Nos, azóta is gyakran gondolok erre a kommentre. Nem mintha megbántott volna, nekem ugyanis se azelőtt, se azóta nem fordult meg a fejemben, hogy a korom miatt ne lenne esélyem boldog párkapcsolatra. Micsoda marhaság! Hiszen sosem voltam ennyire önazonos, mint most. De az elhallgathatatlan tény, hogy ebben a korban kicsit azért már nehezebb a párkeresés, mint a húszas évek elején. Hogy miért? Íme, a listám:
1. Tisztában vagyok a saját értékeimmel
Erre a korra már átmentem egy sor nehézségen, megoldottam megoldhatatlannak látszó élethelyzeteteket, volt szerencsém párkapcsolatban és gyereknevelésben edződni, egyszóval annyit dolgoztam önmagamon és a belső békémen, hogy pontosan tudom, mennyit érek. Nem kell az állandó visszaigazolás kívülről, és már sokkal kevésbé ráz meg, ha valakinek nem vagyok az esete. Viszont ez helyből kizár egy csomó férfit, azokat, akik nem feltétlenül tisztelettel, normális morális értékrenddel közelednének felém.
2. Hamarabb átlátok a szitán
A fenti ponthoz kapcsolódik, hogy a tapasztalataim segítenek abban is, hogy átlássak a férfiak játszmáin − legalábbis jobbára. Ma már elég hamar rájövök arra, ha valaki csak egyéjszakás kalandot akar, vagy lelkileg nagyon nincs rendben, esetleg valójában nem is szabad a szíve.
3. Felismerem az érzelmi sérülteket
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Mondanom sem kell, hogy a világunkban, így a párkeresés világában is kicsit mindenki sérült. Az évek múlásával mindannyian megélünk ezt-azt, ami óhatatlanul nyomot hagy a lelkünkön. A "nyom" mértéke azonban lehet eltérő. Fiatalabb koromban előszeretettel választottam érzelmi sérülteket, akiket aztán meg akartam menteni önmaguktól. Ehelyett általában én sérültem meg, az én lelkemből tört le egy darab. Belátva ezt a tendenciát, már nagy ívben elkerülöm a baljós árnyakat. Ha valami vagy valaki gyanús, inkább odébbállok, mert a saját belső békémet többre tartom. Úgy érzem, hogy mindenkinek magának kell megoldani, feloldani - ha egyedül nem megy, akkor szakember segítségével - ezeket a múltbéli sérüléseket, és nem szabad rázúdítani azokat az első jelentkezőre.
4. Leszűkült a választható férfiak száma
Kissé illúzióromboló, de igaz, hogy a 40-es vagy idősebb korosztály sajnos már kissé limitáltabb piacról válogathat, mint a fiatalabb párkeresők. Ebben az életkorban már megállapodtak, megnősültek, boldog-boldogtalan családi vagy párkapcsolati életet élnek. A párkeresők nagy része elvált, túl van már egy-két hosszabb kapcsolaton, vannak már gyerekei. Ha viszont valakinek nincs semmiféle múltja, az számomra mindig gyanús, tapasztalataim szerint ezek a férfiak sokszor kerülik az elköteleződést; ők szóba sem jöhetnek azoknál, akik komoly kapcsolatra vágynak.
5. Nem a randevúzás az elsődleges az életünkben
Ha már nekünk is van gyermekünk és/vagy sikeres karrierünk, a randevúzás valószínűleg nem az első helyen szerepel majd a fontossági listán. Ha gyermekünk van, jó esetben az ő (ők) érdekei előbbre valók minden másnál − így a társkeresésnél is. Én például a fiam születése óta önzőbbé váltam, ami az időmet illeti. Mióta az édesapjával különváltunk, és én újra belevetettem magam a párkeresésbe, azt vettem észre, sokkal jobban megválogatom, hogy kivel randevúzom, mint annak idején. Mert a gyerekemmel töltött időt nagyra becsülöm, mert pontosan tudom, hogy amint eléri a kamaszkort, kevésbé lesz igénye arra, hogy velem lógjon, vagy velem ossza meg az élményeit. Így aztán különösen megválogatom, hogy kiért, miért hagyom valaki másra. A karrieremet szintén kiemelt helyen kezelem, élvezem a munkámat, és sokszor úgy érzem, hogy elveszteném a fejlődéshez szükséges fókuszt, ha túl nagy figyelmet fordítanék a párkeresésre.
6. A praktikus tényezők megnehezítik az ismerkedést
Olyan egyszerű dolgok, mint az idő hiánya, a távolság, esetleg a gyerekfelügyelet megoldásának nehézségei, még egy ígéretes kapcsolatot is zátonyra futtathatnak. Többször előfordult már velem, hogy az online társkeresőknek köszönhetően megismertem egy nagyon vonzó pasit, aki azonban több száz kilométerre élt, így esélyünk sem volt találkozni, még kevésbé komoly kapcsolatot létesíteni. Gyerekkoromban, amikor minden szerelmem abból a kisvárosból került ki, ahol felnőttem, ez a probléma fel sem merült. A gátak ráadásul az idővel egyre sokasodnak, de természetesen egy igazán értékes kapcsolat esetén szinte bármi megoldható − talán nem említettem: született optimista vagyok.
7. Hosszú egyedüllét után nehéz feladni a szabadságot
Alapvetően társasági lény vagyok, de ahogy idősödöm, érzem magamon, hogy egyre többre értékelem a saját teremet, "énidőmet". Sokszor vágyom egy mély, tartalmas kapcsolatra, valakire, akivel lehet utazni, beszélgetni, borozni, szeretkezni, együtt főzni, együtt szidni a politikát vagy a szomszédot. Ugyanakkor azt is értékelem, hogy nincs senki, akinek el kellene számolnom az időmmel, azzal, hogy miért volt szükségem arra az újabb pár cipőre, vagy miért nem raktam be még este a mosogatógépet.
8. Megváltozott a párkeresés világa
A technológia fejlődésével, az okostelefonok, az online applikációk megjelenésével teljesen új érába lépett a párkeresés is. A randiappok segítségével nagyüzemben fogyaszthatja egymás profilját férfi és nő. Nincs már a kezdeti nehézség az első lépés megtételeinél, elég, ha kölcsönösen jobbra húzunk és kész. Nagyüzemben randikávézunk vagy randiborozunk (napszakfüggően), ez pedig ahhoz vezet, hogy egyre kevesebben becsülik meg a randevúpartnereiket, illetve egyre könnyebben dobnak el még akár egy ígéretesnek tűnő kapcsolatkezdeményt is. Hiszen ott van még millió másik lehetőség egy ujjvonásnyira.
A helyzet tehát válságos, de nem reménytelen. És hogy mit javasolnék a hozzám hasonló cipőben járóknak? Felejtsük el az online társkeresők világát, és koncentráljunk a való életre. Illetve arra, hogy önmagunk legjobb verziója legyünk. Ha ez megvan, akkor valószínűleg a megfelelő partnert is könnyebben beengedjük majd az életünkbe.
Ez is érdekelhet
A cikk a Nők Lapja Egészség októberi számában jelent meg.
