Mi jut eszünkbe arról a szóról, hogy veszteség? Legelőször, legtöbbünknek a halál. Pedig nem csak a halál jelenthet számunkra veszteséget, hanem egy sor más is: elmúlt szerelem vagy barátság; gyermekkorunk, fiatalságunk elvesztése; véget ért házasság; életterünk megváltozása; a testünkben lejátszódó változások; régi énünk elvesztése - mind veszteségként érhet bennünket. Ma még nem került be a köztudatba, hogy nemcsak a halál okozta veszteség után kell elvégeznünk a gyászmunkát, hanem minden más esetben is, például ha lezárul egy életszakasz. Az, hogy mi módon éljük meg veszteségeinket; hogyan, mikor és miként ér véget a veszteség felett érzett gyász, számtalan dologtól függ: életkorunktól, a veszteségre való felkészültségünktől, válságmegoldó repertoárunktól, kríziskezelő képességünktől, a támogató környezettől. Meghatározó persze a veszteségeink általi egyéni edzettségünk is.
Veszíteni sajnos tudni kell
Az ember számára veszteségérzést okoz minden olyan dolognak vagy tulajdonságnak az eltűnése, megszűnése, amely az egyén számára fizikai, érzelmi vagy pszichológiai szempontból jelentős volt. Ez egy szubjektív élmény, mindenki más számára mást jelent; mértékét sok minden befolyásolja. Életünk során bizony erőfeszítéseket kell tennünk annak érdekében, hogy tudjunk alkalmazkodni, együtt élni életünk fájdalmas változásaival, a különféle veszteségekkel. Bár a veszteségen elsősorban egy fontos személy halál általi elvesztését értjük, fontos, hogy a történések sokkal tágabb körét is képesek legyünk veszteségélményként látni.
Mi mindent veszíthetünk?
Nézzünk néhány példát, milyen típusú veszteségek érhetik az embert!
- Halál általi veszteség (melybe beleértendő a vetélés, abortusz is), amikor egy szeretett személyt veszítünk el;
- Betegség (akár fizikai vagy mentális; akut vagy krónikus), melyben az egészség, a "normális életmód" veszik el;
- Fogyatékosság (fizikai vagy szellemi), hiszen elveszítjük a "normális életesélyek, életmód" lehetőségét;
- Válás, elszakadás (házasság felbomlása vagy fejlődés miatti leválás), mellyel elveszítünk egy életszakaszt;
- Egzisztenciális veszteségek, melyek alatt érthetjük pozíció, hatalom, tulajdon, hagyományok, az otthon, közösség elvesztését;
- Munkanélkülivé válás, hiszen elveszik a megélhetés forrása, a biztonságérzet, a kereső szerep, az önértékelés;
- Ínségek, melyek során alapvető szükséglet-kielégítésünk válik lehetetlenné;
- Katasztrófák, melyek veszteségek egész sorai;
- Szabadságvesztés;
- Pszichikus veszteségek, mely lehet akár bizalomvesztés, az önbecsülés, megbecsülés, remények, vágyak, ideálok, eszmék elvesztése;
- Migráció, a lakóhely elvesztése, mely együtt jár a biztonságos életmód, a társas közeg, a szociális háló elvesztésével.
Ezeken a veszteségeken kívül beszélhetünk még ún. normatív veszteségekről, amelyek a fejlődés érdekében, egy-egy életciklus-váltással járnak együtt. Egyéni és családi életünk fejlődési folyamatában ugyanis elkülöníthető szakaszok vannak, melyek mindig újabb és újabb megoldandó feladatokat hoznak magukkal. Ezekben a fordulópont jellegű szakaszokban, amikor túljutunk egy fejlődési fázison, valami szükségszerűen elveszik. Gondoljunk például az elköltöző felnőtt gyermekek esetében az "üres fészek" szindrómára, a serdülőkori vagy az életközépi válságra, vagy akár a nyugdíjazásra. Egész életünk folytonos változás tehát, melynek során elveszítünk valamit. A veszteség azonban "nyereséget" is tartogat: a lehetőséget, hogy életünket új tartalommal töltsük meg, s lelkileg gyarapodjunk az elvesztett "érték" önmagunkba építésével.
A veszteség utolér
Aki ezeket a változásokat nehezen fogadja, sajnos neki azt is nehezebb elfogadni, hogy a gyász érzésének is megvannak a szakaszai : sokk, bénultság, hitetlenkedés, tagadás; ezt követi az érzelmek kaotikus zűrzavara (félelem, harag, tiltakozás, bűntudat); majd a végérvényes veszteség elfogadása; és a világhoz való új viszony kialakulása. Ha képesek vagyunk azt elfogadni, hogy ezeket a szakaszokat egy folyamatnak tekintsük, akkor érzékelhető lesz számunkra, hogy haladunk valami felé - bánatunk enyhülése, és a veszteség elfogadása felé.
Ez is érdekelhet
Gyászolni (tudni) kell
Társadalmi szintű probléma sajnos, hogy közösségi és családi szinten is már majdnem elvesztettük a gyászolás képességét, és ezáltal azt is, hogy a gyászolás révén az elvesztett értékeket "belsővé mentsük", s így az elvesztésüket a realitásban megfelelően tudomásul vegyük. Ma már nem sirathatunk el, nem engedünk gyógyírt találni. A régiek bölcsebbek voltak, mint a mai kor embere. Ha meghalt valakijük, kabátjuk, gallérjuk hajtókáján fekete szalag jelezte, hogy gyászol, tapintatosan illik bánni vele, hiszen nehéz lelki krízisen megy át. A veszteség feldolgozásának minden kultúrában jól kidolgozott rítusa volt. Kollektív események szerveződtek erre, a siratóasszonyoktól a halotti torig, a feketében töltött gyászéven keresztül a gyászmiséig, és ma már ki tudja, mi minden volt hivatva a gyászolókat segíteni. Mindegyiknek megvolt a maga szimbolikus jelentősége. Mindez ma hiányzik. És hiányoznak azok a kommunikációs helyzetek is, amelyekben a gyászoló vagy a veszteséget szenvedett ember átélheti, hogy az ő vesztesége feletti bánatát a többiek jogosnak tartják. Kinek adatik ma meg, hogy elsirassa elveszített házát, földjét, megbecsült közösségi szerepét, egy kapcsolatát, munkáját, élete szorgos munkájának gyümölcseit, vagy éppen élete egy szakaszát? Pedig ez elemi szükséglete az embernek, s hogy kinek mi mekkora veszteséget jelent, azt csak ő érzi. Csak azzal segíthetünk, ha tiszteletben tartjuk a másik ember érzéseit, megadva neki a lehetőséget, hogy kifejezze azt. A veszteségek komoly lelki fájdalmat okoznak, ezért bekövetkeztükkor krízisállapot alakul ki. A lelki fájdalom feldolgozásának pedig útja és ideje van. A gyászmunka elvégzésére igenis szükség van, nem viselkedhetünk úgy, mintha mi sem történt volna, mert akkor még többet veszítünk, mint amit az élet szükségképpen kiszabott ránk.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
