ezért inkább kerüli a gyászolót. Önnek kell eldöntenie, hogy megosztja-e másokkal az érzéseit.
- Tegye, ami Önnek jó! Úgy gyászoljon, ahogy Ön gondolja, ne akarjon elvárásoknak megfelelni. Lehet, hogy Önnek fájdalmas meglátogatnia elhunyt szerettét a temetőben, míg másoknak az a jó, ha naponta ott vannak.
- Készüljön fel a fájdalmas emlékekre! Születésnapok, évfordulók, ünnepek és egyéb alkalmak, melyeket egyébként megünnepelne, most fájdalmas emlékeket idézhet. Ez normális reakció, ne haragudjon magára, ha emiatt szomorú. Ha az segít, változtassanak egy kicsit - egy időre - azokon a családi szokásokon, hagyományokon, melyeket túl fájdalmas folytatni.
- Ne siettesse magát! Ne legyen türelmetlen! Ha valakink önkezével vet véget az életének, az borzasztó csapás, és a gyógyulás - mint minden gyász - a saját iramában, lassan és fokozatosan történik csak. Lehet, hogy több szabadságra lesz szüksége, mint amennyi hivatalosan jár. Ilyenkor ne más mondja meg, hogy ennyinek már elégnek kellene lennie.
- Számoljon a visszaesésekkel! Lesznek napok, amikor jobb lesz, mint máskor. És ha már azt hiszi, jobban van, újra eláraszthatják a nyomasztó és fájdalmas érzések. Egy későbbi haláleset évekkel később újraélesztheti az öngyilkosság emlékét. Tudnunk kell, hogy a gyógyulás soha sem egyenletes. Lesznek benne megakadások, és a megküzdő képességünkön múlik, hogyan és mikor "leszünk túl" rajta.
Az is rendjén való, hogyha újra elkezdi az életet élvezni, ha nevetni mer egy filmen vagy gyermeke bohóckodásán. Ha újra éli az életét (társaságba jár, űzi a hobbiját, szórakozik), azzal nem árulja el szerette emlékét. Ezek a gyógyulás jelei.
A jövő, nélküle
Ha egy szerettünk öngyilkos lesz, úgy érezzük, nincs tovább, soha nem fogjuk tudni újra élni, élvezni az életet. Valójában teljesen soha nem fogjuk tudni kiheverni a veszteséget. Mindig fogunk azon tűnődni, miért történt, és az emlékek még évekkel később is fájdalmas érzéseket fognak előidézni. Végül azonban az intenzitás fakulni fog, a tragédia már nem fogja minden éjjelét, s nappalát uralni. Újra értelmet és célt találhat a mindennapokban, és képes lehet az együtt töltött boldog időket felidézni. Ha megérti és elfogadja, mivel áll szemben, képes lehet eljutni idáig, s élni az életet, nélküle.
Forrás:
www.mayoclinic.com
Legjobban: