– Rémeket látsz – morogta Péter, de azért a hétéves Áron ágyához baktatott, hogy eleget tegyen a felesége felszólításának. Ám a következő percben gondterhelten nézett Katára. – Mintha kicsit meleg lenne – mondta elkomolyodva –, de lehet, hogy nincs semmi baj, csak túl sokat ugrált a strandon. Majd alszik egy nagyot, és holnap makkegészségesen kipattan az ágyból.
– Nem vagyok beteg – vacogta a gyerek, és megpróbált Péterre mosolyogni.
Két napja hozták el Áront Budapestről, hogy iskolakezdés előtt az öreg balatonfüredi nyaralóban elköszönjön a nyártól. A kisfiú csodálatosan érezte magát, habzsolta az életet. Csúszdázott, focizott, úszott, barátokat szerzett, tömte magába a palacsintát meg a görögdinnyét. Az előző este önfeledten élvezte a közeli színpadon fellépő zenekar dalait is. Jókedve volt, mesélt-beszélt-magyarázott, és Kata sokadik meséjére sem akart elaludni. Aztán a második estén vacogva feküdt az ágyában.
– Alábecsültem a nyárvégi napsütés erejét? Nem adtam rá sapkát, amikor focizott? Vagy túl sokat úszkáltunk a nem éppen meleg Balatonban, és megfázott? – idegeskedett Kata, majd hosszas keresgélés után drámaian jelentette be. – Nincs a házban lázmérő!
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
– Nem baj, főzök neki finom citromos teát, kap egy lázcsillapítót, aztán alaposan kialussza magát, és holnapra kutya baja – mondta Péter, de Kata nem hagyta annyiban.
– Átszaladok Mártiékhoz a szomszédba, kérek tőlük egy lázmérőt, nekik biztosan van – kiáltotta, és már futott is. – Képtelenség, hogy nálam legyen beteg ez az aranyos kis kölyök! Mit szól majd az anyja, ha lázasan adom vissza? Rövidesen kezdődik az iskola… Jaj, uramisten, nem figyeltem eléggé? – gondolta, majd amikor a szomszédasszonytól megkapta a lázmérőt, némiképp megnyugodva sietett haza.
– A gyerekek gyorsan robbannak le, és gyorsan gyógyulnak – mondta Péternek, de a nyugalma nem tartott sokáig. A lázmérő harminckilenc fokot mutatott. Ekkor már nem rémüldözött, hanem cselekedett. Beadott Áronnak egy lázcsillapítót, borogatást tett a homlokára, a csuklójára, a bokájára, majd mellékucorodott, és addig mesélt, amíg a gyerek mély álomba szenderült. Egy óra múlva még egyszer Áron hóna alá boszorkányozta a hőmérőt, majd megkönnyebbült sóhajjal mondta férjének. – Már csak harminchat kilenc, talán nem lesz baj. Valószínűleg napszúrása van.
Aztán másnap az orvosi rendelőben kiderült, hogy tényleg nincs komoly baj, csak egy kis napszúrás. De nem mehetnek strandra!
– Én már teljesen jól vagyok, nyugodtan strandolhatnánk, az új barátaim is várnak – morgolódott Áron, de később jókedve kerekedett, mert Péter megígérte, hogy ebéd után kirándulnak Tihanyba. Amikor délután hat óra körül, a lemenő nap fényében kipróbálták a visszhangot, majd finom pogácsát majszolgattak az Apátság tövében, Kata végre megkönnyebbülten ölelte magához a gyereket. – Jaj, kicsikém, nagyon rám ijesztettél! De látom, jól vagy, boldog vagyok!
Péter csodálkozva nézett örömtől ragyogó feleségére. – Nem értelek – mondta csöndesen. – Átvészeltünk számtalan gyerekbetegséget, amíg a két fiunk felnőtt, és te mindig a helyzet ura voltál. Most pedig pánikba estél. Miért?
– Azért, mert most nem szülő vagyok, hanem nagyszülő – felelte Kata csöndesen.
– És nagyszülőként elfelejtettél mindent? Még csak ötvenhat évesek vagyunk, nem nyolcvanhat! A nagyszülő másodrendű állampolgár? – kérdezte Péter szeretettel, de némi éllel a hangjában.
– Bizony, kedvesem, másodrendű állampolgárok vagyunk, és "el kell számolnunk" az unokánkkal a menyünknek meg a fiunknak – felelte Kata, majd amikor a beszélgetésüket figyelő Áron megkérdezte, hogy ő másodrendű unoka-e, akkorát nevetett, hogy a könnye is kicsordult.
Legjobban: