A filmművészet mindig hatalmas érdeklődéssel fordult az emberi elme, mint alapjaiban megismerhetetlen és csodálatos entitás felé. Ennél talán még érdekesebbek azok az alkotások, amelyek az elme betegségeit állították a középpontba. A néző hálásan és szent áhítattal lép be a virtuális kórtermekbe és a kísérteties folyosókra, a számára kiismerhetetlen miliőbe, de vajon mennyire hiteles a tünetek ábrázolása, a zárt osztályok világa? Ugye mindenkinek ott van a fejében a film, amelyre mindig is kíváncsi volt: mi igaz belőle?
Meghökkentő tünetek
Első filmünk nyitó képsorai egy elegáns new york-i lakóház folyosójára vezetnek minket, ahol Melvin Udall elvi összetűzésbe keveredik homoszexuális szomszédja, Simon kutyájával. A végtelenül randa kis állatnak feltett szándéka, hogy az elegáns márványpadlón könnyítsen magán, Melvin viszont érzékenyebben reagál rá, mint bármelyikünk kevésbé toleráns lakótársa. Nyílik a szemétledobó ajtaja, és a kutya egyre halkuló vakkantások kíséretében tűnik el a sötétben. Ám a bűbáj Melvin akkor sem tűnik sokkal szocializáltabbnak, ha kinyitja a száját. Szarkazmusa sértő és támadó: frappáns homofób és rasszista monológot zúdít a házikedvencét keresgélő Simonra, aki ezekkel a szavakkal búcsúzik tőle: "Maga senkit se szeret, Mr. Udall."
James L. Brooks 1997-es filmje, a Lesz ez még így se középpontjában három ember egyre erősebben összefonódó kapcsolata áll: Melvin (akit az örökké sármos Jack Nicholson alakít) romantikus regényeket ír, Carol (Helen Hunt) pincérnő egy manhattani étteremben, Simon (Greg Kinnear) homoszexuális festőművész. És az őket összekötő kapocs: az apró és a szereplőknél néhol - és joggal - sokkal értelmesebbnek ábrázolt kutya, Verdell. A központi kérdés Melvin jellemének alakulása körül forog: vajon ki lehet-e zökkenteni egy öregedő, antiszociális, impulzív és mérsékelten kényszeres férfit eddigi nyomorából, és el lehet-e lökdösni a gyógyulásához vezető ösvény startjához? Nos, érdekes módon a válasz nem annyira hollywoodi, mint azt cinikus énünk gondolja.
Miután Melvin a szomszéd kutyáját kihajította a szemétledobóba, dolga végeztével hazavonul: bezárja a lakás ajtaját - ötször -, felkapcsolja a villanyt - ötször -, és kezet mos - csak kétszer, cserébe két felbontatlan szappannal és égetően forró vízzel, ezért az első pár percben nem tudjuk eldönteni, vajon a borderline személységzavar fogja uralni főhősünk zűrös jellemét vagy a kényszerbetegség. A lépcsőházi jelenetben a borderline zavar egyes tünetei figyelhetők meg: az impulzív magatartás, az indulati kontroll teljes hiánya és a hangulati ingadozás. A kényszerbetegség diagnózisa viszont egyértelműbbnek tűnik, és Jack Nicholson elismerésre méltó precizitással mutatja be az elváltozás szimptómáit.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Csíkra lépni tilos!
És az ismétlési kényszert még számos követi - ami azt jelenti, hogy talán kielégítő választ kapunk a szakmai kérdésre. A tisztasággal kapcsolatos kényszer, mint a betegek többségénél, Melvinnél is mizofóbiához, a betegségektől való félelemhez kapcsolódik: retteg, ha hozzáérnek, gyakran visel kesztyűt, és emellett kifejezetten undorodik más élőlények közelségétől. Kedvenc éttermében kizárólag a "saját" asztalához és "saját" pincérnőjéhez ragaszkodik, gondosan kicsomagolja a műanyag evőeszközt a nejlonzacskóból, akkurátusan elrendezgeti őket, és ha bárki hozzájuk nyúl, újat vesz elő.
Melvin new york-i sétái azokra a kisiskolásokra emlékeztetnek, akik eldöntötték egymás között, hogy "aki csíkra lép, az szerelmes"; főhősünk kerüli a járda repedéseit, a járólapok éleit és bármit, ami mintássá teszi a padlót. Az elegáns, ám megbocsáthatatlanul aprókockás padlójú boltba egyszerűen nem teszi be a lábát, inkább a küszöbről választ zakót és nyakkendőt. Kényszeres rutinjai szertartásszerűen, mereven ismétlődnek, nem térnek el a sémától: megtapogatja a padlót, mielőtt belebújna a papucsába - bal, jobb, bal -, mértani rendbe helyezi a ruháit az ágyon, mielőtt bepakolna a bőröndbe, és hangulat szerint válogatja a lemezeket az autóútra.
Intermezzo: a paranoid személyiség
Ám varázslatos partnere, Carol, a pincérnő sem mentes minden pszichés problémától. Viselkedése a paranoid személyiségzavar klasszikus tüneteit mutatja, bár a film valószínűleg csak a beteg gyermekét egyedül nevelő pincérnő frusztrációval terhes életét szerette volna bemutatni. Mégis, pár villanás: Melvin szembesíti az elkerülhetetlen halál tényével, amely alól Carol fia sem lesz kivétel. Reakciója szokatlanul agresszív, fia elleni szándékos támadásnak tartja a megjegyzést. Amikor - a csorbát kiküszöbölendő - Melvin érdeklődő kérdést tesz fel Spencer egészségét illetően, Carol gyanakvóan, bizalmatlanul válaszol. Szintén furcsa mozzanat, amikor a férfi szalonnát tesz félre a rá bízott kutya számára: a pincérnő sértődötten csapja le a számlát az asztalra, és egy szó nélkül elvonul. Ez a reakció sem tartozik a normális tartományba, és úgy tűnik, nem ezek az egyedüli kórjelzők, amelyek arra utalnak, hogy személyisége nem egészséges: Carolnak egyáltalán nincs humorérzéke, és nincsenek közeli barátai. Nehezen engedi el magát, ezért kevéssé fogékony az élvezetekre. Bizonyos megjegyzéseket - származzanak azok akár édesanyjától - túlértékel, támadásnak fog fel.
Kényszeres kutyaszorítóban
És Melvin terápiája: úgy tűnik, a kölcsönkutya elindítja a változást az életében, amelynek hatására még kedves is tud lenni. Carol éjjeli látogatása arra készteti, hogy elkezdje a gyógyszeres kezelést, de soha nem tudjuk meg, hogy a látványos változás mindkét téren - az ajtó mindössze egyszeri bezárása és a lenézett szomszéd befogadása az otthonába - vajon a tablettáknak vagy a szerelemnek köszönhető-e. Hollywoodi film révén valószínűleg az utóbbit tehetjük felelőssé, annál is inkább, mert a borderline tendenciákra nem létezik olyan orvosság, amely egy hét leforgása alatt bájos bókokat csalogatna ki az eleddig impulzív és antiszociális betegből. Vagy ha mégis, hát az többet érdemel két Oscar-díjnál.
Ez is érdekelhet
A "Lesz ez még így se!" remek film, amely betekintést nyújt a kényszerbetegek kálváriájába, ám nem szabad elfeledkezni arról, hogy Melvin tünetei mérsékeltnek tekinthetők. A súlyos betegek rutinjai jóval kevesebb életteret hagynak a páciensnek, és mindennapjaik korántsem olyan vidámak, mint Melvinéi.
