Miközben mindenkiben mélységes vágy él a boldogságra, szeretetre, szinte minden mást fontosabbnak tekintünk: sikert, hatalmat, pénzt, tekintélyt. Boldogságvárásunkat konkrét dolgokhoz kötjük, remélve, hogy azok birtoklása meghozza számunkra a tartós boldogságot. Az ész hatalmát hirdetjük, életünket áthatja a teljesítménykényszer, az önzés, másokban kizárólag versenytársat látunk, fel- és kihasználjuk önmagunkat és a körülöttünk élőket.
Mindannyian sejtjük, hogy a boldogság összefügg másokkal, az önfeledt együttléttel, oldottságunkkal. Utunk ezért gyakran vezet az alkoholizmus, a kábítószerszedés, a szerelem nélküli szexuális élmény hajszolása felé, melyek ugyan időszakos jó érzést okoznak, de elmúltukkal még nagyobb lesz az elszigeteltség élménye.
Választhatjuk a csoporthoz való teljes alkalmazkodást, melyben megszabottak, szabványosítottak a tulajdonságok, a feladatok, a szórakozás módja. Bár a csoporthoz való tartozás élménye állandó, ára a monotónia és önmagunk feladása, melyben mégsem érezzük boldognak magunkat.
Ha körülnézünk a környezetünkben vagy őszintén szembenézünk önmagunkkal, ezen a két úton boldogság helyett magánnyal, szorongással, elégedetlenséggel, elsivárosodott kapcsolatokkal, unalommal, gyűlölködéssel találkozunk. Ezek az érzések akkor is jelen vannak, ha a fájdalom és a félelem miatt igyekszünk nem venni tudomást róluk.
A boldogság és a szeretet utáni vágy apró gyermekkorunkban megszületik és állandósul. Akkor még nem volt időtudatunk, mindent megkaptunk ellenszolgáltatás nélkül, öntudatlanul örültünk a létünknek, anyánkkal való meleg, biztonságot adó összeolvadásban éltünk. A boldogság gyakran ilyen időtlen, üdvösségszerű állapotként lebeg felnőttkorban is előttünk.
A tartós szeretet és boldogság gyermekkorunk jussa. Érett felnőttként elnyeréséért sokat kell tennünk. Ahhoz, hogy boldogan élhessünk, két utat kell bejárnunk.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Az egyik a - tág értelemben vett - szeretet útja, a másik az önmegvalósítás. Ha azzal áltatjuk magunkat, hogy ennél mi sem könnyebb, ezt nem kell megtanulnunk, mélységesen tévedünk.
A szeretet két személy közötti egyesülés, összeolvadás. Az éretlen szeretet behódolásként vagy uralkodásként jelentkezik. Az érett szeretetben mindkét ember megőrzi egyéniségét és integritását. A szeretet nem passzív érzelem, hanem folyamatos tevékenység. Szeretni annyit jelent: adok, nem pedig kapok. Adom a legbecsesebbet, önmagamat, mindent, ami eleven bennem: örömöm, bánatom, érdeklődésem, együttérzésem, barátságom, vonzalmam, hálám, értelmem.
Az, aki csak befogadni, felhalmozni tud, úgy érzi, az adás tényével megfosztja magát valamitől, áldozatot hoz, "felad" valamit.
Az érett, alkotó, adni tudó ember úgy érzi, e tettben elevensége, ereje, értéke fejeződik ki. Gazdagnak érzi magát, hiszen másnak is juttat önmagából, s egyben gazdagítja, elevenebbé teszi a másik személyt. Ezzel életre kelt a másikban is valamit, adakozóvá teszi, ami visszasugárzik rá. A szeretet ezért szeretetet teremt.
Az érett személyiség szeretete törődő és felelősségteljes, figyel a másik ember kimondott vagy kimondatlan igényeire. Ahhoz, hogy ez ne fajulhasson uralkodássá, birtoklássá, a másik személy tisztelete segít hozzá. Ez azt jelenti, hogy tisztában vagyok a másik egyéniségével, azt akarom, hogy a maga módján fejlődjön, alakuljon. őt szeretem, nem egy illúziót és nem azt, akinek - szerintem - lennie kéne. Ehhez pedig ismernem kell. A szeretet a megismerés egyetlen olyan módja, amikor valódi, mély ismeretekhez juthatok, hiszen csak ekkor nem kell a másiknak félnie tőlem: kritikámtól, elégedetlenségemtől, elvárásaimtól, elfordulásomtól.
A másik út, melyet be kell járnunk, az önmegvalósítás útja. Mindannyiunkban megvan az a vágy, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki önmagunkból.
Ehhez meg kell ismernünk önmagunkat olyannak, amilyenek valójában vagyunk.
Ha szeretetkapcsolatban megmutatjuk magunkat másoknak, ha szólni merünk érzéseinkről, megtapasztalhatjuk hogyan látnak minket, s ez helyes irányban módosíthatja az önmagunkról alkotott képet.
Ha ugyanolyan adakozóan, felelősséggel, tisztelettel és törődéssel nézünk tükörbe, mint ahogyan másokhoz közeledünk, képesekké válunk megszeretni önmagunkat hibáinkkal, félelmeinkkel együtt. Ez teremt lehetőséget arra, hogy önmagunkra fordított energiánk ne állandó titkolózásra, rejtőzködésre, páncél vagy álarc mögé bújásra fecsérlődjék, hanem a hibák kiküszöbölésére, a belső akadályok elhárítására, a valódi vágyak megismerésére, a természet tiszteletére, az alkotómunkára és a másokhoz való szeretetteljes odafordulásra, mely megteremti a szabadságot, a belső harmóniát és a boldogságot.
Ősszel a nappalok rövidülése, a lecsupaszodó fák eszünkbe juttatják saját mulandóságunkat.
Ez is érdekelhet
Jó volna úgy bevégeznünk életünket, hogy elmondhassuk, boldogan éltünk, amíg meg nem haltunk. VIII./9., 2000. Szeptember
