A versenysport csúcseseménye az olimpia . Erre a versenysorozatra irányul a legnagyobb figyelem, ez hozza a legnagyobb dicsőséget, és nem mellesleg a sportoló társadalmi és anyagi helyzetét is jelentősen befolyásolhatja az eredményes szereplés révén megszerzett ismertség. Ezért óriási a harc a részvételért. Minek kell tehát összejönnie, hogy valaki részt vehessen az ötkarikás játékokon? Van-e esélye közönséges földi halandónak, hogy beléphessen az olimpikonok közösségébe.
Közönséges földi halandónak nincs. Nagyon tehetségesnek és/vagy szerencsésnek kell lenni, hogy valakiből olimpikon válhasson. De hogy ki a tehetséges és miben, azt senkinél sem lehet tudni a megszületésekor. Még akkor sem, ha tegyük fel az apja és az anyja is olimpiai bajnok volt. Azaz hosszú út vezet odáig, hogy valaki versenyző, élsportoló majd olimpikon és bajnok legyen.
Sportágválasztás
Az úton az első lépést alighanem a szülő teszi meg, aki felfedezi gyermekében az ügyességet és mozgásigényt, s olyan közegbe viszi, ahol ezt a gyermek fejleszteni tudja. Például beíratja egy szünidei sporttáborba valamelyik egyesülethez, ahol az alkata és mozgáskészsége alapján felfigyelhetnek rá, s meghívják, hogy járjon rendszeresen edzésre.
A később versenysportolóvá érő gyerekek elég korán elkezdik a felkészülést. A legtöbb sportoló, aki most Rióban Magyarországot képviseli, többnyire 8 éves kora körül veselkedett neki az embert próbáló feladatnak. Nézzük tehát, hogy milyen út vezet az olimpikonná váláshoz!
Malcolm Gladwell az ismer kanadai publcista "Kivételesek - A siker másik oldala" című könyvében azt írta, hogy körülbelül 10 ezer óra gyakorlás szükséges ahhoz, hogy valaki klasszis legyen saját területén, akár szakmáról, akár sportról vagy akár művészetekről legyen szó. "Tízezer óra hozzávetőlegesen napi 3 vagy heti 20 óra gyakorlást jelent több mint 10 éven át. Természetesen ez nem magyarázza, hogy egyesek miért képesek többet kihozni a gyakorlással töltött időből, mint mások. Csak annyit jelent, hogy soha senki nem talált még példát arra, hogy egy valóságosan létező világklasszis kevesebbet gyakorolt volna" - írta Gladwell.
A mindig aranyesélyes magyar vízilabdázók esetében (amelyből persze túlságosan mély következtetéseket azért nem érdemes levonni, mert minden sportág más, gondoljunk csak a 15 évesen világklasszis tornászlányokra), a felnőtt sportolók minimum napi kétszer pár órát edzenek, plusz mérkőzéseket játszanak a hétvégén, nemzetközi kupasorozatokban indulnak, s a válogatottak további versenyeken vesznek részt. Mire egy sportoló a húszas évei közepére klasszissá érik (egy kis fejszámolással kideríthető), hogy ezt a tízezer órát nagyjából teljesíti.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Akárhogy is, a sportolói karrier onnan indul, hogy a gyermek és főleg a szülei figyelembe véve az összes körülményt kiválasztják a sportágat. Ha a választás szerencsés, az sokat segíthet az előrejutásban. Alkalmasint eldöntheti, hogy valaha kínálkozik-e esély az olimpiára eljutni.
Az olimpiai részvételhez ugyanis arra is szükség van, hogy a versenyző beférjen egy kvalifikált csapatba, illetve elérje egyéni sportolóként az olimpiai szintet. Valószínűleg Magyarországon bekerülni a vízilabda válogatottba egyszerűbb, mint az amerikai kosárcsapat tagjává válni (bármelyik nemről is beszélünk). És az egyéni sportok közül is nagyobb valószínűséggel lehet valaki sportmászásban bajnok, mint úszásban. Egyes sportágakban ugyanis nagyobb a konkurencia, míg másokban kisebb. Illetve egy-egy ország csak egy csapatot, s az egyéni sportokban is csak meghatározott számú versenyzőt indíthat. Persze, hogy az olimpiára kijutott versenyzők közül ki a jobb sportoló nehéz volna megmondani. Csak a saját sportágon belül lehet ugyanis a teljesítményt megmérni. A dicsőség és a vele járó későbbi hírnév és jövedelem színvonala persze egészen más és más az egyes sportágak esetén. Na de ez itt az olimpia, ahol beszéljünk csak arról, ami fontos. Azaz a részvételről.
A gyerekek persze mind olimpiai bajnokok akarnak lenni, de fogalmuk sincs, hogy ez mivel jár. A szülők talán tudják, de azt is tudni akarják, hogy van-e a gyermekükben elég tehetség, hogy pénzt, időt és olykor szülői szigort is bevetve kipréseljék a kölyökből a teljesítményt. Csakhogy ezt az edzők nem fogják és nem is tudják megmondani. Látják persze, hogy egy adott pillanatban kiben van több potenciál, de például a 8 éves lurkóknál rámutatni valakire, hogy ebből olimpiai bajnok lesz, nem lehet. Azaz a szülők úgy nyüstölik a gyermeküket, hogy tudják, a többségük csalódni fog, mert nem hogy olimpikon, de elsőosztályú felnőtt sportoló sem lehet belőle (mert ez a statisztika zord törvénye). Persze egy idő után a többség rájön, hogy ha sportembert nevelnek a gyerekükből, már azzal is biztosan nyernek. A srácok pedig belenőnek a rendszeres munkába. Aki bírja és teljesít, bekerülhet a nemzetközi korosztályos versenyeken indulók körébe, ahová az idő múlásával egyre nehezebb csatlakozni, s az elit kiválasztása lassan elindul.
Edzés, verseny és tapasztalatok
Az út az elit elitjébe kifejezetten rögös. Az utánpótlás versenyzőknek nyilvánvalóan, de a fiatal felnőtteknek is, hiszen többnyire kettős terhelésben kell megállniuk a helyüket. A sportban és a tanulmányaikban. Sokan ezért válnak korán magántanulókká, hiszen a sportolói életük nem fér össze egy normális iskolarenddel. Azok a versenyzők (a legnyilvánvalóbb példa a teniszezőké), akik már fiatalon belekerülnek a sportág nemzetközi körforgásába, s versenyről-versenyre, edzőtáborról edzőtáborra járnak, nem is tehetnek másképpen.
A sikerhez megfelelő környezet is kell. Mindenek előtt jó szakmai háttér, jó edzők. A futball Eb alatt tele volt a sajtó azzal, hogy az utánpótlás helyzete azért nehéz a labdarúgásban, mert nincsenek olyan jól megfizetett edzők, akik hozzáértően foglalkoznának az adott korosztályokkal. Tegyük hozzá, hogy az sem közömbös, vajon az edző elég menő vagy kifejezetten klasszis volt-e, hogy példaképként szolgáljon a gyerekek, fiatalok számára.
Aki olimpikon akar lenni, annak rá kell vennie magát, hogy mindent az eredményességnek rendeljen alá. Félgőzzel ugyanis nem lehet a világ legjobbjai ellen felvenni a versenyt. Azaz nem elég a tehetség, nem elég a jó szakmai háttér, nem elég az anyagi biztonság. A versenyzőnek mentálisan is rendkívül erősnek kell lennie, és nem is elsősorban a versenyek, hanem a rengeteg fáradsággal, lemondással és fájdalommal járó edzések alatt. Nem véletlenül van egyre nagyobb igény a sportpszichológusokra.
Jól belegondolva az élsportolók túlhasználják a testüket. Agyondolgoztatják a keringési rendszerüket, elkoptatják az ízületeiket, úgy táplálkoznak, úgy élnek, hogy az elsősorban a fizikai teljesítményüket és regenerációjukat szolgálja. A versenysport természetesen nagy mentális stresszt is hordoz, aminek az edzéseken és a versenyeken is ki vannak téve a sportolók. Hogy ez veszélyes-e? Igen, az. Sérülések, vagy elhasználódás miatti kopások nyomán szükségessé váló műtétek, és olykor rejtélyes és gyors halál réme lebeg felettük. Elég csak Fehér Miklós futballista tragédiájára gondolni.
„Volt egy kérdés a 2000-es olimpia előtt, hogy ki hány évet adna az életéből, ha olimpiát nyerne. Én még az életem utolsó percét sem adnám oda, mert akkor jól jön az” – mondta egy interjúban éppen Kolonics György. A többség viszont a felmérések szerint tíz évet is adnának az aranyéremért. Nem csoda, hogy doppingolnak is. Ami hatalmas kockázat erkölcsileg és egészségileg is.
A versenyek nélkül nincs előrejutás. Nem csak azért, mert hírnévre lehet szert tenni, oda lehet kerülni a révükön a válogatott közelébe, hanem azért is, mert fejlődni csak olyanok ellen lehet, akik mások, máshogy közelítik meg a feladatot, jók vagy behozandók, mert jobbak. Ez nem csak motivációt, hanem tapasztalatot és ismereteket is hoz. A versenyzőnek ugyanis a nemzetközi versenyeken is komfortosan kell éreznie magát, hogy csak a feladatára koncentrálhasson.
Hajsza az érmekért, számoljunk
Tegyük fel, hogy sikerült eredményesen ledolgozni a 10 ezer órát, mert jól sikerült a sportágválasztás, megvan a tehetség, a családi háttér, a magas színvonalú szakmai környezet az utánpótláskor elejétől fogva (azaz mindig volt megfelelő edző, orvos, pszichológus, fizioterapeuta, és volt elég pénz a fizikai környezetre, felszerelésre, utazásra), sikerült a nemzeti versenyeken a felnőttek között is jó eredményeket elérni, és nemzetközileg is jegyzett teljesítményt felmutatni. Azaz lehet rajta gondolkodni, hogy esetleg van esély az olimpiai csapatba való bejutásra is. Ennek megcélzása komoly döntés, mert számtalan újabb akadályt kell leküzdeni. A tét ugyanis sokkal nagyobb. Nagyobb dicsőség, nagyobb erkölcsi és anyagi elismertség, s nem csak a versenyzőnek, hanem a felkészítőinek is.
Ezen a szinten (ha eddig nem így volt) már mindenki mögött olyan támogatók állnak, akik szeretnék a sikerüket. Így gyakran nem is csak a versenyzők konkurálnak egymással, hanem a klubok vagy felkészítő műhelyek. Gyakran hallani hirtelen és furcsa átigazolásokról, amelyek mögött a jobb versenyfeltételek állnak. No, nem a pályán, hanem a legfelsőbb szintű versenyekre való kijutás esélyéért. Még az istenadta tehetségeknek is szükségük van működési környezetre, amelyet valakinek biztosítania kell, s nagyon nem mindegy, hogy ez a környezet milyen. Például elég erős-e az az érdekérvényesítő képessége.
Ha ez a feltétel is megvan, akkor jönnek a halálosan fárasztó alapozások, edzőtáborok, formába hozások, versenyek, utazások, a család és a normális életrend szinte teljes nélkülözése. Az idilli fotók, amelyek a jachtjukon koktélokat szürcsölő sport szupersztárokról a bulvárlapokban megjelennek, nagyon megtévesztőek. A konditermek és öltözők szagát, az izomgörcsök fájdalmát, a végső erőfeszítés miatti hányás látványát, a mentális mélypontok sötét vermeit, a sikertelenségtől való félelem miatti pánikot ritkán teszik a címlapokra. Holott ezeken keresztül vezet az út az olimpiai részvételhez.
A sportolók azonban megtanulják legyőzni a nehézségeiket, a fizikaiakat és a lelkieket egyaránt. S a verseny napjára olyan állapotba hozzák magukat, hogy jól tudjanak teljesíteni. Ekkor már hiszik is, hogy képesek a tisztes helytállásra, sőt képesek nyerni. Ha ezt a hozzáállást állandósítani tudják, s a teljesítményük tartósan magas színvonalon marad, különösen egy olimpiai ciklus vége felé, akkor van esélyük, hogy elutazhassanak az ötkarikás játékokra, s megmutassák a világnak, hogy mit tudnak.
Epilógus
Egy számítás szerint a briteknek a 2012-es londoni olimpián minden egyes érmük 4,6 millió fontba, közel 2 milliárd forintba került. Mi magyarok valószínűleg olcsóbban megúsztuk, de ez a szám is jól mutatja, hogy mekkora ráfordítást kíván egyetlen olimpiai győzelem. És ebbe minden tényezőt nem is foglaltak bele, amelyet a versenysportnak az a piramisa tartalmaz, amelynek csúcsára az olimpikonok és az olimpiai bajnokok felkapaszkodtak, s amely nélkül nem is lehetnének ott. Arra nézve viszont nincs adat, hogy egyetlen olimpiai érem vagy győzelem mekkora pozitív hozadékkal van a sportoló, a környezete, a klubja, de mindenek felett a nemzete számára.
Egy-egy győzelem fontosságára sokszor nem csak a nyilvánvalóan kiváltott öröm, hanem a konkurensek fájdalmas reakcióiban megjelenő negatív visszatükröződés is fényt vet, ahogy ezt Hosszú Katinka 400 méteres vegyes úszásban hatalmas világcsúccsal szerzett aranya körüli érzelmi hullámok is megmutatták.
Ez is érdekelhet
Végül is megtérülnek e mérhetetlen ráfordítások? Mindenki úgy hiszi, hogy igen, különben nem virágozna az olimpiai mozgalom.
