Különös tervek megvalósításába kezdett az 1970-es évek végén a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karának néhány tanulója. A frissdiplomásokat Miskolc önkormányzata próbálta innovatív ötletekkel magához csábítani, a nehézipar egyik hazai központjának számító acélváros ugyanis súlyos építészhiánnyal küzdött ebben az időszakban. Magyarországon ez a nagypaneles, szovjet típusú házgyárak építésének időszaka volt, melynek során soha nem látott ütemben nőttek ki a földből a máig jól ismert és lakott paneltömbök. Az egyedi megoldásokat felváltotta az egységes tömegtermelés, mellyel egyenes arányban csökkent az építész szakma presztízse is, munkájuk azonban mégis rengeteg volt. Az egyetem szellemi pezsgéséből kilépő fiatalok szerettek volna egy olyan szellemi műhelyben tovább működni, ahol közösen élve és dolgozva inspirálódhattak egymás ötleteiből és megoldásaiból. Ebben pedig Miskolc önkormányzata is segítette őket abban a reményben, hogy a szellemi közösségből az egész település profitálhat majd. Így alakult meg először a műegyetem baráti körét egyesítő Miskolci Építész Műhely, majd pedig az annak helyet biztosító Miskolci Kollektív Ház. Ez utóbbiban költöztek össze az építészhallgatók 1979-ben, hogy együtt éljenek és segítsék egymás munkáját. A miskolci mintaprojekt 10 évig, 1989-ig működött, és az első magyarországi cohousing kezdeményezésnek tekinthető.
Ideológiák mentén szerveződő lakóközösség
A magyarul talán közösségi együttélésnek hívott cohousingra azóta sem volt sok példa az országban. Igény pedig érezhetően volna rá, hiszen a társadalom atomizálódása és az elmagányosodás annak ellenére is egyre több nagyvárosi embert érint, hogy az internet és telekommunikáció fejlődésével rengeteg módja lenne a kapcsolatok kialakításának és fenntartásának. A jelenség persze világszerte megfigyelhető: egy Nagy-Britanniában néhány éve végzett kutatás eredménye szerint a brit lakosok 70 százaléka nem tudja, hogy hívják a szomszédait, 36 százalék pedig soha nem is beszélt még velük. A cohousing célja az lenne, hogy az egy lakóépületben élő emberek nem hogy ismerjék egymást, de egy valódi közösséget alkotva segítséget is nyújtsanak a másiknak a hétköznapok során. Egy önmagát függetlenül működtető közösség nem csak a közös képviselet feladatköreit intézné maga, de mindenki a képzettsége és lehetőségei szerint veszi ki a részét a közös feladatokból. Több lakó összefogva könnyebben ki tudja fizetni a drasztikus mértékben megugró villanyszámlát is, a közösségi együttélés elsődleges célja viszont inkább az, hogy a lakók az élet más területein is számíthassanak egymásra.
„Olyan közösségekről van szó, ahol a tagok együtt hoznak döntést arról, hogy kivel osztják meg az életterüket. Az épület fenntartásáért is a lakók felelősek a közös képviselet helyett, munkacsoportokban elvállalva a feladatokat” – mondta el a HáziPatika.com megkeresésére Madaras-Horogh Petra, a Cohousing Budapest Egyesület társelnöke. Hozzátette: világszerte a trendek azt mutatják, hogy ezek a közösségek elsősorban valamilyen közös ideológia vagy vízió mentén szerveződnek, nem ritkán hasonló munkát végzők választják a közösségi együttélés ezen formáját. A fent is említett, miskolci példa mellett előfordul, hogy például képzőművészek egy csoportja fog össze és alakít egy kis közösséget, vagy fiatal gazdálkodók egy teljesen önfenntartó gazdaságot alakítanának ki közösen. Írországban működik egy olyan cohousing csoport is, amelyet szülők hoztak létre azzal a céllal, hogy a gyermekeiket egy sajátos pedagógiai elv mentén nevelhessék. A cohousing csoportoknak ideális lakóingatlan több közös helyiséggel is rendelkezik, például egy konyhával, ahol valaki az egész csoportra vállalhatja a főzést, vagy egy társalgóval, ahol összegyűlhetnek és közös programokat szervezhetnek a lakók. Sokan választanak nagy udvarral bíró ingatlant, amelyben kertészkedhetnek és növényeket termeszthetnek, többnyire szintén saját felhasználásra.
A társelnök szerint az ideális lakóközösségekben mindenki a szaktudása szerint segíti a másikat, például az alsó szomszéd vigyázhat a gyerekekre, a felső pedig meg tudja javítani az elromlott mosógépet. Jellemzően ezeknek a közösségeknek az ökológiai lábnyoma is kisebb, a szervezettség miatt a hulladék termelése és az élelmiszerpazarlás is alacsonyabb. Könnyebb továbbá az olyan fejlesztéseket is megvalósítani, mint a szigetelés, vagy a napkollektorok felszerelése. Ezeknek aztán az egész közösség a hasznát láthatja.
Persze a nyugati országokban az önkormányzatok lehetőségei is jóval szélesebbek az efféle projektek felkarolására. Itthon az önkormányzati tulajdonban lévő lakásállomány mind számát, mind pedig minőségét tekintve folyamatosan sorvad, a nagyobb településeken is meglehetősen kevés olyan lakás vagy ház van, ami megfelelő minőségű és felajánlható egy közösségnek. Magyar sajátosságnak tekinthető az is, hogy a lakosság túlnyomó többsége a saját házában és lakásában él: a statisztikák szerint a magyarok 86 százaléka saját tulajdonú ingatlanban lakik. Németországban ez az arány még az 50 százalékot sem éri el. „Épp most készítünk egy tanulmányt, ami bemutatja, miért erősödhetett meg a cohousing a szomszédos Bécsben, és melyek azok a tényezők, amelyek az itthoni meghonosodást akadályozzák. A városban lassan 100 éve szociáldemokrata vezetés van, a lakhatás biztosítása pedig mindig is egy fontos alapértéknek számított, így az efféle, alulról szerveződő kezdeményezések is nagyobb támogatást kapnak” – hangsúlyozta Madaras-Horogh Petra.
Budapesten is több közösség működik
A Cohousing Budapest Egyesület elsősorban támogatni tudja azokat az embereket, akik efféle közösséget szeretnének kialakítani. A fővárosban több ilyen projektet is mentorálnak, ilyen például a D54 névre keresztelt házközösség, amelyben az elmúlt 3 évben 16 fiatal talált otthonra hosszabb-rövidebb ideig. A csoport egy XI. kerületi ingatlant kezdett el saját maga átalakítani az igényei szerint, a falbontás, gipszkartonozás és térburkolás pedig önmagában is közösséggé kovácsolta őket. A fiatalok rendszeresen közösen étkeztek és különböző programokat – grillezés, kirándulás, kertészkedés – szerveztek. Végül a D54 projektnek az vetett véget, hogy a tulajdonos eladta az ingatlant, a vevőnek pedig más tervei voltak, így a fiataloknak menniük kellett. Néhányan közülük azonban együtt maradtak és megalapították a Sasadon működő CSÍK5 házközösséget. Ez az eset is jól példázza, hogy a magántulajdonban lévő albérleteknél mindig lesz egy efféle rizikófaktor – mondta ez egyesület elnöke.
Hasonló elvek mentén jött létre a Bíró Alapítványi Ház is, amit azzal a céllal hoztak létre, hogy lakhatással segítse a hátrányos helyzetű és szociálisan rászoruló szakorvosjelöltek és diplomás egészségügyi dolgozók hazai munkavállalását. A nyertes pályázók akár több éven keresztül is élhetnek az Alapítványi Ház közösségével.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Ez is érdekelhet
Az eddig legnagyobb volumenű magyarországi projekt a jelenleg is formálódó CollAction Budapest, melynek megálmodói jelenleg is keresik a megfelelő ingatlant. Egy olyan önálló lakóház kialakítása van tervben, amely a belvárostól legfeljebb 40 perc tömegközlekedéssel elérhető, és otthont nyújthat több tucat embernek is. Az ingatlanban 12-30 önálló lakásegységet alakítanának ki, melyek mind saját vizesblokkal, konyhával és közösségi terekkel lennének ellátva. A házat heterogén (korban, érdeklődésben, családi állapot tekintetében vegyes) közösség lakná, amelynek tagjai a ház ügyeit közösen intézik, a házat és a közösséget közös erővel fejlesztik majd. A projekt megálmodói szerint a CollAction közössége ideális lehet kisgyermekes családoknak, hiszen a többi lakó sok feladatban segíthetne nekik, vagy időseknek, akik így elkerülhetik az elmagányosodást. Szintén jó választás lehet pályakezdő fiatalok számára is, akik a munkájuk mellett aktív közösség tagjai lehetnek.
