Mindannyiunk életében elkerülhetetlen esemény a halál, mégsem foglalkozunk vele, nem készülünk rá, sőt, elhárítjuk, amikor csak lehet. A világ nem tanít meg minket meghalni. Sőt, elrejti előlünk a halált, tabuként kezeli. Pedig, ha a halálról gondolkodunk, tulajdonképpen az életről, az élet értékeiről, értelméről is gondolkodunk. Ha nem így teszünk, megeshet, hogy a halálos ágyunkon döbbenünk ár, hogy eliramlott az élet. És mi is volt az értelme? Tesszük fel a kérdést.
Van-e élet a halál után? Mi lesz velünk, ha meghalunk? Hová mennek, akik elhagynak bennünket? Sokunk számára ezek fájdalmas, szorongató kérdések, ezért inkább eltemetjük őket magunkban.
De nem volt ez mindig így. A halálról, s így a haldoklásról vallott elvek kultúránként, s koronként változnak. Régen megtanult az ember búcsúztatni, gyászolni. Rítusok és hagyományok segítették ebben is, és nem volt magára maradott. A haldoklás így azt jelenthette, hogy a család, a rokonok, a barátok és a szomszédok összegyűltek, együtt voltak. A haldokló hagyatkozott, búcsúzkodott, az itt-maradottak pedig elbúcsúzhattak. Mindez egy közösségi élmény volt.
Az utóbbi évtizedekben a haldoklókat kórházi ágyon, magányosan, elkábítva, magatehetetlen lényként képzeljük el. Idegen kórházakban, kórtermekben, elszeparáltan, minél inkább látóterünkből, s ezáltal a tudatunkból kizárva. Mert az élet megy tovább. Igen, de elköszönni muszáj.
"Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem"
A Hospice mozgalom volt az, mely felhívta a figyelmet arra, hogy a halál az élet része, hogy "az emberi méltóság az utolsó pillanatig megőrizhető", s hogy a haldokló külön személyiség, aki figyelmet érdemel. A haldoklás tehát nem értelmetlen idő.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Lehetőség arra, hogy megfogalmazódjanak fontos kérdések: mi volt életem értelme? A halál előtti hetek a személyiség kiteljesedésének időszakai is lehetnek. Sajátságos, bensőséges idő ez. Halála előtt megpróbál mindenki önmagáról vallani, s teszik ezt azoknak, akik mellettük vannak ilyenkor. Egy mozdulattal, egy pillantással elmondani azt, ami fontos, amit eddig nem lehetett, vagy nem tudott elmondani.
És mivel valóságos az igény - emberi módon átélni az utolsó napokat, órákat, perceket - így haldokló kísérőjeként egyet tehetünk: hitet adunk neki, hogy nincs egyedül - mondja Teréz Anya.
Magányosan, de nem egyedül
Haldokló szerettünk gondozása nem könnyű. Nem lehetünk erre elég felkészültek, elég magabiztosak. Mégis, tudnunk kell, körülbelül mire számíthatunk, mit és mikor tehetünk. Nagyon fontos, hogy a segítésnek nem a saját elképzeléseinken, hanem a haldokló igényein kell alapulnia. Az ő speciális fizikai, érzelmi, pszicho-szociális szükségletein.
Az első és legfontosabb - ha valóban figyelembe vesszük, hogy mit szeretne -, hogy a haldokló megválaszthassa, hol ápolják élete végén. A kórház, a szanatórium, és az úgynevezett elfekvők mellett nem szabad elfelejtenünk, hogy az otthoni ápolás is szóba jöhet. Igenis sokan szeretnének otthon, ismerős környezetben, szeretteik körében meghalni. Ha haldokló szerettünk ezt választja, ne ijedjünk meg, próbáljunk berendezkedni erre az ápolási formára, és ne szégyelljük akár egy ápoló segítségét kérni.
Függetlenül attól, hol tölti haldokló szerettünk élete utolsó heteit, nekünk egy fontos feladatunk van: hogy tudjunk rá figyelni. Azt a bizonyosságot és bizalmat kell neki nyújtani, hogy nincs egyedül, éreznie kell, hogy biztonságban van.
Felkészülten, méltósággal
A haldoklás utolsó pszichológiai stádiuma a belenyugvás, a legtöbb ember ebben a szakaszban már megbékélten, felkészülten várja a halált, és saját hitének megfelelően tekint elébe.
Kétségtelenül a legteljesebb magány pillanata ez. Hiszen mérhetetlenül sok dolgot veszít a beteg ilyenkor: uralmát teste felett, testképét, jövőjét, személyiségét, identitását, sokszor méltóságát is. Ekkor kell mellé valaki, aki segíti szavakba önteni a kétségbeesést és fájdalmat, ami eluralkodik felette. Sokszor persze elég a szavak helyett a csendes jelenlét, egy érintés, egy simogatás, egy kézfogás, egy szorítás is.
Hiába éli meg mindenki egyedül a halált, az ápolás során szükség van a másik ember jelenlétére, hogy valaki elérhető legyen, aki meghallgatja, akinek foghatja a kezét. Hogy az a valaki szeresse, elfogadja, megértse, és társul álljon mellette.
Eljött a búcsú ideje
Vannak dolgok, amiket nehéz kimondani, kérdések, melyeket nehéz feltenni, még az élet végéhez közeledvén is. Ekkor van, hogy hallgatni is tudnunk kell. Ha hallgatunk, az nem jelenti azt, hogy magára hagyjuk, azt jelenti, hogy értően meghallgatjuk. Segíteni és bátorítani kell a beteget, hogy haláláról, vagy az élete értelméről beszéljen. Lehet, hogy megteszi spontán, ha viszont nem, bátorítanunk kell: merje kimondani, merje megosztani érzéseit.
Segíteni kell neki kinyilvánítani utolsó kívánságát. Ha kell, közre kell működni utolsó találkozások létrehozatalában, ahol a beteg köszönetet mondhat, megbocsáthat, és ahol mások is esélyt kaphatnak az elköszönésre.
Vigasztaló lehet a végrendelet vagy egy hangfelvétel, egy levél készítése, amit örökül hagy. Sok családban a haldokló melletti virrasztás a támogatás és a szeretet kimutatásának egyik lehetősége. Fontos, hogy ekkor folyamatosan beszéljenek a haldoklóhoz, és legyen ott mindenki, aki csak szeretne elbúcsúzni. Fontos kifejezni ekkor is a szeretetünket, de tudatni kell azt is, hogy elengedjük őt.
Előfordulhat, hogy a haldokló egy rövid időre úgy tűnik, erőre kap. Sajnos ez a haldoklás része, amit felkavaró megélni, de érdemes kihasználni a végső búcsúra.
Ha a halál bekopogtat
Nehéz megjósolni a halál bekövetkeztének pontos időpontját. Vannak jelek, és "tünetek", melyekre felfigyelhetünk: nyugtalanság, álmosság, az étvágy elvesztése, légzési nehézségek, duzzadt, dagadt végtagok, a bőrszín megváltozása, kommunikációs nehézség. Habár nem állíthatjuk meg a folyamatot, meg kell tennünk minden tőlünk telhetőt, hogy betegünk a lehető "legkomfortosabban" érezze magát.
A haldokló betegnek gyakran vannak nehezen kielégíthető akut, fiziológiás igényei. Ezek közül a legalapvetőbbek a fájdalomcsillapítás, a táplálás, az oxigénellátás, a mobilizálás, az alvás és a kényelem.
Tartsuk a száját nedvesen egy szivaccsal, ha nem tud inni; ha nehezen lélegzik, helyezzünk párnát a feje alá, vagy próbáljuk más pózba fektetni. Használjunk párologtatót; ha betegünket zavarja a fény, csökkentsük a megvilágítást. Ha nem tud beszélni, beszéljünk hozzá mi megnyugtató hangon, fogjuk meg a kezét. Teremtsünk csendes, békés légkört. Ne engedjük, hogy túl sokan legyenek egyszerre mellette, de azt mondjuk el neki többször, kik vannak körülötte. Kérjük orvos segítségét a fájdalomcsillapításban, a szükséges gyógyszeradag meghatározásában.
Feladatunk, hogy újratanuljuk a haldoklókkal való bánásmódot, a haldoklók elkísérését, hogy minél emberibben, méltósággal távozhassanak.
Legjobban: