A Stockholm-szindróma egy 1973 augusztusában történt svédországi túszejtési esetről kapta a nevét. Egy bankrabló napokig fogva tartott négy alkalmazottat, három nőt és egy férfit, akik idővel pozitív érzelmeket kezdtek el táplálni az őket sanyargató bűnöző iránt. Sőt, saját bevallásuk szerint a kiszabadításukon dolgozó rendőröket inkább látták ellenségüknek, mint magát a túszejtőt.
Hétköznapi késztetés
Kuszing Gábor pszichológus, a Stop-Férfierőszak Projekt munkatársa szerint az elnevezés egy kicsit félrevezető, mert azt sugallhatja, hogy a jelenség valamiféle patológia a túszul esett áldozatoknál. Valójában azonban a Stockholm-szindróma gyakoribb, mint azt elsőre gondolnánk, nem beszélve a hátterében meghúzódó folyamatokról, amelyek gyakorlatilag általánosnak mondhatók.
"Mindenkire jellemző, hogy ha valakivel együtt van, megpróbál vele jól kijönni, alkalmazkodni hozzá. Az áldozatok társas és érző lények, ennek megfelelően alapvető késztetésük, hogy közel szeretnének lenni másokhoz. A Stockholm-szindróma nem ennek a működésnek a különlegessége, azaz nem arról van szó, hogy az érintett áldozatok másként működnének, mint a többiek. Össze vannak zárva valakivel, az adott helyzetben élet és halál ura, így elemi érdekük megfelelni neki, és jobb híján ehhez az emberhez kerülnek közel és kezdenek el ragaszkodni. Az elkövető által létrehozott szituációtól függetlenül azonban az erre késztető lelki folyamatok ugyanazok, mint amelyek a hétköznapi kapcsolataink mögött is állnak, és ezt az elkövetők gyakran tudatosan ki is használják" - hívta fel a figyelmet a szakember.
Így ír erről "3096 nap" című könyvében Natascha Kampusch , akit kilenc évig tartott fogva egy férfi miután gyerekként elrabolta. "Kétségtelen, hogy a gyerekrabló elvette tőlem az ifjúságomat, bezárt és meggyötört - de tíz és tizenkilenc éves korom között, azaz életem döntő éveiben mégis ő volt az egyetlen vonatkoztatási pont, az egyetlen mintaadó személy számomra. Menekülésem révén nemcsak kínzómtól szabadultam meg, de ezzel egyidejűleg azt az embert is elveszítettem, aki szükségszerűen közel került hozzám. ... Meg akartam érteni, miért lett azzá, aki ezt tette velem. ... Az emberek a trauma feldolgozásának ezt a formáját elvitatták tőlem, és megbélyegeztek a Stockholm-szindróma fogalmával."
Párkapcsolat és család
A jelenség az élet számos területén tetten érhető. Példaként lehet említeni azokat a párkapcsolatokat, amelyekben az egyik fél rendszeresen bántalmazza akár verbálisan, akár fizikailag a másikat. Ilyenkor az agresszorok jellemzően igyekszenek aláásni párjuk önbecsülését , egyben elszigetelni őket a külvilágtól. Mindezek hatására a bántalmazott fél - többnyire a nő - számára az erőszakos társ marad az egyetlen referenciaforrás. "Ilyenkor szinte kizárólag a bántalmazó fél nézetei, tettei adnak alapot arra, hogy a nő megítélje, a másik viselkedése mennyiben helyénvaló, valamint azt, hogy képes lenne-e nélküle élni. Végül az érintettek elhiszik, amit mondanak nekik, és annak ellenére, hogy nem érzik jól magukat a kapcsolatban, mégsem lépnek ki abból. Az elszigeteltség miatt ugyanis a bántalmazó válik az emberi közelség gyakran egyedüli forrásává, évek múltán pedig már elképzelhetetlennek tűnik, hogy ezt valójában esetleg más is meg tudná adni" - mutatott rá a pszichológus.
A szakember szerint a bántalmazók többnyire kettős játékot játszanak, azaz a rossz cselekedeteik mellett tesznek relatív jót is az áldozatukkal. Eleinte például kedvesek, majd csak fokozatosan válnak agresszívvá, később pedig egy-egy pofon vagy súlyosabb bántalmazás után megígérik, hogy többet nem tesznek hasonlót, amit hosszabb-rövidebb ideig be is tartanak. A bántalmazottak bizonytalanságát ez a körülmény is nagyban növelheti az adott élethelyzetben.
Kuszing Gábor kitért rá, a Stockholm-szindróma alapjául szolgáló berendezkedés a gyerekek és szüleik között is fennáll. Technikai értelemben a gyerekek helyzete párhuzamba állítható egy túszhelyzettel, hiszen akármi történjék is velük, nem hagyhatják el önként a származási családjukat. Hiába vannak tehát adott esetben erőszaknak kitéve, kénytelenek együtt élni azzal. "A gyerekek ráadásul különböznek abban a felnőttektől, hogy a fájdalmaik viseléséhez szükségük van egy felnőttre, aki például megnyugtatja őket. Ezért a gyerekek még inkább hajlamosak arra, hogy megfeleljenek a felnőtteknek, akiktől függnek, és akikhez muszáj közel lenniük. Egy gyerek akkor is ragaszkodik a szüleihez, ha rosszul bánnak vele, mert nincs más alternatívája" - fogalmazott a szakember. Kifejtette, a megfelelési kényszer sok esetben felnőttkorban is megmarad, így például gyakori, hogy bizonyos emberek csak azért tesznek valamit, például azért akarnak sok pénzt keresni, hogy ezáltal bizonyítsanak a szüleiknek, akik nem fogadták el őket gyerekkorukban.
A pszichológus szerint a Stockholm-szindrómás esetekben közös pont, hogy az elkövető függő helyzetet hoz létre, így az áldozatok a negatív tényezők ellenére is ragaszkodnak. Ezt a kötődést pedig kellő elszigeteléssel és agymosással a legtöbb embernél ki lehet alakítani, adott esetben még azoknál is, akik kifejezetten műveltek a témában.