Dr. Grózli Csaba: Mindig is orvosnak készült vagy volt más lehetőség is a tarsolyban?
Dr. Prodán Zsolt: Egészségügyi dolgozók gyermeke vagyok, apám fül-orr-gégész, édesanyám műtősnő volt. Amikor nagymamám beteg lett, akkor anyám, aki sokáig az idegsebészeten dolgozott, magával vitt és én a steril beadóból néztem, ahogy különböző agyműtéteket végeztek, akár baleseti sérülteknél is. A középiskola végén nagy kérdés volt, hogy építész legyek vagy orvos, mivel mindkettő érdekelt. Végül a matek négyes döntött, így kerültem az orvosi pályára, amit nem bántam meg azóta sem.
A sebészetet értem a szülői háttér okán, de honnan jött a szív?
P.Zs.: Péterffy Árpád szívsebész egyetemi éveim alatt jött haza Svédországból, aki új szellemet hozott a DOTE sebészeti (és különösen mellkas- és szívsebészeti) ellátásába. Olyan ember volt, aki kopogott a kórterem ajtaján, mert azt mondta, az a beteg privát szférája.
Ez a fajta viselkedés már akkor ennyire fontos erővel bírt egy egyetemista számára?
P.Zs.: Persze hogy fontos, mert szerintem ma az egyik legnagyobb kihívás az egészségügyben az emberi méltóság megőrzése. Tehát ha valamin nagyon sürgősen változtatni kellene Magyarországon, akkor az ezzel a mondattal összefoglalható.
Példaképként tekintett rá?
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
P.Zs.: Szerettem Péterffy Árpád emberi hozzáállását. Amikor például kollégáját veszítette el, akkor láttam őt professzorként sírni, ami azért, valljuk be őszintén, ritkán fordulhat elő. Ő volt az, aki egy igazi modern, nemzetközi szemléletet hozott a szívsebészetbe, és ő mondta azt nekem, hogy foglalkozzak a veleszületett szívhibákkal , mert itt nagyon sok változás várható.
Jókor volt jó helyen?
P.Zs.: Egy olyan időszakba sikerült bekapcsolódni a nyolcvanas évek második felében, amikor a veleszületett szívhibák sebészete éppen új lendületet kapott, legalábbis a világ legnagyobb centrumaiban. Előtte az újszülöttek műtéti technikája nem volt még kialakítva, viszont a műszaki robbanásnak köszönhető új eszközök, például az ultrahang, új korszakot hoztak mind a sebészi technikák, mind az anesztézia terén.
Akkor a jelenre ugorva, itt elindult egy új osztály?
P.Zs.: Igen, és ez azért nagyon szép. Mi vagyunk ma Magyarországon a legnagyobb gyermek intenzív osztály, 24 ággyal. Nagyon igyekszem, hogy megtartsam a fiatalokat, akik dinamikus, tettre kész kollégák. Fantasztikus ilyen jó csapatban dolgozni.
57 évesen hogy érzi, hol tart most? Még tanulna, vagy már tanítana?
P.Zs.: Tanítani már régóta tanítok. Amikor Franciaországból 1997-ben hazajöttem, megfogadtam, hogy mindazt, amit tudok, az megmutatom, képletesen szólva, nem takarom el a kezem. Így a velem egykorú kollégák is megtanulhatták, amit én tudtam.
A szobájában, ahol különböző gyermekek által készített ajándékok vannak, az egyik falon több aláírás is látható. Kik ők?
P.Zs.: Azon kollégák kézjegyei, akik szerte a világból nálam jártak, velem operáltak, segítettek nekem. Vannak itt japánok, finnek, oroszok, horvátok, mert nagyon sok olyan kolléga dolgozott nálam még Münchenben, aki utána azt mondta, hogy a bonyolultabb műtéteket csináljuk együtt. Sokat járok Kazahsztánba, Zágrábba, Belgrádba besegíteni. Ez egy ilyen társaság, segítjük egymást. Egy hamburgi barátom Michael Hübler, akit egy nehéz, transzplantációra váró eset kapcsán faggattam, hogy mit javasolna, volt-e már ilyen esete, hogy tegyük-e műszívre a beteget? Ez karácsony előtt két nappal volt, mire csak annyit mondott: holnap ott vagyok. A műtét remekül sikerült. Másnap a kislány annyira jól lett, hogy amikor viziteltem a legnagyobb problémája az volt, hogy úgy enne egy kis bajai halászlevet karácsonyra, mivel onnan származott. Volt egy nagy pecás műtősfiúnk ügyeletben, és mivel tudtam, hogy halászlevet fog főzni, megkértem, hogy hozzon be egy kicsit. És akkor ez a kislány karácsonykor halászlevet tudott vacsorázni.
Akkor önök egy nagy családot alkotnak így együtt?
P.Zs.: Nagyon erősen együtt dolgozunk, és talán abban különbözünk más szakmáktól, hogy itt nagyon sok ember dolgozik együtt, alkot egy csapatot. Nem szoktunk összeveszni egymással, hiszen aki nem segít, az nem is kapja vissza. Már a kardiológus és a szívsebész is egymásra van utalva. Nagyon büszke vagyok erre az elkötelezett, jól képzett csapatra.
Van, hogy bohócorrot húz, talán ennyire vidám dolog gyermekeket gyógyítani?
P.Zs.: Ez itt egy más univerzum, én személy szerint is nagyon sok örömöt kapok tőlük. Egyébként is, a gyerekekkel akkor lehet jól együttműködni, ha az ő nyelvükön szólunk és teljesen őszintén. A gyerekek nem "kis hülyék," akiknek gügyögni kell, ők azok, akik 20-30 év múlva adják azt a Magyarországot, amit mi szeretnénk, hogy jobb legyen, mint a mostani. Kevesen tudják, de a magyar társadalom 1 százaléka él veleszületett szívhibával. Ezek egy része sosem derül ki, de ha mégis, akkor leggyakrabban csecsemő-, vagy fiatal felnőttkorban történik.
Mi az, ami motiválja, és hogyan éli meg a határok elérését, a kudarcot, ha van ilyen?
P.Zs.: Igazi siker volt az a kisleány, akit sikerült műszívre tenni, és másfél év után meggyógyult a szívizomgyulladása, és transzplantálás nélkül, a saját szívével élhet ma is. Persze vannak nehézségek, vannak kudarcélményeim bőven, nem tussolom el őket. Kicsit hasonlóan a focihoz, kielemzem és igyekszem tanulni belőle. Az igazi kudarc, ha ismétlődnek a hibák. Azt nehéz feldolgozni, azt el kell kerülni.
Ha lehetne egy kívánsága, mi lenne az?
P.Zs.: Szeretném megélni, hogy ez a centrum fejlődik, hogy amit kitalálok, annak a 80%-a megvalósulhat, hogy egyre jobban megközelítjük a nemzetközi színvonalat, hogy egy kutatóbázis is kialakulhat.
Akkor boldog lenne?
P.Zs.: Akkor boldog lennék!
Készítette: Dr. Grózli Csaba
Ez is érdekelhet
