És ő akkor mindig mondta magáét: "Tünés innen, srácok! Csak akkor ehettek süteményt, ha megjött a Jézuska, és megvacsoráztunk!", majd diszkréten félrenézett, hogy a kölykök el tudjanak csenni néhány pogit a tálról.
– Gyere be a nappaliba, csodaszép lett a fánk! – kiáltotta a férje, de amikor meglátta a létra tetején imbolygó párját, aki épp a csúcsot illesztette a fenyőfára, neki öröm helyett szemtelen könnyek gyülekeztek a szemében. – Emlékszel, hogy régen micsoda harc volt a kölykök között, hogy ki teszi fel a csúcsot? Aztán most egyedül imbolyogsz a létrán, ami nem túl egyszerű, ha valaki kilencvennyolc kiló – mondta, mire a férje súlyát meghazudtoló fürgeséggel mászott le a létráról, és váratlanul átölelte. – Ne nyavalyogj szent karácsony estéjén, és (főleg) ne emlékeztess a kilencvenhét kilómra, mert rövidesen annyit fogok enni a finomságaidból, amennyit csak bírok! Tudom én, hogy rengeteget dolgoztál – hal, majonézes krumpli, saláták, töltött káposzta, bejgli, pogi…! -, és már megint nem segítettem, csak a fát hoztam haza. De sebaj, majd jövőre! Szóval én azt mondom, hogy örülj nekünk! Még nem vagyunk öregek, de a gyerekeink már a saját lábukon állnak. Ákost jól elkapta a harminckilós, ám roppantul rendes menyünk, Lacika pedig együtt él azzal a helyes bölcsészlánnyal. Megtettük a magunkét, diplomát adtunk a kezükbe, és most miénk a világ! – harsogta a férje, de ő még nem tudott nevetni.
– Megmondta a nagymamám, hogy a lány családot hoz, a fiú pedig családot visz... Mondd, a fiaink miért a hozzájuk tartozó leányzók szüleinél töltik a szentestét, miért nem nálunk? Miért csak szegény anyu és a húgom jön hozzánk a családjával ma este?
– Egyrészt azért, mert december huszonötödikét majd nálunk töltik a gyerekeink a leányzókkal együtt, és te etetheted őket reggeltől estig, másrészt azért, mert ez világ rendje – jelentette ki a férje, és ő nem vette észre, hogy szeme sarkában mosoly bujkál. – Amúgy nem tehetek róla, hogy én olyan férfias és erős vagyok, hogy csak fiúkat tudok "gyártani"! Anyja vagy a teremtés két koronájának, és sajnálod magad?
Erre a teátrális szónokaltra ő is elnevette magát, majd gyorsan körülpillantott a konyhában – minden kész, pazar lesz a vacsora, gondolta elégedetten –, és még egyszer megszemlélte a terítéket. Végül cuppanós puszit nyomott a férje arcára, és jobb hangulatban jelentette ki: "Felveszem az új, Jézuska hozta ruhámat! Ha már nem lesznek gyerekeim ma este, legalább legyek csinos!"
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Mindenki megkapta az ajándékát, elhangzott a Mennyből az angyal meg a Csendes éj, a húga nagylánya magával hozta a fuvoláját, és gyönyörűen játszott – tehetséges-szép ez a gyerek, gondolta kicsit irigyen –, majd a család jókedvűen letelepedett a vacsoraasztalhoz. Ő elégedetten vonult ki a konyhába, hogy elővarázsolja azt a csodálatos tálat, amelyen a férje kedvence, a rántott tengeri hal terpeszkedett. A párja is a vendégek körül tüsténkedett, de közben sűrűn pillantgatott az órájára.
– Vársz valakit? – kérdezte csodálkozva, de a válaszra nem maradt idő, mert csöngettek, és a következő percben hatalmas felfordulás támadt. – Anyukám, megjöttünk, mind a négyen! Mi vagyunk az ajándék – harsogta a temperamentumos nagyfia, miközben a "kicsi" csöndesen megölelte.
– Apa szervezett mindent – magyarázta a kisebbik fia, miközben helyet szorítottak a négyesfogatnak az asztal körül. – Megbeszéltük vele, hogy az elkövetkezendő években "kirándulós" szentestéink lesznek, elvégre nemcsak a lányok szülei, de ti is igényt tartotok ránk huszonnegyedikén. No, drága anyukám, mit szólsz?
– Végtelenül boldog vagyok – mondta halkan, miközben kitartóan figyelte elégedetten üldögélő, pogácsát majszolgató férjét. – De nem is miattatok – tette hozzá nagyon csöndesen.
– Nem miattunk? – kiáltottak a fiai meglepve. – Akkor miért?
Ez is érdekelhet
– Ó csak azért, mert még rengeteg évet akarok és fogok élni világ legmorgósabb, leglustább és legaranyosabb nagy mackójával. A ti fantasztikus apátokkal...
Legjobban: