Régen nem vitték túlzásba...
Az ősidők higiéniás viszonyairól, az ősember tisztálkodási szokásairól - ha egyáltalán voltak ilyenek - semmi információnk sincsen. Az azonban szinte biztos, hogy a hideg ellen magukra húzott állatbőrt, prémet addig viselték, mindenfajta tisztogatás nélkül, amíg csak le nem szakadt róluk. Igaz viszont, hogy az állati eredetű ruházat nem is igen szorult rá a tisztításra, hiszen természetes szennytaszító tulajdonsága van, sőt, holmi mosás (ha az ősasszonyok valamelyike netán ragaszkodott volna hozzá), biztosan tönkre is tette volna a gyapjúk, a szőrmék természetes lanolin tartalmát, így a nedvességszigetelő képességét is.
A nyírt gyapjúból tömörítéssel készített, az őseink által nemezként ismert abaposztó is csak addig volt igazán használható, amíg a faggyútartalma vizet át nem eresztővé tette. Így nemhogy mosták volna, de inkább hájjal kenegették a pusztai pásztorok a subát és a nemezsüveget is, hogy tovább tartson. A ruházat tisztításának szükséglete az ókorban alakult ki, a szövött, növényi eredetű textilnemű használatával egyidős, magának a mosásnak a technikája pedig valószínűleg az eredetileg igen durva anyag, a kenderből, csalánból, lenből szőtt vászon lágyítására, később pedig a fehérítésére tett próbálkozásokból (áztatás, sulykolás, stb.) alakult ki.
Ágnes asszony a patakban
A legrégebbi textilkezelési, mosási szokások évszázadokig nem változtak, a középkor, az újkor folyamán is fennmaradtak, sőt, egy-egy elemét a paraszti életforma még a XX. századra is konzerválta. Tanulságos, érdekes, nemegyszer művészi értékkel is bíró tárgyi emlékek maradtak fenn elődeink életmódjának e szeletéről is a különböző helytörténeti, néprajzi múzeumokban. (Nemrégiben ezekből egy gyűjteményt a nagyközönség számára is hozzáférhetővé tettek: tavasszal több dunántúli városban nagy sikerrel rendezték meg a Duna Múzeum vándorkiállítását A tisztaság dicsérete címmel a mosás történetéről, amely több száz év emlékeit elevenítette fel.)
A középkori paraszti háztartásokban a mosás a kút mellett felállított áztató és mosóteknőkben, dézsákban, vagy pedig a természetes vizekben, patakok, folyók, tavak szélén lefektetett pallókon, mosószékeken történt. Szívesen összegyűjtötték ciszternákban az esővizet is, mert a lágy vízben fehérebb lett a ruhanemű. A fehér szín a gazdagság, a luxus, az ünnep szimbóluma volt: a fehérített lenvászon volt az ünnepi ruha, a tisztaszoba hímzett párnáinak, a gazdagon hímzett kelengyének és a halotti tiszteletadás kellékeinek is az alapanyaga, míg a nyers színben hagyott, vagy éppen kékre, feketére festett kendervászon gatya, ujjas volt a dologban hordott, hétköznapi viselet. Fából faragott ütőszerszámmal, mosósulyokkal verték-sulykolták a ruhát, hogy kijöjjön belőle a mocsok. A mosósulyok, mosólapicka első hazai emléke 1662-ből való. Irodalmi művek sokasága említi ezt az igazi asszonyi munkát, szapulást, a patakban való mosást a János vitéz Iluskájától Arany balladájának Ágnes asszonyáig.
"amikor nagy munka volt még a mosás"
Fehérítés, fertőtlenítés céljából mosás előtt nagy fakádakban áztatták, lúgozták a ruhaneműt. A lúgot, az első mosószert fahamuból forrázták, később házilag szappant is főztek belőle, többnyire a disznóvágás után a nyesedék hájból, zsiradékból. A legrégibb tisztítószerek Keletről származtak, a szappan például Egyiptomból, ahol a Nílus-völgyében természetes előfordulású nátronsót használták fel hozzá. A Közel-Keleten már a X. századtól ismerték tisztítószerként a szappanfű főzetét. Európába a keresztes lovagok hozták be a "kívánatos damaszkuszi szappangolyókat".
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Az első közép-európai szappanfőző cégek Augsburgban (1324), Prágában (1336), Bécsben (1337) és Ulmban (1384) alakultak. A mosószék a szabadban, mosósulyokkal végzett mosás munkaasztala, ebben a formában a római korban alakult ki. Otthoni mosáshoz, zárt térben a mosószék már nem volt alkalmas, ilyenkor a mosóteknőt dagasztólábra, teknőlábra tették, amit néhol szintén mosószéknek neveztek. A másik fontos segédeszköz, a mángorló a száraz ruha megpuhítására, kisimítására szolgált. A mángorlófa, mángorló lapicka alsó lapja általában bordázott, felső lapja gyakran véséssel, ékrovással, faragással díszített. A vászonfélék mosás utáni kisimítására a parasztság és a városi polgárság is használta a XVII. századtól. A gombos ingek XIX. századi divatba jöttével tértek át a sima aljú mángorlók használatára, melyek nem törték a gombot.
Üstök és gépek
A paraszti életformában a nagymosás a nagytakarítás része volt, átlag negyedévenként, nagy ünnepek előtt (húsvét, pünkösd, Szent István napja, karácsony) előtti készülődés részeként került sorra. A XIX. század végén a polgári élet kialakulása és a textíliák "gyöngülése" miatt szükségessé vált a gyakoribb mosás. A városi lakások azonban szűkösek voltak, így a bérházak hátsó udvaraiban közös mosókonyhákban állították fel az áztató-, szapuló, mosókádakat, üstöket. A házban lakó asszonyok gondosan beosztották maguk kötött, ki, mikor használhatja a mosókonyhát. A havi mosónap alkalmával a kicsit is tehetősebbek a házicseléden kívül segítségül mosóasszonyt is fogadtak, hogy biztosabban végezzenek a nagy munkával.
A városi divat elterjedésével a havi egyszeri mosás egyre kevesebbnek bizonyult: aki tehette, ezt úgy oldotta meg, hogy fehérnemű-készletét - köztük például alsóneműit, ingjeit - tucatszám vásárolta, és nagyjából másfél hónapra elegendő mennyiségűvé növelte. Megjelentek az első szolgáltatók is: "házra járó" és elvitelre dolgozó mosónők, mosodák. A tömeges méretű nagymosást már segédeszközök, az ún. célgépek segítették. A korai "mosógépek" egyszerű ötlettel a víz, illetve a ruha forgatását oldották meg. Később a fából készült dongás edényeket felváltották a hasonló elven működő, fémből készített s így már fűthető, kézi meghajtású gépek. Ezek működési elve gyakorlatilag napjainkig sem változott, csupán a gépek meghajtásának technikája korszerűsödött. A villanymeghajtású, keverőtárcsás mosógépek elterjedése a XX. század közepére tehető. Nemegyszer egy egész falu használt egy gépet: a hatvanas években például az ÁFÉSZ vegyesboltjaiból lehetett kölcsönözni ezeket.
Mosoda a sarokban
A mosókonyhák, mosodák ideje lejárt, szerencsére a "korán haló" mosónőké is: a minden igényt kielégítő szolgáltatást legújabb automatáink akár egy fél négyzetméternyi helyen elvégzik, mosással, fehérítéssel, fertőtlenítéssel, facsarással együtt. Dédanyáink igencsak csodálkoznának, ha látnák azt a könnyedséget, ahogyan a fürdőszoba sarkában, néhány mozdulattal beindítva a mosógépet, akár naponta többször is elintézünk egy-egy "nagymosást". A legkeményebb, leginkább emberpróbáló asszonyi munkából mára szinte gyerekjáték lett.
Ez is érdekelhet
Ezzel együtt - szociológusok elemezhetik, miért - megváltoztak a családok higiénés szokásai is. A hegynyi szennyes kerülgetése helyett ma akár féltöltettel is elindíthatunk egy-egy fehérneműprogramot, és szükség is van erre, hiszen nincs hely a tárolásra. Senki nem ütközik meg azon, hogy naponta váltunk tisztát, sőt, nemcsak fehérneműt, de egyéb ruhafélét sem igen illik kétszer egymás után felvenni. Régen minden munkának megvolt a szabott ideje, sőt, "dologtiltó" ünnepnapokon egyenesen bűn volt a nagymosás, most ebben is - sajnos - összemosódtak ünnep- és hétköznapok. Azok a háziasszonyok, akik még megtapasztalták a legkeservesebb házimunka, a nagymosás "örömeit", szinte családtagként becsülik az életüket megkönnyítő mosógépet, míg a fiatalabbak, akik számára ezek a vívmányok természetesek, már csak egy gépnek tekintik a sok közül.
