A közelmúltban jelent meg egy friss kutatási eredmény azzal kapcsolatban, hogyan befolyásolják a pozitív érzelmek a szív gyógyulását. Az infarktuson átesett egerek szívéből származó szeleteket tanulmányozva világosan látszik, hogy néhány mintán csúnya hegek maradtak vissza, míg amelyikük agyában stimulálták a pozitív érzelmekben és a motivációban szerepet játszó agyterületet, azoknál csak apró foltokban jelentkezett a károsodás. A kutatók az eredményekből arra következtetnek, hogy a pozitív érzelmek nem csupán az immunrendszert erősítik, hanem segítségükkel akár valós gyógyulás érhető el.
Dr. Kegye Adrienne tapasztalatai szerint az onkológiai betegségekkel való megküzdésben valóban számít a beteg hozzáállása, pozitív érzései és motiváltsága. A Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének adjunktusa már orvosi pályája kezdetétől daganatos betegekkel foglalkozott, és úgy gondolta, hogy a sugárkezelésen, kemoterápián túl fontos a beteggel, hozzátartozókkal beszélgetni, hatékonyan kommunikálni is. Hogy jobban megismerje és megértse a pácienseit, elvégezte a pszichoterapeuta képzést, és azóta pszichoterapeuta szakorvosként már nem csak a betegekkel, hanem családtagjaikkal és egészségügyi dolgozókkal is foglalkozik. Az onkopszichoterápiás szakrendeléseken átbeszélik a megbetegedés folyamatának pszichoszociális hátterét, a megküzdési lehetőségeket, a kezelésekkel kapcsolatban felmerülő kétségeket, illetve megvizsgálják és kezelik a betegség, a terápiák során észlelt lelki tüneteket. Honlapunknak adott interjújában azt is kifejtette, mennyire fontos, hogy a beteg az orvosi kezelések mellett mentális támogatást is kapjon, ez ugyanis a gyógyulásban óriási segítséget jelent.
HP: A betegséggel való lelki megküzdés mennyire befolyásolja a gyógyulást?
K.A.: Ezt évtizedek óta kutatják, az eredmények pedig arra világítottak rá, hogy nagyon is. A daganatos betegek többféleképp járhatnak ezen az úton. Akikre az aktív megküzdés jellemző, igyekeznek minél több információt összegyűjteni a betegségről, a kezelési és a gyógyulási lehetőségeikről, illetve aktívan részt vesznek a kezelésekben is. Mások alávetik magukat a kezelésnek, ám igyekeznek az életüket úgy élni tovább, mint a diagnózis előtt, és nem végeznek kutatómunkát. A szakirodalom szerint az aktív megküzdés előnye, hogy nagyobb esély van a gyógyulásra, illetve az érintettek hosszabb ideig tudnak tünetmentesek maradni. A passzív megküzdők viszont erősen kételkednek a betegség kimenetelével kapcsolatban, nem annyira hisznek a gyógyulásban, vagy fel is adják, illetve kevésbé együttműködőek a kezelések során is, emiatt az ő gyógyulási esélyük sokkal bizonytalanabb. A betegség lefolyását tehát jelentősen befolyásolja, hogyan küzdünk meg a tünetekkel, a kezelésekkel és a betegséggel járó változásokkal.
HP: Ezek szerint, bár nem szabad kizárni a betegség gondolatát, az se jó, ha minden pillanatban ezen gondolkozunk?
K.A.: Mindenképp fontos foglalkozni a betegséggel, ám ennek valóban érdemes megszabni az egyéni határait. Általánosságban elmondható, hogy aki egyáltalán nem foglalkozik vele, túlságosan elzárkózó, valószínűleg kevesebb információhoz jut, kevésbé tudja hatékonyan képviselni az igényeit a gyógyítás során. Persze az se jó, ha folyamatosan a betegségével van valaki elfoglalva, mert akkor egy állandó stresszforrásként éli meg. Ilyenkor azt javasoljuk, hogy jelöljenek ki egy időintervallumot, mondjuk egy fél órát a napjukban, amikor a betegséggel összefüggő érzésekkel, gondolatokkal foglalkoznak: utánanéznek a lehetséges kezeléseknek, megosztják tapasztalataikat a betegtársakkal, blogokat olvasnak, vagy a szakirodalomból tájékozódnak. Fontos ugyanakkor, hogy a nap többi részében tudjanak az életük más területeire koncentrálni, teljes figyelmükkel mással foglalkozni. Például a betegklubok is jól időzíthetők, mert ott általában hetente, havonta találkoznak az érintettek.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
HP: A betegkluboknak miért van akkora sikerük?
K.A.: A legtöbb betegnek segítség, ha olyan közösség tagja lehet, ahol átélheti, hogy nincs egyedül a problémájával. Hogy más is lehet hasonlóan nehéz, vagy akár még nehezebb helyzetben, és vannak olyanok is, akik meggyógyultak. Kicserélhetik a tapasztalataikat, megoszthatják érzéseiket, és a megtapasztalás szintjén értik egymást. Gyakran a közeli hozzátartozókat, a családot, barátokat nem akarják terhelni a problémáikkal a betegek. Erőt adhat az is, ha a beteg látja, hogy más már túl van egy kezelésen, illetve milyen erőforrásai vannak, hogyan küzd meg a stresszel. Ha másnak sikerült, nekem is sikerülhet – gondolják ilyenkor. Ugyanakkor van, akinek éppen az ad erőt, hogy ő maga jobban viseli a betegséget, mint mások. Az ilyen közösségekben sokszor nagyon erős kötelékek jönnek létre, és a találkozók között is tartják egymással a kapcsolatot.
HP: Mennyi idő kell ahhoz, hogy egy beteg képes legyen csatlakozni egy ilyen csoporthoz?
K.A.: Az érintettek eleinte sokszor félnek a csoportos találkozóktól, mert attól tartanak, hogy végig a betegségről fog szólni a foglalkozás. A legtöbb ilyen alkalmon azonban inkább pozitív a hangulat, jókat beszélgetnek, gyakran nevetnek is együtt. Az ilyen közösségek inkább inspiráló, mint lehangoló hatással vannak a betegekre. Ennek ellenére miután megkapja valaki a rossz hírt, nagyjából egy hónapra van szüksége ahhoz, hogy alkalmazkodni tudjon a megváltozott élethelyzethez. Erre az időszakra azt javasoljuk, hogy lehetőleg folytassák a megszokott életritmusukat és töltsenek minél több időt a családtagokkal, barátokkal, ismerősökkel. A többiek támasza, az ismerős, rendszeres tevékenységek segíthetnek ezt a nehéz, ijesztő, felkavaró, de átmeneti időszakot átélni. Amikor pedig úgy érzik, eljött az ideje, felkereshetnek egy betegszervezetet is, mert az esetek többségében ez valóban segít átvészelni a kritikus időszakot.
HP: Elérhető, hogy egy beteg változtasson a megküzdési stratégiáján? Hogy aki legszívesebben feladná, később mégis másképp gondolkodjon?
K.A.: Mindenképp, és
alapvetően ez a pszichés támogatás, az onkopszichoterápia egyik feladata. Ha
valaki kételkedik a gyógyulásban, reménytelennek érzi azt, igyekszünk felkelteni a motivációját, megtalálni a céljait, amiért érdemes a nehéz
kezelések során kitartani.
HP: Milyen módszereket alkalmaznak erre?
K.A.: Rengeteg stresszkezelő technika létezik, amivel a megküzdést erősíthetjük. Sokat segít például, ha az érzéseinket, kétségeinket, félelmeinket meg tudjuk fogalmazni, és tudunk ezekről beszélni. Szintén pozitív változás érhető el a mindfulness-szel, vagyis a tudatos jelenlét technikával. Ennek lényege, hogy a jelen, a most megélésével kizárjuk a múlton való rágódást és a jövővel kapcsolatos aggodalmakat, így pedig csökkenhetjük a depressziós tüneteket, a szorongást is. Segíthet még a kifejezetten daganatos betegek számára a Simonton házaspár által kifejlesztett „gyógyító képzelet” módszer. A stresszkezelő technika során a beteg egy ellazult, relaxált állapotban, imagináció során maga elé képzeli, amint a tökéletesen működő immunrendszere elpusztítja a szervezet kórosan működő sejtjeit, majd látja magát egészségesen.
HP: Ezeket a technikákat bárki el tudja sajátítani?
K.A.: Nyilvánvalóan számít, hogy alapvetően valaki hogyan reagál a nehéz helyzetekre, konfliktusokra, illetve hogy milyen belső és külső erőforrásai vannak. Minél több és minél változatosabb a nehézségekkel való megküzdésben rendelkezésünkre álló eszköztárunk és ezeket minél rugalmasabban tudjuk használni, annál hatékonyabban tudunk megbirkózni az életünk során felmerülő problémáinkkal. Fontos azonban tisztában lenni azzal, hogy ez mindenkinél fejleszthető. Számos technika bevethető erre a meseterápiától a körtáncon át a különféle mozgás- és művészetterápiákig. Az onkológiai betegek terápiájában ugyanakkor az is nagyon fontos, hogy a családtagokkal is foglalkoznunk kell, mert az ő szerepük megkerülhetetlen a betegséggel való megküzdés során.
HP: Segíthet lezárni, elrendezni magunk körül a dolgokat? Még ha végül meg is gyógyul valaki, megnyugvást adhat írni egy végrendeletet, kibékülni egy rég nem látott baráttal, vagy akár megszabadulni a lakásban összegyűlt haszontalan limlomoktól?
K.A.: A betegség különböző
szakaszaiban más-más dolgokra van szükségünk. Amikor szembesül valaki a
diagnózissal, és van kezelési lehetőség, addig inkább azok a megbirkózási módok
állnak előtérben, amik ezt segítik.
HP: Segíthet leírni az érzéseket, félelmeket, kétségeket?
K.A.: Mindenképp jó, ha valaki tud beszélni az érzéseiről, köztük arról is, fél-e a haláltól, illetve szerinte mi történik majd, amikor meghal. Sokaknak segít, ha ezeket papírra is veti, feljegyzéseket, naplót készít, sőt van, aki a diagnózis megismerése után könyvírásba kezd. Az életet korlátozó betegség esetén hasznos lehet a méltóságterápia is, aminek során a terapeuta nyitott kérdéseket tesz fel a betegnek, és megkéri, hogy beszéljen élete fontos eseményeiről, így lehetősége van megosztani gondolatait, tanácsait, reményeit, álmait és vágyait családtagjaival. A beszélgetéseket rögzítik, és szó szerinti leírást készítenek, amit a pácienssel véglegesítenek. Az így elkészített dokumentumot később megoszthatja a szeretteivel.
HP: A hit mennyire nyújthat támaszt ebben az élethelyzetben? Aki hisz valamiben, könnyebben megküzd a betegséggel?
K.A.: Ha a betegség súlya alatt meginog a hit, akkor inkább nehezíti a megküzdést, és további szenvedést okoz. Azonban akinek elég erős hite van, és a betegség során ezt meg tudja őrizni, annak mindenképp segítséget jelent.
HP: Van,
aki a rossz hírtől teljesen összeomlik, míg valakit az motivál, hogy leküzdje a
betegséget.
K.A.: Az Egészségügyi Törvény
szerint mindenkinek joga van megtudnia, milyen betegség támadta meg, az viszont valóban egyéni, hogy a beteg mennyit szeretne tudni az
állapotáról, a kilátásairól.
HP: Segíthet egy bakancslista összeállítása?
K.A.: Fontos, hogy legyenek terveink, a bakancslista azonban nem jó szó erre, mert sokan a filmmel azonosítják, az pedig nem egy hétköznapi ember története. Az elérhetetlen célok inkább rontanak a helyzeten, mert kudarcérzést keltenek. Mindenképp megvalósítható célokat érdemes megfogalmazni, mondjuk, hogy a beteg mostantól több időt töltsön a családjával, megtanuljon valamit, ami igazán érdekli, vagy ültessen egy fát.
HP: Van olyan, hogy valaki túl optimistán áll egy betegséghez?
K.A.: Igen, de ennek van árnyoldala is. Ha ugyanis valaki csak pozitívan akar gondolkodni, akkor nem tud
igazán szembenézni a nehézségeivel, így pedig a feldolgozás marad el. A
szomorúságnak is megvan a helye és ideje, ennek átélése is hozzátartozik a
megküzdéshez.
HP: Előfordul,
hogy a külvilág részéről hiányzik a fájdalom, a veszteség megélését segítő
hozzáállás. A „Szedd már össze magad!”, „Miért hagyod el magad, nem akarsz
meggyógyulni?” típusú mondatok inkább károsak, ráadásul van némi áldozathibáztató felhangjuk. Mi a megfelelő hozzáállás ilyenkor?
Ez is érdekelhet
K.A.: Valóban van egy ilyen áramlat, miszerint ha lelkileg jól tudunk lenni, akkor meggyógyítjuk vele a testi betegséget is. Az optimizmus azonban önmagában nem gyógyít. A pozitív érzések és a motiváció a hatékony onkoterápiákkal kéz a kézben a betegséggel való megbirkózás leghatékonyabb útja. Ebben kevésbé az üres biztatások, mint a család, a barátok, az ismerősök, a testi és lelki terápiák során a kezelők nyílt szívű odafordulása, a másik figyelmes meghallgatása, igényeinek a megismerése, az őszinte beszélgetések, az örömteli közös tevékenységek vagy a meghitt csend segíthetnek.
