Természetes folyamat, hogy egy párkapcsolatban összecsiszolódunk, alakulunk egymáshoz. Ennek az alapja a kölcsönös elfogadás, amely nélkül csak állandó konfliktusokon keresztül zajlana az együttélés. Sajnos azonban egy kapcsolat kudarcra van ítélve, ha azon alapszik, hogy a másikat meg akarjuk változtatni. Ez esetben ugyanis nem az adott személyhez kapcsolódunk, nem arra vagyunk kíváncsiak, ő milyen ember, hanem egy általunk elképzelt képhez szeretnénk igazítani valakit, aki épp alkalmasnak tűnik a szerepre. A témáról Almási Kitti pszichológus írt a HVG Extra Pszichológia legfrissebb számában.
Alkalmazkodástól az elhidegülésig
Egy párkapcsolat kezdetén mindkét fél részéről megindul egyfajta közeledés a másik felé: elkezdünk érdeklődni a másik hobbija iránt, időbeosztásunkat, életmódunkat az övéhez igazítjuk. A másikban rejlő rengeteg lehetőség közül bizonyosakat felerősítünk, más jellemzőket pedig háttérbe szorítunk azzal, ahogyan hatunk egymásra. Külső szemlélőként úgy tűnhet, hogy az ember képes teljesen megváltozni a másik mellett, valójában viszont csak átrendeződött, hogy jobban kapcsolódhasson a másikhoz.
Előfordulhat viszont, hogy az egyik félnek olyan dolgokat kell a háttérbe szorítani, amik korábban alapvetően meghatározták. Egy alapvetően társasági ember egy introvertált pár mellett hajlamos begubózni, melyet először csak barátai nehezményeznek, de később - látva a többiektől való távolodását - ő maga is egyre nehezebben visel. Visszakozni kezd, hadakozik a korábbi életviteléért, és egy idő után már azt veszi észre, hogy nem is önmaga. Szégyent érez, hogy hátat fordított azoknak, akik oly sok évig kitartottak mellette - ráadásul mindezt nem a saját elhatározásából tette, hanem mert párja erre kényszerítette őt. Mikor ez megfogalmazódik benne, a párja ellen fordul, őt hibáztatja a folyamatért, amit tulajdonképpen saját maga hagyott eszkalálódni.
Fontos ilyenkor belegondolni: ha határozottabban kiálltunk volna értékeink mellett, valóban ide jutunk? Végig kell gondolni, lehet-e valóban okolni valakit azért, mert mi magunk olyan döntéseket hozunk, hogy a másik kedvére tegyünk, ahelyett, hogy azt tennénk, amit valóban szeretnénk. Szakításkor a leggyakrabban elhangzó, elégedett sóhajtással kísért mondat, hogy végre ismét a magam ura lehetek, azt tehetek, amit csak akarok. Ez a mondat azonban nem tér ki arra, hogy eddig mi tartotta vissza őt ettől? Valószínűleg a félelem, hogy ha nem alkalmazkodik, akkor egyedül marad. A fenti ábra viszont azt szemlélteti, hogy a végkifejlet a lemondásokkal együtt is az elhidegülés és a szakítás irányába torkollik. Csak ez esetben hosszú, keserű és konfliktusokkal teli hónapok előzik meg.
Szüleinknek és barátainknak is meg kell felelnie
Sok párkapcsolatban éppen az a legnagyobb baj, hogy már nem egymást szeretjük, hanem egy elképzelt partnert, illetve magát a kapcsolati létet, hogy azt mondhassuk, párkapcsolatban élünk. Sokszor ráadásul nem csak a saját igényeinknek, de a szeretteink elképzeléseinek is meg kívánjuk feleltetni a másikat. Ha szüleink vagy barátaink előtt mutatjuk be a párunkat, mindig igyekszünk róla a legmegfelelőbb képet festeni, és olyan tulajdonságokat préselünk ki a másikból, amely segíti őt beilleszkedni a mi környezetünkbe. Nem biztos azonban, hogy a másik kényelmesen érzi magát a szerepben, amibe belekényszerítették.
A konfliktust kétféle módon lehet feloldani: szembemehetünk addigi szemléletünkkel és a párunkhoz igazodunk, vagy kitartunk addigi beállítódásunk mellett, de így a partnerünkkel kerülünk összeütközésbe. Utóbbi esetben ő dönthet arról, hogy hozzánk igazodik, vagy sem, de ha mindkét fél mereven ragaszkodik az álláspontjához, az szakításhoz vezethet. Ilyenkor ugyanis összetörik az az illúzió, hogy a párunkat a saját elképzeléseink szerint alakíthatjuk, és a megálmodott szerepbe tudjuk illeszteni. Az összecsiszolódás lenne az a köztes megoldás, amelyben mindketten kicsit átrendeződünk, hogy jobban simuljunk egymáshoz, de megtartva önmagunkat. Amikor ez nem szimmetrikusan zajlik, akkor az egyik fél feladja magát, elvész a kapcsolatban.
Forrás: HVG Extra Pszichológia