Az imposztor-szindróma lényege, hogy az érintetteknek hiába van meg a szükséges végzettségük, tapasztalatuk, és hiába érnek el jó eredményeket, önbizalomhiány és alkalmatlanságérzés gyötri őket. Ellensúlyozásképpen még keményebben dolgoznak, és még többet követelnek maguktól, aminek azonban rendkívül romboló hatása lehet. A jelenséget feltáró korai kutatások elsősorban a befutott, sikeres nőkre összpontosítottak, később viszont világossá vált, hogy az imposztor-szindróma bárkit érinthet bármely szakmában, a végzős diákoktól egészen a felsővezetőkig - olvasható a Healthline cikkében.
Így érzik magukat
Az érintettek még akkor is a szerencsének vagy a megfelelő időzítésnek tulajdonítják a sikereiket, ha mások a tehetségüket dicsérik. Képtelenek elhinni, hogy a saját érdemeiknek köszönhető, amit elértek, és szabályosan rettegnek attól, hogy végül mások is rájönnek erre. Azzal, hogy folyamatosan hajtják magukat, többféle céljuk is van. Szeretnék
- megakadályozni, hogy a környezetük felismerje a hiányosságaikat vagy kudarcaikat;
- elérni, hogy méltóvá váljanak arra, amiről egyébként úgy gondolják, hogy nem érdemlik meg;
- pótolni mindazt, amiről úgy gondolják, hogy hiányzik belőlük;
- enyhíteni a bűntudatukat, amiért "becsapták" az embereket.
Az időről időre elért jó eredmények nem nyugtatják meg az érintetteket, csak még nehezebbé teszik az ördögi körből való kitörést: az imposztor-szindrómában szenvedők úgy tekintenek a sikereikre, mint a rátermettségük illúziójának fenntartásáért tett erőfeszítésük végtermékeire. Szimpátia vagy szánalom - ezzel magyarázzák, ha elismerést kapnak. Ráadásul annak ellenére, hogy az elért eredményeiket nagyrészt a véletlennek tulajdonítják, még a legapróbb hibáért is önmagukat okolják: minden baki egyfajta igazolás, hogy híján vannak a szükséges képességeknek, intelligenciának. Ez idővel szorongást, depressziót, bűntudatot okozhat. Az érintettek a lelepleződésüktől való állandó félelemben élnek, miközben görcsösen törekszenek a tökéletességre. A tökéletességre, amit ha nem érnek el, bűnösnek vagy értéktelennek érzik magukat, arról nem is beszélve, hogy az állandó küzdésben szép lassan kiégnek, túlterhelődnek.
Különböző típusai vannak
Dr. Valerie Young, az imposztor-szindróma szakértője a jelenségről szóló könyvében öt imposztortípust különböztetett meg:
- a perfekcionista: a tökéletességre törekszik (gyakran az élet minden területén), még az apróbb hibák miatt is kritizálja magát, és szégyenkezik miattuk. Az új kihívásokat is kerüli, mert fél, hogy nem tud 100 százalékosan megfelelni.
- a géniusz: kevés erőfeszítésébe kerül, hogy megtanuljon, elsajátítson dolgokat. Ezért, ha nehézségekbe ütközik, önmagát vádolja, úgy érzi, nem elég jó. Amennyiben valami nem sikerül elsőre, szégyenkezik, zavarba jön.
- az individualista: úgy gondolja, mindent egyedül kell megoldania, ha ez nem sikerül, azt nagyon méltatlannak érzi. A segítség elfogadása számára kudarc, a hiányosságainak a beismerése.
- a szakértő: azt hiszi, mindent tudnia kell az adott témáról, feleslegesen sok időt szentel a kutatásnak. Ha valamit nem tud, azt személyes kudarcként éli meg.
- a szuperhős: minden szerepben sikeres akar lenni, ha ez nem megy, alkalmatlannak érzi magát. A siker érdekében a végsőkig elmegy.
Mi állhat a háttérben?
Bár egyelőre nem tudják, pontosan miből gyökerezhet az imposztor-szindróma, számtalan olyan tényező van, amely triggerként funkcionálhat. Ilyen például a káros szülői magatartás: ha gyerekkorban magas elvárásokat támasztottak az érintettel szemben, állandóan összehasonlították őt a testvéreivel, túlságosan irányították vagy féltették, esetleg élesen kritizálták az általa elkövetett hibákért, nagy az esély az imposztor-szindróma kialakulására. Bizonyos személyiségjegyek (perfekcinoizmus, neuroticizmus), meglévő mentális betegségek (depresszió, szorongás) is hajlamosíthatnak, sőt, az is, ha valaki nemi, faji, etnikai előítéletek áldozatává válik. Az olyan helyzetek, ahol új szerepben kell megfelelni, szintén megágyazhatnak az imposztor-szindrómának. Ha például új munkahelyre kerülünk, természetes, hogy aggódunk, hogy fogunk megfelelni: a rossz érzések az esetek többségében elhalványulnak, ahogy egyre jobban megismerkedünk a feladatkörünkkel, előfordulhat azonban, hogy csak súlyosbodnak. Főleg akkor, ha nem kapunk segítséget, támogatást.
Ezt kell tennünk
De hogyan segíthet magán az, aki imposztor-szindrómában szenved? Az első és legfontosabb, hogy beszéljünk az érzéseinkről - nem kell azonnal szakemberhez menni, egy megbízható barátunknak is elmondhatjuk, miért szorongunk. Ennek nyomán nemcsak megkönnyebbülünk, de akár az is kiderülhet, hogy az ismerősünk is hasonlóan érez, mint mi, ami ugyancsak segíthet jobban érezni magunkat. Igyekezzünk elkerülni, hogy mindent egyedül csináljunk: ha úgy alakul, kérjünk segítséget családtagjainktól, barátainktól, kollégáinktól. Útmutatást, támogatást kaphatunk tőlük, megerősíthetnek minket abban, hogy rendelkezünk a megfelelő képességekkel, és bátoríthatnak is minket a fejlődésben.
Segíthet, ha górcső alá vesszük a kétségeinket. Ha ránk törnek, kérdezzük meg magunktól, milyen tények támasztják alá a meggyőződésünket. Ezután keressünk olyan bizonyítékokat, amik pedig ellenük szólnak. Tegyük fel, hogy egy előléptetésre való jelentkezést fontolgatunk, de nem hisszük, hogy megvan bennünk az, ami ehhez a pozícióhoz szükséges. Talán egy apró hiba, amit néhány hónappal ezelőtti feladat során elkövettünk, most is kísért minket, vagy úgy gondoljuk, hogy a munkatársaink, akik mindig dicsérnek minket, inkább csak sajnálatból teszik. Ilyenkor jusson eszünkbe, hogy nehéz lenne az összes kollégánkkal elhitetni, hogy jól teljesítünk, ha ez valójában nem igaz, ráadásul, ha rosszul dolgoznánk, az már rég feltűnt volna. Ha folyamatosan kapunk bátorítást és elismerést, az arra utal, hogy jól csináljuk, amit csinálunk, és megérdemeljük az előléptetést.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Arról is szokjunk le, hogy másokhoz hasonlítjuk magunkat. Mindenki egyedi képességekkel rendelkezik: azért tartunk ott, ahol, mert valaki felismerte a tehetségünket és a bennünk rejlő lehetőségeket. Lehet, hogy nem mindenben jeleskedünk, amibe belevágunk, de ez nem is elvárható, hiszen senki sem képes arra, hogy minden feladatot hibátlanul abszolváljon. Még ha úgy is tűnik, hogy valaki mindent kézben tart, nem tudhatjuk, hogy mi van a háttérben. Nem baj, ha egy kis időre van szükségünk, hogy megtanuljunk valami újat, még akkor is, ha valaki más látszólag azonnal tisztában van mindennel. Ahelyett, hogy hagynánk, hogy mások sikere rávilágítson a hibáinkra, koncentráljunk arra, hogyan tudjuk fejleszteni a számunkra fontos képességeket.
Ez is érdekelhet
Amit ne feledjünk
A sikerhez nem kell tökéletesnek lenni. A tökéletességet gyakorlatilag lehetetlen elérni, ezért nem szabad imposztorként, csalóként gondolnunk magunkra, ha nem megy. Ítélkezés és elégedetlenség helyett kedvességgel, együttérzéssel forduljunk magunk felé, ez segíthet az egészséges önkép kialakításában, és önfejlesztésre motiválhat. Amennyiben viszont úgy érezzük, egyedül nem boldogulunk, forduljunk szakemberhez - hiszen segítséget kérni nem szégyen...
