Az elmúlt napokban felvetődött egy hazai kormányzati bejelentés után, hogy esetleg visszabontanák a tízemeletes lakótelepi házak legfelső szintjeit, állítólag azért, mert a panelházak magasabb szintjein túl meleg van nyáron.
A tetőtéri vagy legfelsőbb szinti lakásokban nyáron időnként elviselhetetlen a hőség. Németországban emiatt már perek is indultak: egyes bérlők - miután 46 fokot mértek a tetőtéri lakásukban - kiharcolták a tartományi alkotmánybíróságokon, hogy jogot kaphassanak a bérleti viszony felmondására. A Focus magazin híre nem szólt ugyan arról, hogy panellakásról volt-e szó (a tetőtér arra utal, hogy alighanem régebbi építésű ingatlan volt), mindenesetre a lakótelepeken is gondot okoz nyáron a lakások túlmelegedése, ami immár az itthoni döntéshozókat is aggasztja.
Egyelőre bizonytalanok az információk arról, hogy a magyarországi panelbontási tervek csak a legfelső, kilencedik-tizedik emeleteket érintenék-e, vagy több felső szintet is. (A tizedik emelet lebontásának nyilvánvalóan semmilyen komolyabb haszna nem lenne, hiszen akkor a kilencedik emelet melegedne fel jobban. És így tovább: a tizedik és kilencedik elbontása a nyolcadik emeleteket tenné melegebbé.) Bizonytalan tehát, hogy a tervezett intézkedések tényleg azt a célt szolgálják-e, hogy a lakótelepi épületek kevésbé melegedjenek fel nyáron. A visszabontást más vélemények szerint városképi okok magyarázzák (a hódmezővásárhelyi bejelentés után a helyi sajtó mintha ezt a verziót erősítette volna).
A németországi minta
Azt is felvetették, hogy németországi mintát követnének a hazai elképzelések megvalósítói. Ezzel kapcsolatban egy név nélkül nyilatkozó szakértő lapunknak azt mondta, hogy Németországban valóban megvalósultak olyan projektek, amelyek a lakótelepeket átalakították, de ott ez komplex és átgondolt tervek alapján valósult meg. Egyrészt voltak felújítások, amelyek lakhatóbbá tették az épületeket, más projektek pedig a visszabontást és az új házak építését kombinálták.
Így a közösségi élet erősítése is fontos volt például Berlinben, ahol sajátos hangulatú utcák, "mikro-városnegyedek", úgynevezett "kiezek" spontán módon is kialakultak, és ahol a lakótelepeket is barátságosabbá tették. A visszabontással a tízemeletes házak feleakkorák is lehettek, vagy éppen különböző magasságúak. Ezzel megtörték a környék egyhangúságát, és a helyi közösségek kialakulását is elősegítették. Ráadásul így sikerült javítani az épületek kihasználtságát is, hiszen az egykori NDK területén hatalmas lakótelepeken tömegesen álltak üresen a lakások.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
A felmelegedés elkerülése
Ami az épületek energetikáját, nyári időben például a felmelegedés elkerülését illeti, egy svájci szakértő, Hansjörg Gadient szerint erre is Berlinben született megoldás. Egy új lakóházat építettek fel ugyanis abban a berlini negyedben, ahol sok panelház épült korábban. A Berlin-Marzahnban felhúzott új épületnél, amelynél alacsony energiafelhasználásra törekedtek a tervezők, figyelembe vették a nap járását. Így tehát olyan balkonokat vagy a felsőbb szinteken napellenzőket használnak, amelyek télen az alacsonyabban járó nap besütését lehetővé teszik, nyáron viszont árnyékolják a lakásokat. A balkonok mérete fontos volt az építésnél: 1,6 méter szélesre építették ezeket, hogy a lakások fény- és hőviszonyait évszaknak megfelelően szabályozzák.
A lakások fényviszonyait javítják a belső elemek, így például a tolóajtók, amelyekkel meg lehet nyitni a teret - akár a napsugarak előtt is, hogy a belső részekbe is elérjen a fény -, de akár le is árnyékolhatóak a szobák. Ezzel jelentősen csökkenthetőek télen a fűtésszámlák, nyáron pedig nem melegszik fel annyira a lakás. Mindez azért fontos, mert a lakótelepek átépítésekor nem az a fontos energetikai szempontból, hogy milyen magasak a házak, hanem hogy megfelelő-e az árnyékolásuk. Ilyen szempontból a lakások minőségét és a fűtés-hűtés optimalizálását is szolgálhatják a kisebb erkélyek helyett a szélesebb balkonok kiépítése. (Erre Újpesten volt is példa már itthon, és az itteni panelházakat sátortetővel is ellátták - alighanem ez is megoldás lehet a legfelső szintek különböző problémáira.)
A berlini Marzahn kerületben viszont nemcsak új házakat építettek, hanem tényleg visszabontottak sokemeletes házakat különböző szintekig, így némi változatosságot is teremtettek. Az épületek új tetővel és teraszokkal gazdagodtak, amelyek lakhatóbbá és élhetőbbé tették a környéket.
Visszabontásra Budapesten is volt példa , de ez nem hasonlítható Németországhoz: az egykori Volga szálló panelépületét üzleti céllal tüntették el.
Kétmillió ember élhet panelben
Bárhogyan is, panel bőven van az országban: a Portfolio.hu szerint nagyjából kétmillió ember élhet majdnem 800 ezer itthoni panellakásban. Ez nem sokkal több, mint amennyi vályogház van Magyarországon: a panelek aránya 14 százalék, a vályogépítésűeké 13. (A legtöbb panellakás Budapesten található, ahol a lakott lakások 25 százaléka tartozik ebbe a kategóriába.)
Ami a berlinihez hasonlóan komplex és átfogó, de környezeti, szociális és üzleti szempontból is előnyös, sikeres projekt volt Budapesten, azt éppen hogy nem panelkörnyezetben valósították meg a korábbi ferencvárosi vezetők. A Lenhossék parkot úgy alakították ki, hogy régi bérházakat bontottak le, és zöldterületet alakítottak ki. Ezáltal a környék is jelentősen felértékelődött - a korábban lepusztult épületeket folyamatosan újítják fel, a bontott házak helyén pedig általában újak épülnek.
A városba áramló tömegek lakhatása
A lakótelepek - ahogy egy építész szakértőtől tudjuk - valójában rendkívül drágák: az építési technológia és a bennük folyó élet sokszor drágább, mintha valaki korszerű, mondjuk könnyűszerkezetes vagy energiafelhasználás szempontjából tekintve passzív házban élne. A lakótelepen élőket elszakítják a környezettől, nincs kertkapcsolata a lakásaiknak (ez a mostani hazai vitákban is szempont amúgy), tehát kiszolgáltatottabbak, mint a kertes családi házakban élők. Ennek a kommunizmus idején politikai okai is voltak: a mezőgazdaság erőltetett modernizálása miatt a városba áramló tömegeket ilyen hatalmas lakótömbökbe költöztetve jobban ellenőrizhetővé és kiszolgáltatottabbá tette a hatalom. Jellemző, hogy 1951-ben Sztálin a túlbuzgó Hruscsovot leállította, aki nemcsak a városokban, hanem még a falvakban is ilyen jól ellenőrizhető telepekre költöztette volna a földművelőket.
Sztálin halála után, Hruscsov idején aztán megjelentek az első tömeges lakótelepek, amelyek a "hruscsovkának" nevezett házakból álltak. Ezek rendkívül alacsony színvonalú épületek voltak, viszont a városokban azzal az előnnyel jártak, hogy a hatalmas, közös társbérletek (kommunalkák) után a szovjet városlakók végre önálló lakásokba költözhettek, ezzel Hruscsov - korábbi javaslatával ellentétben - éppen a privát szféra megteremtéséhez járult hozzá az ötvenes-hatvanas évek Szovjetuniójában. A hruscsovkákat éppen most, 2017-ben szeretné elbontani - tehát nem felújítani - a moszkvai városvezetés, ami mintegy másfél millió embert érintene, és emiatt komoly tiltakozás indult az orosz fővárosban.
A totális diktatúrákkal szemben persze a lakótelepek ötlete Észak- és Nyugat-Európában is megvalósult. Ott azonban a mezőgazdaság hatékonyabbá válása, és így az agrármunkaerő városba áramlása nem jelentette a totalitárius gondolkodás erősödését. Jó példa erre a finn Tapiola városnegyed, amely zöldövezeti lakótelepként világhírűvé vált, és az egyik legélhetőbb modern negyed a világon.
Ez is érdekelhet
A Helsinki központjától hat kilométerre felépült kertváros, az első háború utáni kontinentális "új város-projekt" volt, amely nemcsak a városba áramló népesség lakhatását akarta biztosítani, hanem kellemes természeti környezetet, szociális gondolkodást, sőt a mozgássérültek számára való hozzáférhetőséget is figyelembe vette. Építészek, szociológusok, tájépítészek, épületgépészek, fűtéssel foglalkozó szakértők együttműködéseként épült meg. Tapiola éppen az "elnyomó" városi környezettel szembeni filozófiát képviselte, a többemeletes épületek így az erdőben "szétszórva" épültek meg, kevésbé elszakadva a környezettől.
