Mielőtt belevágnánk a részletekbe, egy rövid játékra invitálnánk a kedves olvasót! Válaszoljon magában fejből minél gyorsabban a következő kérdésre, anélkül, hogy utánaolvasna a témának, illetve folytatná a cikk olvasását: melyik európai országot sújtja legerősebben a világjárvány?
Mi lehet a válasz? Olaszország? Bármennyire is jó tippnek tűnik, valójában közel sem ez a helyes megfejtés. Az igazolt fertőzések és a COVID-19 okozta halálesetek terén Olaszország nincs ott az első tízben a kontinensen. Ezzel együtt, mint azt Taha Yasseri adattudós, a Dublini Egyetem kutatója a The Conversation oldalán megjelent cikkében írja, érthető, miért válaszolnak mégis sokan a kérdésre a dél-európai országgal. Olaszország volt ugyanis az első állam Európában, ahol gyorsan kibontakozott a járvány, és eleinte valóban nagyon magas esetszámokról és az egészségügyi ellátórendszer túlterhelődéséről érkeztek onnan hírek. A pandémiával kapcsolatos kezdeti élményeink fókuszában tehát valóban Olaszország állt, és bár később máshol is felgyorsult a vírus terjedése, a legtöbbünk fejében mégis az olaszországi helyzet ragadt meg.
"Az emberi agy egy csodálatos gépezet, amely képes összetett információk kezelésére is. Annak érdekében pedig, hogy segítsen számunkra gyorsan átlátni a meglévő információkat, ezáltal hamar tudjunk döntéseket hozni, agyunk egyfajta kiskapukat, úgynevezett heurisztikákat használ. Legtöbbször ezek a kiskapuk valóban elősegítik, hogy jó döntéseket hozzunk, olykor azonban kognitív elfogultsághoz vezethetnek" - fogalmaz cikkében Yasseri. Hozzáteszi, a fenti játék trükkje, hogy gyors választ kér. A kognitív elfogultság is egy kiskapu az agy számára, kiskapukra pedig jellemzően akkor van szüksége, ha limitáltak az erőforrásai - ebben az esetben a szűkös erőforrást a válaszadásra hagyott idő rövidsége jelenti.
Kezdetben tehát ténylegesen Olaszországot sújtotta leginkább a koronavírus-pandémia, ezt az információt pedig agyunk referenciapontként használja. Ez az úgynevezett lehorgonyzási torzítás, avagy lehorgonyzási heurisztika, amikor túlzottan erősen támaszkodunk egy-egy információmorzsára egy adott témában, és később sem tudjuk frissíteni tudásunkat, ahogy újabb és újabb ismeretekkel találkozunk. Yasseri az Oxfordi Egyetemen dolgozó Jannie Reherrel közösen a közelmúltban megjelentetett egy tanulmányt , bemutatva, hogy a lehorgonyzási torzítás mennyire sokszínű formában jelentkezhet. Minden esetben van azonban egy közös jellegzetesség: az agy számára könnyebb ragaszkodni az elsőként hallott és eltárolt információhoz, hogy aztán döntéseinket és általában véve a világlátásunkat arra alapozza referenciapontként. De miért lehet ez kockázatos?
Elveszve a járványügyi adatok erdejében
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
A mostani pandémia sok tekintetben új helyzetet teremtett a világban, így például korábban ritkán látott információáradattal öntötte el a mindennapokat. Hatalmas mennyiségű tény és adat vált széles körben elérhetővé azok számára, akik tájékozódni szerettek volna a témában. Elég csak a baltimore-i Johns Hopkins Egyetem térképére gondolni, amelyen már a kezdetektől nyomon követhettük a pandémia terjedését, és amely puritán megjelenése ellenére is rövid idő alatt milliárdos nagyságrendű látogatószámot vonzott be. De emellett a média minden ága folyamatosan friss információkkal látta el az olvasókat, nézőket és hallgatókat. Csakhogy, mint arra Yasseri rámutat, az óriási ismeretdömpinghez képest összehasonlíthatatlanul kisebb nagyságrendet képvisel az, amennyi adatot értelmezni és kezelni tud egyszerre az emberi agy.
"Agyunk fogta magát, és lehorgonyzott a számok és egyéb információk első hullámánál, majd később is ragaszkodott azokhoz" - fogalmaz a szakember. Kifejti, később, amikor mind újabb információk láttak napvilágot a témában, agyunknak időbe telt, hogy újrahorgonyozva naprakészen tartsa tudásunkat. Mindez végül adatfáradtságoz vezetett, amikor is már kevesebb figyelmet szenteltünk az események követésének, és sok esetben akár a kezdeti ismeretek is elhalványultak a fejünkben. Mekkora távolságot is kellett tartani másoktól az első ajánlások szerint? Egy métert? Kettőt? Vagy másfelet? Ki emlékszik már erre?
Persze a járvánnyal kapcsolatos kommunikáció nem korlátozódott csupán a vírus terjedésére, a fertőzésszámok alakulására, illetve a kötelező távolságtartásra. Kezdetben arról hallhattunk például, hogy amennyiben a népesség 60-70 százaléka védetté válik az új koronavírussal szemben, legyen szó akár természetes fertőzés, akár vakcina nyújtotta immunitásról, akkor már kialakulhat a kellő nyájimmunitás. A későbbi kutatások szerint ugyanakkor inkább 90-95 százalékos arány lehet a megfelelő, ami persze jelentősen magasabb érték az első becsléseknél. Mindazonáltal Yasseri és Reher tanulmánya szerint az első információ olyannyira alapvetéssé vált, hogy az újabb tudományos eredmények már nem tudták azt kitörölni a többség emlékezetéből.
"Részben ez lehet a magyarázat az oltásokkal szembeni szkepticizmusra is, amely számos országban megfigyelhető. Elvégre, ha már elég embert beoltottak, akkor miért kellene vállalnunk a vakcinák mellékhatásainak kockázatát? Más kérdés, hogy valójában az elég közel sem elég" - hangsúlyozza a kutató. Mint írja, természetesen nem arról van szó, hogy teljesen le kellene mondanunk a pandémiával kapcsolatos tájékozódásról, kizárva gondolatainkból az új információkat és statisztikákat. Meg kell azonban tanulnunk, hogyan dolgozhatjuk fel az új ismereteket kognitív korlátaink tükrében. "Ha újból átélhetnénk a teljes eddigi világjárványt, sokkal óvatosabb lennék abban, hogy mennyi adatnak teszem ki magam, így megelőzve az adatfáradtságot. Ha pedig döntésekről lenne szó, akkor elég időt hagynék magamnak arra, hogy ne kényszerítsem az agyamat kiskapuk használatára. Inkább ellenőrizném a legfrissebb tényeket, mintsem arra a tudásra támaszkodjak, amelyről úgy hiszem, már a birtokomban van. Ezzel a kognitív elfogultság veszélyét minimálisra lehet ugyanis szorítani."
