Tévhit: a gyász egy érzelem
A gyászra szokás úgy gondolni, mintha egyetlen, nagy érzésről lenne szó, pedig valójában egy számos különböző emócióból álló folyamat. Része lehet a szomorúság, a harag, a frusztráció, a bűntudat, a sokk, a kétségbeesés, sőt, az sem ritka, hogy különféle pozitív gondolatok kapcsolódnak hozzá. Utóbbira egy példa: ha borzasztó fájdalmakkal küzdött, akit elvesztettünk, megkönnyebbülhetünk, hogy elment, hiszen nem szenved többé. Bárhogyan is legyen, nem szabad elfelejtenünk: ilyenkor normális, hogy majd' szétrobbanunk az érzésektől, hogy kavarognak a gondolataink - ne fojtsunk el semmit, beszéljünk róluk, adjuk ki magunkból.
Tévhit: a gyász rossz dolog
A legtöbb ember kizárólag negatív emléket, érzést, gondolatot kapcsol a gyászhoz, pedig kutatások bebizonyították, hogy a folyamat kifejezetten egészséges. Segít, hogy szembenézzünk, megbirkózzunk a vesztéséggel, és szerves része az elfogadásnak, újrakezdésnek. Ha egy szerettünk meghal, időre van szükségünk, hogy alkalmazkodjunk az új helyzethez. Olyan kérdések zakatolhatnak a fejünkben, mint hogy "Mihez kezdek nélküle?", "Ki vagyok én most, hogy ő már nincs?", "Hogyan őrizhetném meg a legjobban az emlékét?". A gyászszakértők szerint a gyász során megtalálhatjuk a válaszokat, ezáltal pedig lassan, de biztosan meggyógyulunk: adózhatunk az elhunyt emlékének, közben pedig visszatérhetünk az életbe.
Tévhit: minél tovább gyászolunk, annál jobb
Sokáig még a szakértők is hittek abban, hogy minél tovább tart a gyász, annál könnyebb végérvényesen feldolgozni, hogy akit szerettünk , már nincs velünk. Ha ugyanis, szólt a téves vélekedés, nem siratjuk elég ideig a veszteséget, félő, hogy rengeteg negatív érzelem marad bennünk, tagadjuk a történteket, az elhunyt emléke pedig örökké üldözni fog minket. Mára szerencsére megváltozott a felfogás, és kiderült, egészséges lehet a rövid, visszafogott, de a hosszú, intenzív gyász is.
George Bonnano, a Columbia Egyetem pszichológusa egyébként végzett a témában egy kutatást , amiből kiderült, hogy bár rengeteg különféle "gyászútvonal" létezik, a legtöbb ember kettőt követ. A gyászolók 10-20 százalékát nagyon megrendíti a veszteség: néhány hétig, hónapig borzasztóan rosszul érzik magukat, már-már depressziós tüneteket is mutathatnak, de egy idő után visszatérnek az életbe. A vizsgált alanyok 50-60 százalékán ezzel szemben kívülről semmi sem látszik, belül azonban iszonyúan szenvednek, és kínozza őket a hiány.
Tévhit: a gyásznak van egy bevett "gyakorlata"
Egy széles körben elfogadott elmélet szerint - amelyet Elisabeth Kubler-Ross pszichológus dolgozott ki - a gyásznak öt stációja, kvázi bevett "gyakorlata" van: tagadás, düh , alkudozás, depresszió és elfogadás. Mára azonban egyre világosabbá válik, hogy a folyamatot nem lehet ennyire leegyszerűsíteni. Tanulmányok kimutatták, hogy teljesen egyedi, ki hogyan éli meg a gyászt. Egyes emberek végighaladnak a fentebb említett szakaszokon, mások többet "kihagynak", és úgy érnek el az elfogadáshoz. Valójában eddig még egyetlen, szakemberek által összerakott elmélet sem tudta teljesen pontosan leírni, hogy viselkednek az emberek az után, hogy elvesztettek valakit. Ezért fontos, hogy ne akarjunk megfelelni semmilyen konvenciónak, szabálynak, ne akarjunk beleférni különféle skatulyákba, mert többet ártunk vele magunknak, mint használunk.
Tévhit: fölösleges elmenni gyásztanácsadóhoz
Bár valamelyest enyhült az ellenállás, az emberek többsége még mindig tart attól, hogy lelki bajaival szakemberhez forduljon, sőt: sokan szégyellnivaló dolognak gondolják az effajta lépéseket. Pedig ha a testünk gyógyítása érdekében orvosokat keresünk fel, miért ne kérnénk segítséget ahhoz, hogy emocionálisan is rendbe jöjjünk? Nincs mindenkinek szüksége gyásztanácsadóra, de fölöslegesnek titulálni hatalmas butaság. Ha úgy érezzük, nem tudunk megbirkózni a veszteséggel, ne emésszük tovább magunkat, hanem menjünk el egy szakemberhez. A közös beszélgetések olyan útra vezethetnek rá, amelyet egyedül esetleg nem találtunk volna meg, ezáltal könnyebben fogadhatjuk el, hogy a szerettünk már nincs velünk.
Forrás: psychologytoday.com